A Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola nyílt napot tart február 6-án. Ehhez az alkalomhoz közeledve készített portréinterjút Harasztovics Arnold az intézmény három tanárával. Az első interjú Kovács Gusztáv rektor úrral készült, itt olvasható.
A cím annyiban szorul kiegészítésre, hogy nem egy tanár érkezett Leuvenből a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolára, hanem kettő. Pontosabban Csonta István és felesége Lukács Ottilia. A megkezdett interjúsorozat folytatásaként Istvánt kérdeztük, aki az Egyháztörténelem tanszék megbízott vezetője.
Leuven után hogy esett a választás Pécsre?
Nem tudom, hogy mi lehetne ennél gondviselésszerűbb. Ha arra gondolok, hogy teljesen kizártam a lehetőségek közül azt, hogy Magyarországon bekerülhetek az akadémiai világba, miután több, mint tíz évet a Kárpát-medencétől távol voltam, akkor ez egy gondviselésszerű véletlen. Ha konkrétabban nézem, akkor maga a találkozás Kovács Gusztáv rektor úrral három éve egy leuveni, majd egy strasbourgi konferencián volt az, ami elindított ezen az úton. Két évig nem hallottunk egymásról, aztán a feleségem fél év tanítást elvállalt itt a főiskolán és így kerültem képbe én is. De elképzelés sem volt róla, hogy én ide kerülhetek. A rektor úr kérésére jöttem, aki tavaly júliusban felhívott, hogy lenne-e kedvem egyháztörténelmet tanítani. Azzal a feltétellel vállaltam, hogy nekem még vannak Leuvenben kötelezettségeim, hiszen én 2011-től a Magyar Jezsuita Rendtartomány tulajdonában levő szakkollégiumot vezetem. Ebben a tanévben lényegében ingázom, havonta két hetet, vagy kéthavonta három hetet vagyok a főiskolán a hallgatók és a kollégák együttműködésével.
Lehet a kettőt együtt csinálni?
Ez most egy rövidtávú megoldás, ami világosan arra mutat, hogy az egyik mellett döntenem kell. Viszont ebben a kihívást jelentő időszakban az egyetlen könnyűnek nevezhető az, hogy lényegében ugyanazzal a generációval foglalkozom itt Pécsen, mint Leuvenben. Ilyen szempontból lassan 7-8 éves rutinom van a munkában, bár ennek jellege teljesen más. Más tanítani őket teljes felelősséggel és mást jelent vezetni őket, megpróbálni jó közösséggé kovácsolni, minőségi lelki, szellemi, közösségi programokat felkínálni nekik. De azt hiszem, hogy ez a kettő nem teljesen szétválasztható egymástól, hiszen itt, amikor tanítok észreveszem, hogy akarva-akaratlan különböző olyan jellegű programokat szervezek, olyanokra próbálom őket motiválni, ami lényegében azonos azzal, amit Leuvenben csinálok. Ha a kollégiumvezetői feladatokat nézem, akkor ott sem kizárólag arról szól a munkám, hogy megszervezem az életüket, elvégzem az adminisztrációs munkát, hanem arról, hogy próbálok az érdeklődőknek extra ismereteket átadni kötetlen formában. Éjszakába menő morális vagy teológiai kérdéseket boncolgató viták teljesen más hangulatú és jellegű beszélgetéseket eredményeznek, mint a katedrától tanítani, megpróbálni a hallgatókkal dialógust folytatni. Mindkét munkakör bőven a hivatásgondozás kategóriájáról is szól. Lényegében a két munkakör sok helyen azonos. Az egyik kötött, a másik kötetlenebb, de a célcsoport ugyanaz. Magyar diákok itt is, ott is, csak Belgiumban kimozdítva komfortzónájukból.
Mi győzött meg, hogy Magyarország mellett dönts Leuvennel szemben? Nagyon híres és régi katolikus akadémiai előmenetellel bír az ottani egyetem.
