Miklovits Attila kispap hosszú utat tett meg a szemináriumig. Ma egy boldog és barátságos papnövendék, aki kellő humorral és komolysággal mesél találkozásokról, hívásokról és egy fontos válaszról.

Esetedben is beigazolódott, hogy a szakmai év által megismerted az egyház szenvedő arcát?

Minden kétséget kizárólag. Az elmúlt hónapok sokat árnyalták a bennem lévő félelmeket, esetleges előítéleteket. A Remény Házában, ahol az előző negyed évben szolgáltam, sok élettörténetet ismertem meg. A reménytelen helyzetek, a nehéz problémák minden ott dolgozót alázatra nevelnek, hiszen naponta szembesülünk a „Mid van, amit nem kaptál?” kérdés igazságával. Számomra mégis a legnagyobb nehézséget a helyes testvéri szeretet gyakorlata jelentette; az intézmény vezetője sokat segített annak a felismerésében, hogy a szeretet, vagyis ebben a munkakörben a hajléktalanok segítése nem azt jelenti, hogy pillanatnyi szükségletekre, kérésekre reagálunk. Hiszen nem biztos, hogy azzal tesszük a legtöbbet, ha azonnal ugrunk, amikor valamit kérnek tőlünk, ez ugyanis megakadályoz a saját feladataink elvégzésében. Emellett hálás vagyok az itt dolgozóknak, hisz baráti szeretettel fogadtak, és a klienseknek is, akik segítettek az önismeret fejlődésében.

Január óta a Kórházlelkészségnél szolgálsz. Miben más a beteg emberekhez elvinni az evangéliumot, mint a hajléktalanokhoz?

A kórházban általában egy beteggel csak egyszer találkozom, de a Remény házában sokkal többször, szinte naponta találkoztam ugyanazokkal a személyekkel. A velük történő beszélgetés általában nem hoz látványos fejlődést, szinte semminek hat. Ennek hosszú távon van eredménye, így válik a „lábatlankodó csuhás”, a hiányolt emberré. (nevet) Ezért nem szabad lemondani egyetlen emberről sem.

Hogyan váltál hiányolt emberré, mit tettél?

Pasztorációs feladataim közben belefolytam a hajléktalanszálló mindennapjaiba az ételosztástól kezdve az adminisztráción át a segítő beszélgetésig. A különböző tevékenységek mellett figyeltem arra is, hogy legyen lelki tartalma egy napnak. Ezért reggelente elmélkedést tartottam, melyhez az aktuálisan ünnepelt szent életéből merítettem ötletet. Mondanivalómat igyekeztem azok számára is befogadhatóvá tenni, akik nem hívők. Avilai Szent Teréz élete kifejezetten például tetszett az embereknek; Ő saját bevallása szerint már 20 éve kolostorban élt, amikor megtért. Ezzel a történettel azt próbáltam szemléltetni, hogy tudatosan kell élnünk az életünk, nem szabad csak sodródni, másrészt, hogy sosem késő változtatni magunkon, a hozzáállásunkon.

Ismersz fedél nélkül élő embereket, akik a látogatják a templomokat?

A pálosoknál, de a ferenceseknél is megfordul egy-két hajléktalan férfi, akik kifejezetten a Szentmisére jönnek, és a Remény Házában is megismertem pár embert, akik rendszeresen járnak misére. Rajtuk kívül Székesfehérváron és Budapesten ismertem meg több fedél nélkül élő embert, amikor ott dolgoztam. Olykor találtam alkalmat arra, hogy beszélgessek velük, ezáltal megtapasztalhattam, hogy a nélkülözők számára mennyire fontos, amikor emberszámba veszik őket.

Papként hogyan fogod kezelni az ilyen helyzeteket?

Ebben is formál a gyakorlati év, így ezen már gondolkoztam. Előfordulhat, hogy olyan településre kerülök, ahol találkozom hajléktalanokkal, nekik elsősorban a biztonság megtalálásában szeretnék majd segíteni, akár a hajléktalanszállókon, akár a Karitászon keresztül. A személyes kapcsolat mindenképp meghatározó, ezért fontos, hogy ne csak elküldjem a megfelelő címre, hanem, ha lehetőségem van rá, el is kísérjem és később is érdeklődjem. Feléjük így tudom közvetíteni, hogy Isten számára senki sem közömbös. Bárhogy cselekszem majd, arra hatással lesznek a gyakorlati év tapasztalatai.

Elöljáróid tekintetében kik vannak rád nagy hatással?

