Húsvéthét harmadik vasárnapján 10.00 órakor Dr. Kajtár Edvárd plébános mutatott be szentmisét a Belvárosi templomban. A szertartáshoz ezennel is online csatlakozhattak a hívek.
A vasárnapi szentmise elején Kajtár Edvárd hangsúlyozta, fedezzük fel, hogy velünk is sokszor előfordul az a helyzet, amivel a mai evangélium (Lk 24,13-35) szembesít: eltávolodunk a hittől. „Amikor meggyengül a hitünk, meggyengül az egész belső világunk ennek hatására. Erről mi tehetünk, amikor nem foglalkozunk a hitünkkel, amikor nincs személyesség benne.
Ezért kérjük az Urat, hogy segítsen visszatalálni a hit útjára, ha ez történik velünk, és adjon bocsánatot bűneinkre.”
A plébános így kezdte a homíliát: „Érdekes a mai evangélium földrajzi beazonosíthatósága és a kérdése, hogy valójában kik azok a tanítványok, akik Emmausz felé haladnak az esti órában” – majd megjegyezte, hogy a Biblia magyarázói egyetértenek abban, hogy a jelen kutatások állása szerint Jeruzsálemtől két-három órányi járásra egy sajátos földrajzi helyzet alakult ki azzal, hogy több települést is Emmausznak hívtak. „Nem tudjuk, hogy pontosan hol van Emmanusz, de azt biztos, hogy a tanítványok - akikről olvasunk - eltávolodnak az események helyszínétől, attól a helytől, ahol Krisztus halála és feltámadása történt. Elmennek egy nehezen beazonosítható helyre az esti órában, mondhatjuk, hogy a leírás hangulata a hittől való eltávolodás retorikai megfogalmazása” – mondta Kajtár atya és hozzátette, két embert csalódás ér, mert nem tudnak hinni a feltámadásban, bár eljöttek hozzájuk az asszonyok, hogy meggyőzzék őket.
„Ha úgy tetszik, ez az evangéliumi szakasz egy jelkép, amibe saját magunkat is beilleszthetjük. Megvizsgálhatjuk, hogy minden keresztény ember életében egyszer eljön, amikor eltávolodik a hitétől. (…) Amikor a kisgyermek hitben nő fel, bizony el fog jönni az életben az, amikor saját maga foglal állást az egészről; hogy Jézus él, feltámadt, jelen van az életében, találkozik vele, imádkozik hozzá, meghatározza a cselekedeteit.”
Az atya elmondta, legalább egyszer az életünkben kezünkbe kell vennünk a hit személyes döntését, hiszen ha ezt nem tesszük meg, távolodni fogunk. „Hitünket időnként megejti ez a helyzet, ezzel foglalkozni kell. Ezért nézzük, hogyan javult meg a két ismeretlen tanítvány hite.”
„A nyugati civilizációban természetes, hogy, amikor valami nem működik, akkor azt megjavítjuk, sok ember ezt mégsem tudja megtenni a vallásával kapcsolatba, nem javítjuk meg, nem kérünk segítséget. De a tét nagy, hiszen a hit egy olyan valósága az ember életének, ami nem pusztán egyike a sok belső dolgunknak, minthogy tudunk gondolkodni” – hangzott el a szentbeszédben, akárcsak a következő kérdés:
„Amikor a hitünk krízisbe kerül, vajon ápoljuk, gyógyítjuk?”
Majd a plébános az Emmanuszit tanítványokon keresztül gyakorlati tanácsokat is hozott. „Először is beszélni kell a problémáról. Jézus odaszegődik a két ember mellé, megkérdezni, hogy mi a baj és hagyja, hogy ők elmondják, a várakozásban kudarcot vallottak, nem hittek. Jézus hagyja őket beszélni, nem vonja őket felelősségre. Ezért, amikor a mi hitünk krízisbe kerül, fontos, hogy megtaláljuk azokat a személyeket, a közösséget, azt a lelki vezetőt, akinek elmondhatjuk, hogy csalódtunk.”
