A szociális enciklika címe, valamint az a gesztus, hogy a pápa Assisiben írta alá, világosan mutatják a Bergoglio pápaságára annyira jellemző evangéliumi-ferences gyökereket.
Múlt szombaton Ferenc pápa azért ment Assisibe, hogy Szent Ferenc sírján írja alá második szociális enciklikáját, amelynek címe: Mindnyájan testvérek. A cím, amelyet a szent írásai ihlettek, valamint a gesztus, hogy az ő sírján írja alá azt, jelzik Bergoglio pápa evangéliumi-ferences elkötelezettségét, amelyet pápaságának kezdetén már a névválasztás is jelzett. De mit jelent az, hogy szociális enciklika? A tanítóhivatal „új” műfaja, amelyet 1891-ben XIII. Leó pápa Rerum novaruma vezetett be, s amelynek középpontjában a szociális kérdés áll. Ez az enciklika arra buzdítja a katolikusokat, hogy ne legyenek passzívak, hanem ellenkezőleg, fáradozzanak e téren. Mindez kontrasztban állt az akkori szocialista, liberális mozgalmakkal.
Egy jó ideje azonban az enciklika már nem csak a katolikusoknak szól. VI. Pál, 1967-ben megjelent Populorum progressio című enciklikája a szociális kérdést már világszinten értelmezi a gazdag észak és a szegény dél kapcsán; Wojtyla pápa 1991-ben megjelent Centesimus annus című enciklikája pedig olyan szociális víziót körvonalaz, amely nem simul a kapitalizmusba miután vége lett a kommunizmusnak. Épp ellenkezőleg, azóta a szociális gondolkodás a katolicizmuson belül egy harmadik utat választott magának, amely sem nem liberális, sem nem kollektivista.
A piacok és a kommunikáció egyesítésével a globalizáció új színtere ellentmondásos módon sok töredezettséget és konfliktust mutatott. Bergoglio első, öt éve megjelent szociális enciklikája, a Laudato sì újító szellemű volt, mert a pápa a környezetnek szentelte, és hangsúlyozta, hogy „minden összefügg”. Ma a pápa globális javaslatot tesz, amelynek központjában a testvériség áll. Ez a radikális folyamat képes arra, hogy újjáalkossa a nemzetközi, helyi és személyközi kapcsolatokat. Ezt írja: „Elérhetjük, hogy újjászülessen mindenkiben a testvériség vágya”. Tudatában van annak, hogy sokan úgy gondolják, hogy a víziók és a nemzetközi projektek kora lejárt, sőt egyesek „delíriumnak” titulálják. De az egyház nem utasítja el a társadalom globális vízióját.
Persze felmerül a kérdés, hogy nem leegyszerűsítés-e „testvériségről” és „szociális barátságról” beszélni egy olyan mélységesen összetett világban, mint a miénk. Az idős francia szociológus, Edgar Morin azonban már egy éve azt írta a testvériségről, hogy az „törékeny mint a lelkiismeret, törékeny mint a szeretet, amelynek ereje mindeddig ismeretlen”, és mégis „olyan eszköz, amely képes ellenállni a világ kegyetlenségének”.
A pápa megállapítja: „Annak ellenére, hogy hihetetlen mértékben össze vagyunk kapcsolódva egymással, bebizonyosodott az is, hogy rendkívüli mértékben szét is vagyunk töredezve, s ez a mindannyiunkat érintő problémákat még nehezebbé teszi.” A Covid 19 okozta válság igazolta, hogy „nehezünkre esik együttműködni”. A pápa elemzése aggódó (az első fejezet címe: Egy zárt világ árnyai). Hajlamosak vagyunk elfelejteni a történelmet és annak fájdalmait. Az államok közötti uniók megrepedtek, miközben szárba szökken a nacionalizmus. De Ferenc hangsúlyozza: „Senki sem mentheti meg önmagát”. Ez igaz az egyénre, az emberi csoportokra és az államokra egyaránt: „Nem lehet egészséges módon lokalistának lenni anélkül, hogy őszintén és barátságosan ne nyitnánk az egyetemes felé”. Elismerve a helyi és nemzeti közösségek értékét (amelyek gyakran ellaposodnak a globális folyamatokban), a Mindnyájan testvérek útnak indítja a testvériség globalizációját, amely képes újjászőni a kapcsolatokat, meggyógyítani a konfliktusokat, és képes arra is, hogy igent mondjon a békére. Mindnyájan együtt képesek leszünk szembenézni a jövő kihívásaival, és nem fogunk elsüllyedni az jelen individualizmusában.
A katolikus szociális tanítással összhangban, mégis újszerűen Ferenc kijelenti: „A piac nem képes mindent megoldani, jóllehet a neoliberalizmus hívei igyekeznek elhitetni velünk ezt a dogmát.” A piac mindenhatóságának gondolatát szegényesnek és agyonismételtnek tartja, amely képtelen a nyomor mai problémáira választ adni. Másfelől erőteljesen távolságot tart attól a „populizmustól”, amely ellehetetleníti az igazi demokráciát. Érdekes kijelentés ez egy olyan pápától, akit gyakran vádolnak azzal, hogy sokat köszönhet a latinamerikai populizmusnak (ez a jelenség azonban mára már jóval túlmutat Dél-Amerika területén).
Víziójában központi helyet foglal el a „nép” gondolata, amely a testvériség nevében utat tör a liberális individualizmus és a populizmus közt. A nép az, amely közvetlen közösségekből áll, amelynek van terve a jövőre vonatkozólag, és amely nem szűnik meg növekedésről álmodni. Ha ezekben a szavakban az ember felfedezni véli az argentin népi teológia visszhangját, akkor észre kell, hogy vegye a szociális tanítással való folytonosságot is, különös tekintettel arra, hogy ezekben az írásokban egyfajta „szociális utópia” keresés nyilvánul meg. Az egyház ezzel buzdítja a katolikusokat és nem katolikusokat, az államokat és a társadalmi erőket, hogy ne fogadják el passzívan a világot úgy, ahogy van, hanem formálják azt emberibbé.
Az enciklika sok témát érint: elítéli a háborút („minden háború rosszabb helyzetbe sodorja a világot, mint az annak előtte volt”), a halálbüntetést, a migránsokkal és menekültekkel szembeni közönyt, az idősek magárahagyását és így tovább. Nem hiányzik belőle a vallások közötti párbeszéd említése, amely szintén a testvériség témáját érinti. A pápa több fejezeten keresztül fejti ki szociális nézeteinek summáját. Vitákat fognak kavarni ezek a szavak a mai korban, amely híján van gondolatoknak, és forrás is lesz egyben ez annak egyháznak, amely ma kissé csendes. Hatékonysága azonban azon fog múlni, hogy milyen vitákat nyit majd meg. A különböző témák mögött azonban felhangzik az ősi keresztény felszólítás, amely egyszerre naiv és bölcs:
„Mindnyájan testvérek”.
Forrás: corriere.it, Andrea Riccardi
Fordította: Nagy János
©RIPRODUZIONE RISERVATA