Nem tudnék egyetlen dologra rámutatni, de van egy olyan csoportnyi érv, ami minden józan embert meggyőzne. Az első és talán a legfontosabb a főiskola családias jellege, ugyanis méretei miatt nem egy több tízezres hallgatói létszámot magába foglaló egyetem. A főiskolán van egy százas nagyságrend, ami lehetőséget ad arra, hogy ne csak tanítsa az ember a hallgatókat, hanem ennél jóval többet tudjunk adni nekik. Tanítjuk őket és sokat vagyunk velük. Nagyon sokszor éreztem a családias hangulatot, mely az alapképzéses tanulmányaimra emlékeztet, amikor egy hasonló jellegű, méretű intézményben tanultam Kolozsváron a Babes-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia karán. Azt éreztem diákként, amit a PPHF-es hallgatók is érezhetnek, hogy egy nagy családba tartozom, ahol figyeltek az emberek egymásra. Van ennek egy megtartó ereje. De megtapasztaltam már ennek az ellenkezőjét egy nagy intézményben. Ez persze nem az intézmény hibája, hanem egyszerűen jellegéből adódóan kevésbé személyes. Az, hogy a főiskolánkon a személyes jelleget meg lehet valósítani, nagyon vonzó volt számomra. Ehhez kapcsolódik az, hogy én ezt már kívülállóként is tapasztalhattam: amikor a feleségem egy évvel ezelőtt elvállalt egy fél év tanítást, az első két alkalommal itt voltam vele. Amikor beültünk a kápolnába a hallgatókkal együtt déli imákra, a családias hangulat nagyon megfogott.
A másik érv a nem mindennapi munkaközösség. 89 után sokan kezdtek teológiát tanulni, majd később kiváló kutatóvá, oktatóvá váltak és valamelyik teológiai intézményt erősítik a Kárpát-medencében. Amikor azt tapasztaltam, hogy a kollégáim kivétel nélkül olyan emberek, akik fejlődni akarnak, többre vágynak, segített abban, hogy ide jöjjek. Láttam, hogy döntésemmel egy olyan munkaközösségbe kerülnék, ahol folyamatosan fejlődni tudnék. Habár térbelileg elszakad az ember attól az intézménytől és kapcsolatrendszertől, ahol évekig tanulhatott, ezek tovább építésé a személyes motiváción túl lassan intézményivé válik, hiszen ezeken a kapcsolatokon keresztül segíthetünk a hallgatóknak külföldi tapasztalatot szerezni. Az, hogy valaki külföldön tanulhatott, önmagában ajándék, de ezt kamatoztatni kell. Valaki nem lesz több vagy kevesebb attól, hogy itthon vagy külföldön tanult. De hogy ebből mit hozunk ki, az teszi a különbséget. Meggyőző volt tehát fejlődés lehetősége, hogy nem kell bezárkózni, hanem tovább tudok dolgozni, kutatni, benne lenni abba a kutatói közegbe, ami értéket ad az aktuális és minőségi tudás oktatásához. Ezt látva úgy döntöttem, belevágok még akkor is, ha jelen pillanatban szinte már egy exodusnak lehetünk tanúi, mely Kelet-Európából Nyugat-Európa fele tart.
Székelyföldről indultál Leuvenbe, Pécsen tulajdonképpen fél úton vagy Leuven és Székelyföld között.
Igen. Ha távolságban mérjük, akkor nagyjából fél úton vagyunk. Azt érzem, hogy közelebb vagyok és most így egy bő évtized után jól esik újra magyar környezetben lenni, még ha csak részidőszakokban is. Jól esik magyarul élni. Kosztolányi írja a Nyelv és lélek című könyvében, hogy ha idegen nyelven beszélek, „[M]eg vagyok fosztva attól, hogy a szók közötti csönddel, az ezredik árnyalattal hassak.” Ezt mindig érzi az ember, hogy csak anyanyelvén tudja magát elengedni, minden más nyelven vigyázz állásban van. Amikor Pécsre jövök, akkor el tudom engedni magam és ez feltölt. Egyszerűen csak önmaga lehet az ember. Sorsom érdekes fintora, hogy 33 éves vagyok, de még sosem éltem száz százalékban magyar anyanyelvű környezetben, még akkor sem, ha Székelyföld legbelsőbb környezetében nő az ember fel, hiszen egy kétnyelvű országban él. Ha később tanuljuk is meg az állam nyelvét, akkor is egy kétnyelvű közeg ez számunkra. Az idegen nyelvű adminisztrációval biztosan találkozunk elég korán, amit meg kell fejteni. Ez elkísért engem egészen mostanáig. Idáig még sosem volt természetes, például adminisztrációs feladatokban egy formanyomtatvány kitöltésénél. Természetes volt mindig megfejteni az éppen adott kihívást. Ennek, egy idő után, van egy automatizmusa. Most, amikor itthon magyarul élek, az agyam még mindig azt figyeli, hogy milyen nyelvről kell az aktuális szöveget magyarra fordítani. Például hónapok óta a gyors helyett gíroszt olvasok, hisz ez áll legközelebb a szó idegen nyelvű helyesírásához...
