A keresztúti ájtatosság egyéni vagy közösségi végzése során egyszerre szembesülünk Jézus életének és rajta keresztül valamennyi emberi életnek a drámájával. Minden egyes stáció, állomás egy megállás: Jézus megáll egy-egy pillanatra, akár azért, hogy valakire rátekintsen, valakihez szóljon, akár azért, mert úgy tűnik, nem bírja tovább, és végül azért, mert elérkezett az útja végállomásához.
Mindenki életében vannak állomások, amikor megtorpan, amikor szenvedés, gyász vagy betegség akasztja meg, amikor úgy érzi, hogy nem megy tovább. A Jézus szenvedéséről való elmélkedés megerősít saját keresztjeink hordozásában, és ha életutunkon irányt tévesztettünk, vagy ha megtántorodtunk, tovább lendít. Mert Jézus keresztútja – és a mi keresztútjaink is – mindig az üres sír reményéhez vezetnek.
-
Imádunk Krisztus és áldunk téged... Elítéltek téged, Uram. Pedig nem bántottál soha senkit. Lejöttél a földre, meggyógyítottad a betegeket, megbocsátottál mindenkinek, a szegényeknek hirdetted az evangéliumot. Amerre mentél, a vakok láttak, a sánták jártak, a poklosok megtisztultak, a halottak feltámadtak. Az emberek közül senki sem vádolhatott, most hivatalos bíró kimondja, hogy népámító és lázító vagy, a kereszten kell meghalnod. Mielőtt letépték ruhádat, most letépték becsületedet. És vele együtt elveszik az önkéntes szenvedés dicsőségét is. Mindenki úgy látja ezután, hogy azért szenvedsz, mert utolért a büntetés. Még azt sem engedték meg, hogy önként lépj az áldozatok útjára, úgy korbácsoltak oda. De én tudom, hogy hatalmad lett volna Pilátus bírói székébe ülni és ítéletet mondani bíráid felett. Nem tetted, mert meg akartál tanítani arra, hogy minden igazságtalan ítélet arra való, hogy az Isten útjára vezesse az embert.
Könyörülj rajtunk, Uram! -
Magadra vetted a keresztet. Ez volt életed legnagyobb pillanata. Erre készültél egész életedben, sőt egy örökkévalóságon át. És most eljött a perc. És mikor eljött, nem tétováztál, hanem fölvetted a keresztet. Tudtad, hogy most nem elodázni kell, vagy másra változtatni, nem ígérni és fogadkozni, hanem itt a perc, mikor szenvedni kell. Add nekünk Uram ezt az erőt! Mert mi mindig csak készülünk a keresztre, csak ígérjük, hogy elviseljük, de amikor fel kellene venni, mindig elfutunk előle.
-
Elestél a kereszt alatt. A szenvedésed és keresztviselésed nem látszat volt. Nemcsak mutattad, mintha fájna, roskadoztál, mert a kereszt gerendája nagyon nehéz volt. A vér elborította arcodat és megkötözött kézzel hiába próbáltad megtörölni a szemed. Az út nehéz volt, göröngyös, egy kiálló kőben megbotlottál, és végigzuhantál a földön. Elestél. Talán nem is azért zuhantál le, mert gyönge voltál, hanem kerestél valamit, amit csak a föld porában lehet megtalálni. Kerested az elesett embereket és az összezúzott lelkeket! Minket bizony csak a sárban lehet megtalálni! Eddig tanítómesterünk voltál, csodálatos, gyógyító orvosunk, Isten tündöklő ruhájú követe. Csodáltunk és imádtunk, felnéztünk rád. De most tépett ruhával, véresen fekszel a földön, mert minket keresel – most lettél igazán a testvérünk!
-
Találkoztál az édesanyáddal. És mi nem tudjuk Uram, hogy ez vigasztalás volt neked, vagy új fájdalom. Találkozás volt-e egyáltalán vagy elszakadás? Végleges összeforrás a szenvedésben, vagy utolsó búcsúzás. Talán mindkettő. A gyermek talán végleg búcsúzott anyjától, de végeredményben mégis új erőt jelentett, mert a megváltó társmegváltóra talált. A Szűzanya útja ettől a perctől kezdve már nem a gyászoló anyáé csupán, hanem a megváltó szolgálóleányáé és segítőtársáé, aki millió és millió bűnös gyermekéért szenved.
