A találkozás Krisztussal a vasárnapi misében azt a mintázatot követi, ahogy Mária Magdolna találkozott a feltámadt Jézussal.
John Donne (1572-1631) anglikán lelkész és költő azt írja egyik prédikációjában:
A sírás az emberé. És amidőn Isten amaz utolsó cselekedethez, az ember megdicsőítéséhez érkezik, amidőn ígérete szerint eltöröl az ő szemeiről minden könnyet, mit tesz majd ama szemmel, amely soha könnyet nem hullatott? (ford. Pásztor Péter, in Délben alkonyul, délben virrad (Budapest, 1998), 116. o.)
Ismeretlen festő: John Donne (1595k), National Portrait Gallery, London
Húsvétkor keresztények sokasága ünnepli Jézus Krisztus feltámadását szerte az egész világon. Sokuk szíve repes az örömtől és határtalanul boldog, hogy ekkora örömben van része. De vannak olyanok is, akik egyáltalán nem tapsikolnak örömükben, akikre szomorúság telepszik akár egy szerettük elvesztése vagy súlyos betegség elviselése miatt, esetleg mert nap mint nap küzdeniük kell egy megromlott kapcsolattal vagy egy kizsigerelő munkával. És persze van egy széles réteg, amely e két végpont között helyezkedik el valahol: sem nem sír, sem nem kacag, vagy talán hol egyiket, hol a másikat.
Hiszen az életben legtöbbször váltakozva van jelen öröm és bánat, az ember viseli az élet terheit, de igyekszik megtalálni a jót és a szépet. Amíg a földi élet tart, mindenkinek egyaránt van része a bánat és az öröm könnyeiben, hiszen „a sírás az emberé.”
Mária ott állt a sír előtt és sírt. Amint így sírdogált, egyszer csak benézett a sírba. 12Látta, hogy ott, ahol Jézus teste volt, két fehér ruhába öltözött angyal ül, az egyik fejtől, a másik lábtól. Megszólították: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték Uramat – felelte –, s nem tudom, hová tették.” E szavakkal hátrafordult, s látta Jézust, amint ott állt, de nem tudta róla, hogy Jézus. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Abban a hiszemben, hogy a kertész áll mögötte, így felelt neki: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hova tetted, hogy elvihessem magammal.” Jézus most nevén szólította: „Mária!” Erre megfordult, s csak ennyit mondott: „Rabboni”, ami annyit jelent, mint „Mester”. Jézus ezt mondta neki: „Engedj! Még nem mentem föl Atyámhoz. Inkább menj el testvéreimhez és vidd nekik hírül: Fölmegyek Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elment, és hírül adta a tanítványoknak: „Láttam az Urat, s ezt mondta nekem.” (Jn 20,11-18)
János evangélista elbeszélése szerint húsvétvasárnap reggel Mária Magdolna zokogva ment ki Jézus sírjához. Gyásza előbb az eltűnt holttest miatti aggodalomba, majd a felismerés után a viszontlátás boldogságába fordult át. Mindez azonban nem tartott sokáig: bármennyire marasztalta is volna, a feltámadt Krisztus távozóra fogta, őt pedig elküldte, hogy vigyen hírt találkozásukról másoknak is. Mária vasárnap reggel olyan utat jár be, amelynek mintázata ismerős lehet a Krisztust követő tanítvány számára.
Stein-quadriptichon (1525-30), The Walters Art Museum, Baltimore
Máriára nagy fájdalom tör rá, amikor a Názáretit elfogták és kivégezték, a követői, Mária tanítványtársai pedig szétszéledtek. Úgy érezhette, mindennek vége, s a keserűségét nem volt kivel megosztania, magányosan bolyongott, míg az égi hírnökök meg nem szólították.
Amikor az ember nagy bánatban van és kétségek gyötrik, hajlamos buzgóbban keresni Istent, mint egyébként, és ha nincs kihez fordulnia, akkor az égiek jelentik számára a menedéket. Akit Máriáéhoz hasonló nyugtalanság gyötör, keresi Jézust, és azt várja, hogy jöjjön tőle felelet kérdéseire.
És Mária Magdolna vasárnap reggel valóban találkozik Krisztussal, noha elsőre nem ismeri fel, mivel elsőre a kertésznek véli őt. A Krisztust keresők és követők ma is vasárnap reggelente elindulnak, hogy megkeressék Jézust – a szentmisében. A külső itt is megtévesztő: a vékony fehér ostyalap nem azt mutatja, amit az ember elsőre várna.
