„Tegnap örök Királyunk időbeni születését ünnepeltük, ma a győztes katona szenvedését ünnepeljük.
Tegnap ugyanis Királyunk felöltötte a hústest ünneplőruháját, s a szűzi méh csarnokából kilépve látogatásával megtisztelte a világot; ma a katona elhagyta a test sátorát, s diadalt aratva elköltözött az égbe. Az egyik az örök Istenség fenségét megőrizve magára vette a test szolgai derékkötőjét, és küzdelemre készen belépett e világ csataterére; a másik a test romlandó ruháit letéve fölment az égi palotába, hogy örökkön uralkodjék. Amaz hústestbe öltözve alászállt, emez vérrel koszorúzva fölment.”
Így kezdődik Ruspei Fulgentiusnak Szent István protomártírról (első vértanúról) mondott beszéde. Az Apostolok cselekedeteinek tanúsága szerint (Csel 6,8-8,3) Istvánt, a Názáreti Jézus követőjét halálra ítélték és megkövezték, miközben a kivégzők ruháira egy Saul nevű ifjú vigyázott. Saul, a későbbi Pál apostol, helyeselte a gyilkosságot. Ezért sóhajt fel Ruspei Fulgentius (5-6. század fordulója) a szentek életéről beszélve: „Mily valódi élet az, testvéreim, ahol Pál nem István halála miatt bánkódik, hanem István örvend Pál társaságának, mert mindkettőben ujjong a szeretet!”
István vértanú különösen népszerű lesz a IV. században. Ereklyéit, mondhatni, adják-veszik a szentföldi zarándokok, és számos csodát feljegyeztek velük kapcsolatban. Észak-Afrika több városkájában is emlékkápolnát építettek a szent relikviáinak, így Ágoston püspöki székhelyén, Hippoban is, egészen közel a püspöki székesegyházhoz. Ott történt az a csodálatos gyógyulás, amelyről a csodákat és az ereklyetiszteletet korábban igencsak kritikusan szemlélő püspök egy kései munkájában beszámol.
„Történt nálunk egy csoda, amely ugyan nem nagyobb az imént felidézetteknél, ámde olyannyira híres és ragyogó, hogy azt hiszem, senki nincs Hippoban, aki ne látta vagy ne hallotta volna, senki, aki bármi okból képes lett volna elfeledni. Volt tíz testvér, hét fiú és három lány, a cappadóciai Caesareában, akiket jól ismertek polgártársaik. Kevéssel apjuk halála után, özvegyen maradt anyjuk, mivel igen keserűen viselt valamely jogtalanságot, amelyet ők ellene elkövettek, megátkozta őket, és ezért isteni módon azt a büntetést kapták, hogy tagjaik remegése miatt mindnyájan szörnyen rángatóztak. Mivel ilyen szörnyű látványt nyújtottak, nem viselték el polgártársaik tekintetét, szétszéledtek, ki merre látott, és szinte az egész Római Birodalom területét bejárták. Ketten hozzánk is eljutottak, egy fivér és egy nővér, Paulus és Palladia, akiket sok más helyen ismertek már elhíresült nyomorúságukról. Mintegy tizenöt nappal Húsvét előtt érkeztek, naponta látogatták a templomot, abban a dicsőséges István emlékkápolnáját, imádkozva, hogy végre kiengesztelődnék velük az Isten, és visszaadná korábbi egészségüket. Itt is és másutt is, bárhová mentek, magukra vonták a város figyelmét. Néhányan, akik másutt látták már őket, és ismerték remegésük okát, elmesélték másoknak is, ki-ki ahogyan tudta. Elérkezett a Húsvét, és vasárnap reggel, amikor a helyet zsúfolásig megtöltötte a nép, és az említett fiatalember imádkozva a szent hely rácsába kapaszkodott, hirtelen hanyatt vágódott és úgy hevert ott, mintha aludna, csakhogy nem remegett, amint az álmukban is szokásuk volt. Egyesek meghökkentek, mások