Értékek szempontjából, egyház szempontjából hogy néz ki ez az origó?
Nagyon sok érték van Európában, ami csak ott, egy adott helyen található. Nekem a Kárpát-medence vonzó, de nem szeretem ezt a Kelet-Nyugat összehasonlítást. Egyszerűen nem tudom értelmezni, mitől érezzük mi magunkat jobbnak vagy értékesebbnek, sokszor jobb kereszténynek, mint egy spanyol, olasz vagy szír keresztény. Nem erény és nem szégyen az, hogy nálunk volt egy 45 éves átkos rendszer, amiben nagyon sok kérdést nem lehetett kibontakoztatni és megvitatni. És itt említhetem akár az Egyházban a világi krisztushívők szerepét is. Nagyon sokszor olyan köröket futunk, amik már külföldön lefutottak. Itt azonban a II. Vatikáni zsinat utáni időszakban, amikor a Katolikus Egyház nagyon mélyen átértelmezte a saját magáról alkotott képét, az egész küldetését, akkor nálunk nem lehetett ezeknek a döntéseknek egy részét életbe ültetni. Egyszerűen nem volt meg a közeg. Most pedig ahhoz viszonyítva, hogy a vasfüggöny nyugati oldalán sokkal több lehetőség volt erre, mi késésben vagyunk. Nálunk csak most, 1989 után kezdődhetett meg sok olyan folyamat, ami teljesen más időben és közegben történik. Így bizonyos szinten természetes, hogy nem lesznek ugyanazok az eredmények. Sem a pozitív, sem a negatív következményei nem lehetnek ugyanazok a különböző kérdésekre adott válaszainknak, mint korábban egy másik ország társadalmában. Mást jelent aktív katolikus Egyházról beszélni a 60-as években és mást manapság. Szerintem nekünk ebben az lenne a feladatunk, hogy észre tudjuk venni és beemeljük a saját közösségeinkbe, Egyházunk életébe azt, ami máshol jó és elkerüljük azokat a csapdákat, amelyekbe máshol már beleestek. Egyszerűen csak megtaláljuk a saját utunkat.
Mi lenne szerinted a saját utunk? Mi segítene a rátalálásban?
Szerintem, ha tudnánk naponta 15 percet reflektálni, úgy, ahogy ezt Loyolai Szent Ignác javasolta, teljesen más lenne az életünk. Ignác szerint soha nem maradhat el, hogy visszatekintsünk a napunkra, hogy megvizsgáljuk mi volt jó, mi volt rossz, hol voltunk nyitottak Istenre, hol zárkóztunk el Tőle. Ezt az meditációs imát nevezik a jezsuiták examennek, mely során elhatározzuk, hogy ahol nem voltunk nyitottak Istenre, ott másnap különösen figyelünk erre, és ahol jól sikerült azt megköszönjük és igyekszünk, hogy ez rutinná váljon. Így azt hiszem, képessé tehetjük magunkat arra, hogy egy működő csatorna legyen Isten és köztünk. Folyamatosan fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mit szeretne tőlünk, ma, most, 2019-ben, jelen helyzetünkben Isten. Milyennek szeretné látni a Katolikus Egyházat és mit tudunk mi ezért tenni. Szerintem ez egy kulcs lenne személyes, sőt közösségi szinten is. Minden egyes alkalommal újra és újra reflektálnunk kell, ránézni arra, hogy jó-e az irány. Nagyon sokszor elkövetjük azt a hibát, hogy nem merünk változtatni.
A társadalmunk nem elég érett ehhez?