-
Cyrenei Simon nem látott benned mást, mint elítéltet, aki a végét járja. Akin, ha segít, viszonzásra nem számíthat, hisz alig van vissza az életedből fél óra! Így nézünk, Uram, most rád mi is. Most nem kérünk, csak nehéz perceidben együtt akarunk lenni veled. És segíts, hogy másra is tudjunk így nézni. Szeretni azt, akitől nem várhatunk semmit. Hisz az elesett emberből te nézel felénk, a tántorgó lépések, a beszennyezett arc, a kimerült szemek mind a te álruháid. Add, hogy tudjak adni viszonzás nélkül, tudjak szeretni egyoldalúan. Tudjak segíteni azokon, akik elfelejtenek már a következő órában. Te nem felejtesz el. De tőled sem jutalmat kérek, hanem csak azt, hogy egyszer én is segíthessek neked.
-
A keresztúton Veronika volt az egyetlen, aki még utoljára kapott tőled valamit. Pedig akkor már semmid sem volt. Még a vércseppjeidből is mindig kevesebb volt... Csak az arcod, a tekinteted maradt meg. És most odaadtad ezt is. Hisz a következő percben újra eltűnt a Te szép, tiszta arcod a véres szenny alatt. A régi arcodat Veronika kapta meg. Másnak egészséget adtál, újra ép testet, bűnök bocsánatát, apostolságot, világtörténelmi megbízatást. Mindenkinek bővebb kézzel mértél, mint neki, hisz csak visszakapta a kendőjét. És mégis kapott-e valaha is ember többet nála? És most itt vagyok én. Ne adj, Uram, semmit. Csak az arcod ne mosódjék el bennem, csak a tekinteted sugara ki ne aludjék. Minden más arcnál jobban őrzöm arcodat.
-
Másodszor is elestél a kereszt alatt. Az előző találkozások nem enyhítették a megváltói feladat súlyát. Együtt szenvedtek veled, mint a fájdalmas Anya, egy pillanatra megtisztították arcodat, mint Veronika egy percre megemelték a kereszt gerendáját, mint Cyrenei Simon. De a világ bűneinek súlyán ők nem enyhíthettek semmit. Azon csak egy megtérő bűnös enyhíthet többet, mint 99 igaz. És megtérő bűnösök itt nem voltak. Könnyek voltak és részvét, de megtérés nem. Ezért kerültél újra a földre. Vagy talán a részvétből is mind kevesebb jutott? Hisz másodszor már nem találtak egy újabb Cyrenei Simont. Először még mindenki sajnált, másodszor már kezdték megszokni a dolgot, sőt már unták is kicsit. A sajnálat már elfásult és a háromórai sötétség első árnyékai már belopóztak a szívekbe.
-
Könnyező asszonyok. Végre a világ millió könnycseppjéből Krisztusnak is jut. De valami egészen furcsa és váratlan dolog történik. Az Úr nem köszöni meg a részvétet. A vérző, sáros, lihegő ember kiegyenesedik, az összeragadt hajcsomókat elsimítja az arca elől és a régi hangsúllyal mondja: „Ne énrajtam sírjatok, hanem magatokon és gyermekeiteken!"- Ó Uram, csak ezt ne mondtad volna! Mindent odaadnánk, mindent feláldoznánk, csak az ifjúság, csak a gyermekek maradnának meg neked, és nekünk! És Te ezt mondod: „Elsirathatjátok magatokat, elsirathatjátok gyermekeiteket!" – És mi tényleg nem tudunk mást tenni, mint útszélen tehetetlenül sírni! Nézni a távozó Krisztust, és nézni az elvesző gyermekeket. Sírunk, Uram, ahogy Te mondtad: magunkon és gyermekeinken.
-
A harmadik esés. Ez már a végső kimerültség, már a halál első ütése. Már a részvét is csak a halálnak segít. Csak azért emelik fel, hogy meg ne haljon a keresztrefeszítés előtt. Kegyetlen részvét, irgalomnélküli, embertelen segítség. Nem a szenvedővel érez együtt, csak biztosítani akarja a végső színjátékot. Ez a mi részvétünk Uram! Nem enyhíti a fájdalmat, inkább fokozza. Ez így volt az első Krisztussal: veled. Így van a második Krisztussal: az egyházzal is. És a harmadik Krisztus is hányszor esik: mi magunk. Porba löki azt, mi szeretetnek látszik, szívnek, mely megért, kéznek, mely felsegít. Óvj meg Uram, a báránybőrbebújt farkastól!