megrémültek, megint mások sajnálkoztak, és amikor néhányan fel akarták emelni őt, néhányan ellenkeztek, mondván, hogy inkább várják ki a dolog végét. És ekkor váratlanul fölkelt, de már nem remegett, mivel meggyógyult, és egészségesen állt, nézve az őt nézőket. Ki ne dicsérte volna Istent? A kiabálók és köszöntők hangja mindenfelé betöltötte a templomot. Beszűrődött hozzám is, oda, ahol már indulásra készen ültem. Egymást taposva jöttek az emberek, a később érkező elújságolta, amit a korábbi elmondott már. Örültem, és magamban hálát adtam Istennek, amikor többekkel együtt maga az ifjú is belépett. A térdemhez borult, fölkelt, hogy megcsókoljon. Kimentünk a néphez, tele volt a templom, és zengett az ujjongás hangjaitól: „Istennek hála! Dicséret Istennek!” Száj nem maradt némán, mindenfelől kiabáltak. Köszöntöttem a népet, de az ugyanolyan lázasan kiabált tovább. Amikor végre csend lett, következett a Szentírás ünnepélyes felolvasása. Elérkeztünk a beszédemhez, és az alkalomhoz illően néhány szót szóltam ujjongásuk öröméről is. Hagytam, hogy Isten ékesszólását ne hallgassák, hanem inkább lássák az isteni működésben. Együtt ebédeltünk az ifjúval, aki részletesen elmesélte nekünk testvérei és édesanyja hányattatásának egész történetét. A következő napon ígéretet tettem arra, hogy másnap felolvastatom a nép előtt az elbeszélése alapján készített feljegyzést. Amikor ez Húsvét harmadán megtörtént, könyvük felolvasása alatt a csarnok lépcsőjére állíttattam a két testvért, oda, ahonnan a magasból beszéltem. Az egész nép figyelte a testvérpárt, a fivért, akinek rendezetlen mozgása megszűnt, s a nővért, akinek minden tagja rángatózott. Ha esetleg valaki nem látta korábban, milyen állapotból gyógyította meg az isteni irgalmasság a fivért, most megfigyelhette a nővéren. Látták ugyanis, hogy mi az, amit a fivérben megköszönni, s a nővérért kérni kell. A könyvecske felolvasása közben intettem nekik, hogy visszavonulhatnak a nép szeme elől, majd elkezdtem valamelyest alaposabban kifejteni az egész esetet. Beszédem közben a szent emlékhelye felől egyszer csak újabb üdvrivalgás hallatszott. Hallgatóim mind oda fordultak és szaladni kezdtek. Az történt ugyanis, hogy miután a nővér lement a lépcsőn, amelyen állt, elvonult, hogy a szent vértanúhoz könyörögjön, és alighogy megérintette az emlékkápolna rácsát hasonlóképpen mintegy álomba zuhant, amelyből azután gyógyultan tért magához. Amikor a történtek felől kérdezősködtünk, hogy mi az oka e zajos vidámságnak, bekísérték hozzánk, a bazilikába, elvezetve őt, immár egészségesen, a vértanú emlékhelyétől. Ekkor viszont a csodálattól oly hatalmas hangzavar támadt mind a férfiak, mind a nők részéről, hogy úgy tűnt, sosem lesz vége a meghatottsággal vegyes folyamatos zajongásnak. Elvezették oda, ahol kevéssel azelőtt még rángatózva állt. Fivéréhez hasonlóan őt is ujjongással övezték azok, akik korábban sajnálták, hogy még nem lett hasonló fivéréhez, és látták, hogy az érte való, még ki sem mondott, de már előzetesen elhatározott könyörgéseik ily gyorsan meghallgattattak. Isten dicséretét zengték szavak nélküli hangon, akkora hangerővel, hogy alig bírta elviselni a fülünk. És mi más töltötte be az örvendezők szívét, mint Krisztus hite, amiért István vérét ontották.”
Szent Ágoston, Isten városáról 22. könyv 8. fejezet