Egy olyan társadalomnak vagyunk örökösei, melyben egy bizonyos mértékű hamis állandóság volt az uralkodó. Gondoljunk csak bele: az volt a jó, ha valaki bekerült egy munkahelyre és onnan nyugdíjba ment. Nem változott semmit az élete például munkahelyi szinten. Megszülettek emberek, felnőttek és ugyanabban a házban laktak és ugyanabban a közösségben voltak jelen életük jó részén keresztül. Persze volt ennek pozitív oldala is, de egy olyan jellegű statikus élet volt ez, ami részben ellentmond a fejlődésnek. Mindez arra sarkall még ma is, hogy ne változtassunk. A változtatás energiát vesz igénybe, félelemmel jár, bizonytalansággal. De nincs növekedés abban, ha megállunk. Az egész Egyháznak együtt kell élni, fejlődni a folyamatosan teremtő Istennel. Meg vagyok győződve, hogy ahogy a főiskolai képzésünkben, az akadémiai munkában vagy a lelki életben sincs stagnálás. Aki azt gondolja, hogy stagnál, az már megy lefele. Nekünk az lenne a küldetésünk, hogy folyamatosan fejlődjünk, ami egy nagy tanulási folyamat: megtanulni tudatosan haladni, értékelni és változtatni.
Tudsz esetleg példát adni erre a folyamatra?
A változtatás kihívására jó példa, ha Nyugat-európai egyházi közösségeket szemléljük. Nagyon sokszor, országoktól vagy nyelvektől függetlenül tudatos hívőkkel, élő hittel találkozom. Ezek az emberek a világban élnek, és megtanulták értékelni a számbelileg kisebb közösségeket is. Ez egy óriási kihívása lesz a XXI. század európai egyházában, hogy ne a számokhoz ragaszkodjunk, és ne folyton azt nézzük, hányan követik Krisztust hitelesen. A tömeg-érzés hamis öntudatot táplálhat. Ez részben érthető, hisz a kereszténység európai társadalmaink meghatározó ereje volt évszázadokon át, ami a hívők vallásgyakorlásában is megmutatkozott. Ma viszont meg kell értenünk, hogy csupán a számok nem visznek minket előre, ha nincs mögötte minőség. Nekünk többen kell lennünk, nem sokan. Tudatosságra kell nevelnünk magunkat és azokat az embereket, akik velünk együtt követni akarják Krisztust. Ez a kis közösségek egyházmodellje lehetőséget fog adni a kisebb csoportokkal való jobb, mélyebb munkára ugyanúgy, ahogy ez a főiskolánkon ma is történik. XVI. Benedek emeritus pápa többször beszélt az úgynevezett mag-közösségekről, amelyre a mai Egyházának építkeznie kell. Ezt érdemes komolyan vennünk.
Tapasztalatodból fakadóan milyen céllal, hivatással jöttél Pécsre? Mi az, amit adni kívánsz a diákoknak?
Számomra nagy érték az, hogy egyetemi éveim során nagy tudású emberektől tanultam. Ezt mindenképp szeretném továbbadni. A Pécsi Püspök Hittudományi Főiskola arra ad lehetőséget számomra, amit mindig is szerettem volna: tanítani. Az egyháztörténelem kutatása és továbbadása nyitott Istenre, motivál a folyamatos reflexióra, újratervezésre, tanulásra és fejlődésre. Természetesen a történelmi látásmód elsajátítása nagy kihívás a fiatalok számára, ahogy egykor nekem is az volt. Ehhez néhány olyan eszközre van szükségünk, mint nyitottság, objektivitásra törekvés a korábbi korok eseményeinek vizsgálatánál, idegen nyelvek ismerete, és sorolhatnám. Mi magyarok például híresen kevés idegen nyelvtudással rendelkezünk. Emiatt korábban gyakorlatilag elment mellettünk a világ. Ma viszont a fiatalabb generációknak egyre több lehetősége van anyanyelvi környezetben tanulni idegen nyelveket. A világhálón egyre több idegen nyelvű üzenet éri el őket. Ez önmagában motiváló lehet, de ebben nekünk is motiválnunk és segítenünk kell őket. Erre a tudásra hihetetlen nagy szükség van ahhoz, hogy legyen kapcsolatunk a világgal és merjünk tanulni azoktól a más nyelven beszélő emberektől, akik valamit jól csinálnak. Ez lenne talán az egyik fő cél: rávezetni a hallgatóinkat arra, hogy nyitottak legyenek a világ változására és tudják ennek fényében aktualizálni, hiteles emberként megélni Krisztus tanítását.
Miért éri meg teológiát tanulnia egy fiatalnak?