„Amikor Jézus meghallgatta a két tanítvány panaszát, előveszi az írásokat és bebizonyítja mindazt, ami róla szól, az Ő szenvedéséről, haláláról és a feltámadásáról. Így előkerül a hittan, amit gyermekként ismerünk, és amiről felnőtt fejjel máshogy gondolkodunk, mert felnőttként másképp tart meg. Ezért Jézus új hittant tart a két embernek az ő kérdéseikre válaszolva ugyanazokból a forrásokból, amikor korábban is építkezett a hitük.”
A hitre való visszatalálásnak a következő eleme, amikor megjelenik a személyes imádság, mindezek hatására. Újratöltődik bennünk a hit a mi szintünkön, a mi érdeklődésünk alapján. Megjelenik az imádság újrafelfedezése is, amikor a tanítványok kérik Jézust, maradjon velük, lépjen be az otthonukba.
„A belső ima nem más, mint hogy szívtől szívig beavatjuk Jézust az életünkbe, beszélgetünk vele arról, hogy mit élünk meg és hallgatjuk, hogy Ő mit akar megosztani velünk.”
„Sokan megmaradnak az ima megtanulásánál, reggel elmondják a reggeli imát, étkezés előtt a szokott imádságot. De amikor a hitünk krízisben van, a versikék nem tartanak meg. Az imádság sokkal több, személyesség, én-te viszony szívtől szívig, enélkül nincs hit. Ha nem imádkozunk, hiányozni fog ez a fajta személyesség, ami megtartó ereje a hitünknek.”
Amikor Jézus belép a két tanítványhoz, ők felismerik a kenyértörés pillanatát. Ez fontos, hiszen a hitéletnek része a rendszeres szentségi élet, rendszeres gyónás, rendszeres szentáldozás. A szentségi élet karbantartja a hitünket. „Döbbenetes, hogy végül a két tanítvány elmegy este a városba, ahova ilyenkor már nehéz volt bejutni, mindazért, hogy elmondják másoknak, amit tapasztaltak" - hangzott el. "A hitre való visszatalálásnak egy nagyon fontos eleme a bátor tanúságtétel, ami anyagi, időbeni, fizikai áldozatoktól sem riad vissza. Tudjuk, fontos, hogy megharcoljunk a hitünkért, mert az igazi mélységei ekkor nyílnak ki.”
Végül Kajtár atya arra emlékeztetett, hogy a hit húsvét ajándéka. „Itt vagyunk a húsvéti időben, fontos, hogy a hitünkre visszataláljunk, annak a mélységeit újra felfedezzük, és ha krízisben van, kezeljük. Legyen ez egy életre szóló kihívás. Vigyázzunk a hitünkre, Isten ajándéka, de elfogyhat bennünk, ez a legnagyobb kincsünk.”
Lk 24,13-35
13Ketten közülük még aznap elindultak egy Emmausz nevű helységbe, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumnyi távolságra feküdt. 14Az eseményekről beszélgettek. 15Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. 16De szemük képtelen volt felismerni. 17Megszólította őket: „Miről beszélgettetek itt az úton?” Elszomorodtak, megálltak. 18Aztán az egyik, akit Kleofásnak hívtak, hozzá fordult: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban.” 19„Micsoda?” – kérdezte. „A názáreti Jézus esete – felelték –, aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt. 20Főpapjaink és a tanács tagjai kereszthalálra ítélték, és keresztre feszítették. 21Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek. 22Igaz, még néhány közülünk való asszony is megrémített minket. Hajnalban kinn jártak a sírnál, 23s hogy nem találták ott a testét, azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy angyalok jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él. 24Társaink közül néhányan szintén kimentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de őt magát nem látták.” 25Erre így szólt: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. 26Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” 27Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak. 28Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. 29De marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van.” Betért hát, és velük maradt. 30Amikor az asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta nekik. 31Ekkor megnyílt a szemük s felismerték. De eltűnt a szemük elől. 32„Hát nem lángolt a szívünk – mondták –, amikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat?” 33Még abban az órában útra keltek, s visszatértek Jeruzsálembe. Ott együtt találták a tizenegyet s társaikat. 34Azzal fogadták őket, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. 35Erre ők is beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel a kenyértöréskor.