-
És letépték Róla a ruhát. De újra felöltöztették a sebek, a meginduló vér. Heródes fehér ruhába öltöztetett, Uram. Ő gúnynak gondolta pedig csak az ártatlanságodat ismerte el vele. Most az áldozat színébe öltöztetett a vér, nem voltál ruhátlan egy pillanatig sem. De ezek már az utolsó percek. Az út végére értél, Uram. Messziről indultál, az örökkévalóságtól. Érdemes volt neked eljönni a földre? Hiszen láttál előre mindent. Ezért több a Te szenvedésed minden másénál. A keresztet sok ezren elszenvedték már előtted és utánad, de senki sem készült rá tudatosan, az első perctől fogva. Neked ez volt célod, ezért éltél. Nem tudunk mi ebben követni téged. Ha mondjuk is, ha ígérünk is és fogadkozunk, nem igaz, amit mondunk. Neked cél a kereszt, nekünk teher. Ó vérbe öltöztetett Krisztus, add rám az áldozatok ruháját, de adj egy szemernyit a Te erődből is!
-
Rászegezték a keresztre. És ez is csak félig volt az emberek kegyetlensége. Mert Te is így akartad. Nem akartál elszakadni a szenvedéstől: vasszegekkel kötötted hozzá magad. Ha csak megölelted volna a keresztet, megint elengedhetnéd. Ha vitted volna csak, az út végén letehetnéd. De nem akartad letenni: rászegeztetted magad. Feláldozod neki a kezed szabad mozgását, lekötöd érte a lábad szabad lépését. Ezt a képedet tartod magadról hitelesnek, ezt adtad át a világnak. Többre tartod a leszegezett kezet, mintha áldásra emelnéd, vagy megsimogatnád vele az embert. Több útját járod meg az életnek, megszegezett lábbal, mint amikor felmentél a Boldogságok Hegyére. Szenvedésben megfeszítve vagy igazán a mienk, akkor vagy igazán az enyém, édes, égő szerelemmel szeretett megcsúfolt Krisztusom!
-
És felemelkedett a kereszt. Aki messziről nézte, csak árnyéknak látta, amint két fekete vonalként rajzolódik az elsötétülő égre. Aki közelről, az pedig megránduló, haldoklás lázában vergődő, már alig emberi testet látott, amit megemelt a mellkas görcsös hánykolódása. Én, Uram mást látok benne. A kereszted és rajta függő, kínlódó tested álmatlan éjszakáim egyetlen vigasztalása, bűneimben a legnagyobb lelkiismeret furdalás, megtérésemben a legnagyobb remény. Alig merem kimondani: köszönöm Uram, hogy keresztre szegeztetted Magad. Innen látom, hogy még engem is szeretsz. A názáreti csendes napokban a Szűzanyán pihent meg a tekinteted, rajta, aki tiszta volt egészen.
-
Amikor elérkezett a temetés órája, létrát támasztottak a kereszthez, fehér vászonleplet csúsztattak a holttest alá, kivették a szegeket és lecsúsztatták a földre. Már egészen hideg volt, mikor a fájdalom anyja átölelte. Az anya gyászolta gyermekét, a Mennyország királynéja pedig alázattal imádta a holttestben rejtőző Istent. Átjárta szívét a hetedik tőr is, a szeme tele volt könnyel, de ezek már nem a reménytelen fájdalom könnyei voltak, hanem gyémántok a tizenkét csillagból álló koronán. Aki tudott állni a kereszt alatt, azt már semmi megpróbáltatás nem győzhette le. Csak az volt nagyon nehéz, mikor az utolsó ölelés után azt mondta csendesen: el kell temetnünk.
-
A sír kősziklába volt vágva. Amikor a testet ráfektették a kőlapra, feltűnt, hogy az arca milyen szép megint. Más halott idegen, ez nem volt az. Más halott elriaszt, e mellett szerettek volna ott maradni. Más halottól félnek, ez mintha hívta volna őket. De jött az este, feljött a csillag, és Krisztust ott kellett hagyni. El kellett menni haza, az üres házba. De otthon várta őket valami, amire nem számítottak. Az asztalon ott feküdt egy darab kenyér. A halott Krisztus utolsó ajándéka, maradék a tegnapi vacsorából. A levegőben ott csengtek a szavak: „Ez az én testem, ez az én vérem." És lángolni kezdett a szívük, mert megértették, hogy már várta otthon őket. És amikor jött az éjszaka, az már nem a gyász, hanem az imádás és a virrasztás éjszakája volt. Jézus Krisztus úgy halt meg, hogy él, úgy felejt, hogy mindent tud, úgy szenved, hogy boldog, úgy ítél, hogy megbocsát. És akik vele járják a szenvedések útját, azoknak örök életet ad.
Dr. Hegyi László, pápai prelátus
Fotó: Tamási Balázs