A pálos atyákat tenném első helyre. Ők példaképek számomra, különösen Botfai Levente atya, aki sokáig tanított hittanra, és aki mellett gyermekkoromtól ministráltam. Emlékszem, az első alakalommal megbotlott a lábam a ruhámban, és elestem az Oltár előtt. Kellemetlen volt, de nem vette el a kedvemet attól, hogy folytassam ezt a szolgálatot. (nevet) Sok papnak hálás lehetek, akik segítettek felismerni a hivatást, mint Cselik László atya, aki megmutatta a falusi plébániák világát, vagy azok az atyák, akiknél gyakorlati időimet töltöttem, és itt van Kajtár Edvárd atya, aki a szemináriumba lépés előtt ismeretlenül is fogadott, segített meghozni a döntést.

M.Attila2

Anélkül, hogy elkezdenénk számolni, a már említett székesfehérvári és budapesti kitérő is elárulja, hogy esetedben több év telet el az érettségi és a szeminárium között.

Ennek az oka, hogy az első hívást az első szerelem követte. Akármennyi figyelmeztetést kaptam a Jóistentől, nem akartam meghallani, én családot szerettem volna. A Nagy Lajosban, ahol a gimnáziumi éveimet töltöttem, megszerettem a matematikát. Igaz, hogy ez az egyetem az első félévében megváltozott, de végigcsináltam a mérnöki kart Veszprémben, ezt követően pedig informatikusként dolgoztam Székesfehérváron és Budapesten. Azt gondoltam, nem számít, milyen a munkám, csak egy szerető család várjon otthon. Ezután egy meghatározó élmény jött, ami formálni kezdett.

Elmeséled?

Az egyetemen volt egy kapcsolatom, amiben felmerült a családalapítás; úgy éreztem, kész vagyunk egymás felé elköteleződni a diploma után. Mégis, egyszer, amikor Veszprémben sétáltam a kedvesemmel, jött egy gondolat, hogy nekem nem itt van a helyem. Ezután évek teltek el, amikor Székesfehérváron egy szentmisén leszólított egy ismeretlen hölgy. Kiderült róla, hogy harmadrendi szerzetes, és azért akart velem beszélni, hogy elhívjon a közösségükbe. De ez még kevés volt az elhatározáshoz, ismét évek teltek el, mire újabb „meghívást” kaptam. Ez Budapest utcáin volt, amikor a kollégám rám nézett, és azt mondta, pont olyan vagyok, mint egy papnövendék. Végül annyi idő után eljött az a pont, amikor végképp megerősödtem a hivatásban, és 2017 tavaszán igent mondtam rá.

Ha most egy hatásvadász címet kéne adni az interjúnak, ez is lehetne: „Az informatikus, akiből papnövendék lett.”

Igen, ez azért vicces, mert az informatikai munkában az vonzott, hogy nem emberekkel kell foglalkozni. Számomra olykor kihívás az ismeretlenekkel történő kommunikáció. Viszont a szeminárium alatt megtapasztalom, hogy milyen fontos az emberekkel való törődés. Érzem, hogy nagy felelősséget vállaltam, és ezt már a concursus alatt felismertem, amikor egy atya megkérdezte, hogy miért szeretnék pap lenni.

Mit válaszoltál?

Hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Vannak kispapok, akik határozott elképzelésekkel, vágyakkal jönnek: szeretnének gyóntatni, szentmisét tartani, tanítani, prédikálni. De bennem nem volt ilyen. Az is megfordult a fejemben, hogy így nincs keresnivalóm a szemináriumban. Majd rájöttem, ez nem hiány, inkább kegyelem: szabad vagyok arra, hogy abban teljesedjem ki, amire épp szükség van. Végül azt feleltem, és talán ma is azt mondanám, azért szeretnék pap lenni, mert erre hív a Jóisten.

Szentmise közvetítések banner v2

 

2020 September
M T W T F S S
31 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 1 2 3 4

Közelgő események

Európai Autómentes Nap:

2020. 09. 22. - 2020. 09. 22.
Európai Autómentes Nap:

2020. 09. 23. -
Takarítási Világnap és Nemzetközi Hulladékgyűjtő Nap:

2020. 09. 23. - 2020. 09. 23.
ELMARAD - Szabadegyetem a NEK jegyében:
Magtár Látogatóközpont
2020. 09. 23. -
Lectio Divina Eucharistica:
Pécs, Dóm Kőtár
2020. 09. 24. - 2020. 09. 24.

Szent Vér Báta

pem nek logo wide

pe napi evangeliumok

pe mariagyudi kegyhely

pe szechenyi