Ez egy nagyon fontos kérdés. Amikor azt nézzük, hogy valahol megéri valamit csinálni, annak világunkban akaratlanul is anyagi vonzata van. Ami persze nem baj, hiszen a teológusnak vagy a hittanárnak is ki kell fizetnie a számlákat. De ha mellé teszem, hogy sokszor a legjobban fizetett állásokban égnek ki leghamarabb az emberek, máris érződik, hogy nem lehet csak az anyagi vonzaton a hangsúly. Szerintem ennek van egy hivatáshoz és egy racionálisabb, a megélhetéshez kapcsolódó szintje. Azt gondolom, hogy egy munkát csak megfelelő szeretettel, hivatással lehet jól végezni, s ez különösen igaz a teológia esetében. Nem hiszem, hogy ezt lehet hivatás nélkül jól csinálni. Márpedig, ha valakit Isten hívása késztet erre, akkor az emberi ellenállás nem vezet eredményre. Ezt Jónás példája nagyon jól mutatja, de Jeremiásé vagy Pálé is. Ahogy az ószövetségi példákból jól látszik, Istennel lehet küzdeni, menekülni előle, de nem érdemes. A megélhetés szintjén figyelnünk kell arra, hogy olyan képzése legyen például egy hallgatónak, amelyért méltányos juttatást kap. Itt nálunk a Pécsi Egyházmegyében nem egy olyan egyházi intézmény van, ahol a diplomás hallgatóink elhelyezkedhetnek. A szociális otthonoktól kezdve az oktatáson át egyre több hely van, ahol nagy szükség van rájuk. Lényegében magunknak képezzük a hallgatókat. Saját érdekünk kívánja, hogy az egyházmegye főiskolája minőségi hallgatókat képezzen, hisz ezt magunknak tesszük. Itt válik értelmessé és értékessé a képzési folyamat, a munka, amit a kollégáimmal végzünk. Azt hiszem, látható innen nézve, hogy miért kötelességünk minőségi lehetőséget biztosítanunk azoknak, akik elhívást éreznek a teológiai tudományok mélyebb ismeretére. Ezen túlmenően az is nagyon fontos, hogy egy ideje beindult a kettős képzés lehetősége főiskolánkon, ahol teológia mellett egy második szakot is tanulhat egy hallgató, s ez a paletta folyamatosan bővül. Ez sokaknak adhat még több motivációt arra, hogy nálunk tanuljanak, főiskolánkat válasszák.
Te hogy látod, mi a mai fiatalok legnagyobb kihívása a XXI. században?
Talán leginkább az, hogy meg tudják találni azt, amire meg vannak hívva, ami a sajátjuk. Istennek mindannyiunkkal terve van. Azt érzékelem, hogy sokaknak egyre nehezebben megy felismerni ezt. Egyre nagyobb súly nehezedik rájuk azzal, hogy egyszerre több csatornából ömlik rájuk az információ. Nehezen tudják ezt kezelni. Nem könnyen találnak hiteles embereket, akikre érdemes figyelni, akiktől érdemes tanulni. Ez az óriási adatmennyiség és ennek az egyre növekvő sebessége, amivel meg kell küzdeniük nap mint nap, gyakorlatilag pont az ellenkező irányba tolja őket. Arra lenne szükségük, hogy tudjanak magukra és másokra figyelni, tudják megtanulni azt, hogy hogyan kell saját magukat értékelni és irányba helyezni. Mustó Péter jezsuita atya fogalmazza meg egyik könyvének alapgondolatában, hogy meg kell tanulnunk megszeretni, ami a miénk. Ez egy olyan kihívás, amivel sok fiatal nehezen tud megküzdeni. Van egy óriási igény bennük, hogy felfedezzék hivatásukat, de egyszerre félnek is tőle. Bár erősen igénylik az iránymutatást, ennek megtalálása után már az ő tudatos döntésük kell következzen, nekik kell elindulni az úton, ami a sajátjukká válik azáltal, hogy el is indulnak rajta. Ez a kihívás nem kizárólag a fiataloké, hisz minden őszinte embernek igénye van a példamutatására, emberekkel való kapcsolatra, s benne a jó visszajelzésekre, hogy megtalálva a jó irányt tudjunk szabadok lenni abban a munkában, amire hívva lettünk. Folyamatosan dolgozni és naponta megszeretni, ami a miénk.