Máriának, mint a feltámadást követően a többi tanítványnak is, szüksége volt rá, hogy megnyíljék a szeme, és ráismerjen Jézusra. De nem pusztán arról van szó, hogy be kellett őt azonosítania, mintha túlságosan megváltozott volna Jézus külseje, hanem inkább világossá kellett válnia előtte, hogy ez idáig egyáltalán nem tudott mindent Jézusról, Jézus személye csak itt és most válik valójában ismertté számára. Rá kellett döbbenjen, hogy ki is Jézus tulajdonképpen, és ez csak az ő kínhalála és feltámadása után volt lehetséges.
Lavinia Fontana: Noli me tangere (1581), Uffizi, Firenze
Mária Magdolna csak akkor ébred tudatára, hogy Jézussal beszél, amikor az a nevén szólítja: Mária. A nevét a vadidegen kertész bizonyára nem tudhatta volna, de talán még ennél is többről van szó. Jézus akképpen szólítja meg őt, ami semmi mással össze nem téveszthető.
A szentmisében, ha valaki hittel közelít, ehhez hasonló dolog megy végbe: a jelen lévő Krisztus az embert nevén szólítja olyan módon, ahogy senki más nem szól hozzá. A Jelenések könyvében olvasható: „A győztesnek rejtett mannát adok és egy fehér követ. A kövön új név van, amelyet senki más nem ért, csak aki megkapja.” (Jel 2,2) A szentáldozásban pontosan ez történik: Krisztus mannát, mennyei kenyeret ad és olyan szeretetkapcsolatot, amely egészen bensőséges és semmi máshoz nem fogható.
„Megtaláltam, akit szeret a lelkem. Belekapaszkodtam, és nem engedem el”, olvasnató az Énekek énekében (Én 3,4). Mária ezt élte át, amikor átkarolta a feltámadt Krisztus lábát: visszakapta, akit elveszített, olyan közel akart hát lenni hozzá, amennyire csak lehetséges, és nem akarta ereszteni. Az áldozás pillanatában ugyanez a szeretetteljes egymásra találás valósul meg Krisztus és a hívő lélek között.
Ám Mária pillanata nem tarthatott örökké. „Engedj!”, kéri tőle Jézus, avagy „Ne érints engem!”, más fordításban. (Innen a jelenet latin elnevezése a művészetben: Noli me tangere.) Máriának meg kellett értenie, hogy Krisztusnak el kell távoznia, hogy még inkább vele lehessen, a távollét üressége vezet el az egyesülés teljességéhez. Krisztus azért nem marad, hogy visszatérjen Atyjához, akitől jött, de immár magával víve azokat is, akik őhozzá tartoznak, hogy így az már ne csupán az ő Atyja és Istene legyen többé: „Fölmegyek Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, Istenemhez és a ti Istenetekhez.” (Jn 20,17b)
Graham Sutherland: Noli me tangere (1960), Katedrális, Chichester
Krisztus ennek szolgálatába állítja Máriát azáltal, hogy elküldi őt a többi tanítványhoz azzal, hogy számoljon be nekik kettejük találkozásáról. Azzal, hogy Mária elsőként találkozott a Feltámadottal, hatalmas megtiszteltetésben részesült, olyan ajándékot kapott, amit nem tarthat meg magának, hanem dolga, hogy jó testvér módjára megossza mindazokkal, akik ugyancsak közel álltak Jézushoz.
Ehhez hasonlóan a szentmisében sem lehet az áldozás boldog pillanatát kimerevíteni. A találkozás öröméből erőt merítve az eucharisztia végeztével el kell indulni. Annak, aki Krisztussal találkozott, Krisztusnak és az ő feltámadásának hírnőkévé kell válnia; az ajándékot, amit kapott, tovább kell adnia mindazoknak, akik várnak rá.
Mária Magdolna gyászának könnyei vasárnap reggel a viszontlátás örömkönnyeivé változtak, hogy aztán visszatérjen a tanítványi közösségbe. De az ő bánat- és örömkönnyei ezután már a nagy történet, a Krisztus feltámadásában létrejött megváltás szerves részévé lettek. Vasárnap a hívő ugyanezt élheti át: a zaklatott keresést, a Krisztustól jövő megvilágosodást, az örömteli egyesülést, az elengedve megtartást és a többiekhez szóló küldetést.
És innentől kezdve az élet napos és árnyékos oldala, sikerei és kudarcai, eredményei és veszteségei mind a nagyobb történet részévé válnak. Egymást váltják ezek addig, amíg majd Isten letöröl a szemekről minden könnyet (vö. Jel 21,4a). De „mit tesz majd ama szemmel, amely soha könnyet nem hullatott?”
