Ábrahám nem erkölcsi példa. Sok szempontból nem az, de ez a tette, ez az egészen kirívó és hátborzongató kísérlet fia, Izsák feláldozására, bizonyosan nem követendő minta.
Áldozzam fel Istennek azt, ami a legkedvesebb nekem? Öljem meg a gyermekemet? Képtelenség!
Ábrahám nem erkölcsi példa. Ábrahám a hit példája. Hite felülmúlja az erkölcs általános érvényű parancsait, így a gyilkosság tilalmát. Nem gyilkos, mert hisz. De miben hisz? A Zsidókhoz írt levél elmondja: „Mivel hitt, azért áldozta fel Ábrahám Izsákot, amikor próbára tétetett; feláldozta egyszülöttjét, akiben az ígéreteket kapta, amikor azt mondták neki: Izsák utódait hívják majd utódaidnak. Hitt ugyanis abban, hogy Istennek van hatalma a halálból is életre kelteni; ezért fiát – előképül – visszanyerte” (Zsid 11,17). E levél szerzője egy értelmezési hagyományt követ, amelynek nyomait megtaláljuk a Rómaiakhoz írt levélben is: „Ábrahám hitt annak, aki életre kelti a holtakat, és aki nevet ad a nemlétezőknek, hogy létezzenek. Ő reménységgel hitt a remény ellenére, így sok nemzet atyja lett, amint megmondatott neki” (Róm 4,17-18).
Ábrahám a feltámadásban hitt. Hitte, hogy ha megöli a fiát, Izsákot, az életre fog kelni, hiszen őbenne kapta az ígéretet. Róla mondta ugyanis az Úr Ábrahámnak, hogy „Sárától adom neked azt a fiút, akit majd megáldok, hogy nemzetekké legyen, s népek királyai származzanak tőle!” (Ter 17,16) Ábrahámnak csupán egyetlen fia született Sárától, az az Izsák, akit még az ígéret teljesülése előtt fel kell áldoznia ugyanannak az Úrnak a kérésére, aki az ígéretet adta. Ábrahám hite a feltámadásba vetett hit.
Az egyházatyák is így értelmezték a szentírási történetet – magából a Szentírásból kiindulva. Nem iparkodtak olyasfajta racionális magyarázatokat fűzni az elbeszéléshez, amilyeneket a történeti Biblia-kritika vagy az összehasonlító mítoszkutatás kínál, és amelyek hatása alatt az érdekesség kategóriájába száműzzük, és készséggel eltávolítjuk magunktól ezt a történetet mint asztrálmítoszt, példázatot, vallástörténeti dokumentumot, az emberáldozat megtiltását rögzítő szöveget. Meglehet, az elbeszélés mélyén a Nap lenyugvásának és az éjszakai égbolt mindent sötétségbe borító hatalmának a nomád ember számára félelmetes tapasztalata áll. Talán a pszichológiai élményre rétegződik Jahve híveinek vallási polémiája az emberáldozatot elrendelő istenségekkel, és az elbeszélést bonyolult történelmi kapcsolatok fűzhetik egyes görög vagy sumér mitologémákhoz is. Megelégedhetünk a bizonyosan sok szálból font történet szétbontásával, hogy egyes összetevőit valószínű okokra vezessük vissza. Aki azonban ilyesmire vállalkozik, annak, mint Szókratész a mítoszok kapcsán megfogalmazza, “ugyancsak sok szabadidőre lesz szüksége. Nekem azonban egyáltalán nincs időm az ilyesmire, s ennek oka, barátom, a következő: még arra sem vagyok képes, hogy – a delphoi felirat értelmében – önmagamat megismerjem, s nevetségesnek tartom, hogy amíg ebben tudatlan vagyok, tőlem idegen dolgokat vizsgáljak”.
A racionalista magyarázatok a János evangélium olvasójának válláról leveszik azt a terhet, amelyet Jézus szavai helyeznek rá: „Ha Ábrahám fiai lennétek, Ábrahám tetteit cselekednétek” (Jn 8,39). Hogyan lenne Ábrahám „a hit lovagja” (Kierkegaard), „a nemzetek atyja” (Pál apostol, vö. Róm 4,16, Gal 3,7), ha Izsák feláldozásának biblikus története csupán irodalmi fikció? Az egyházatyák valóban megtörtént eseménynek tekintették, amit a Szentírásban Ábrahámról és Izsákról olvastak, olyan történetnek, amelynek súlyos következménye van az egyes ember életére és személyes hitére nézve. És nem tartják Ábrahám hitét sem képtelennek, sem racionálisnak, mert a hit nem ragadható meg a racionalitás vagy irracionalitás kategóriáival.
Órigenész meghökkentő, de a Szentírásra alapozott megjegyzést fűz a Zsidókhoz írt levél gondolatához: „Ábrahám tudta önmagáról, hogy előképe a jövendő igazságnak, tudta, hogy az ő magvából fog megszületni a Krisztus, akit fel kell majd ajánlani mint az egész világ igazabb áldozatát, és aki fel fog támadni a halottak közül.” Hogyan lehetséges ez? Ábrahám tudta, hogy mindaz, amit az adott pillanatban tesz, előképe egy majdani eseményláncolatnak? Tudta, hogy ő maga Isten megváltó művének mintájára cselekszik? Igen, Órigenész szó szerint így érti. Meggyőződése ugyanis, hogy Ábrahám látott valamit „szellemben” és ezért válaszolta Izsák kérdésére: Isten majd gondoskodik magának bárányról. Aranyszájú Szent János e részlet megvilágítására idézi János evangéliumának egy fontos versét: „Ábrahám ujjongott, hogy láthatja az én napomat. Látta és örvendezett” (Jn 8,55.). Jézus “napja”, amely ujjongással töltötte el Ábrahámot, Krisztus halálának és feltámadásának napja volt, annak az üdvtörténetnek a beteljesedése, amelynek része és előképe Ábrahám saját története. „Hogyan láthatta,” kérdezi az Aranyszájú, „hiszen sok-sok évvel megelőzte? Előképben, homályban. Amint ugyanis itt egy kos lett az áldozat Izsák helyett, úgy áldoztatott fel az Isten báránya a világért. Előbb homályban kellett sejtetni és jelezni az igazságot.” János evangéliumának elbeszéléséből érezhető a Jézussal vitatkozó zsidók mélységes megdöbbenése: „Még ötven esztendős sem vagy, és láttad Ábrahámot?” Nem értették, mit mondott. Jézus szerint ugyanis éppen fordítva, Ábrahám látta őt. „Bizony, bizony mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok. Ekkor köveket ragadtak, hogy megkövezzék. De Jézus elrejtőzött, és kiment a templomból” (Jn 8,57-59). A kijelentést blaszfémiának tartották. János teológiája alapján viszont arra utalnak Jézus szavai, hogy a megtestesülés előtt majdnem kétezer esztendővel Ábrahám láthatta őt, hiszen ő az örökkévaló Ige (vö. Jn 1,1). Ha Ábrahám látta, akkor nem hazudott Izsáknak, amikor azt mondta: „Isten majd gondoskodik magának bárányról”, hanem prófétaként látta a jövőt, az igazi Bárány áldozatát. Ábrahám tehát a feltámadásba vetett hittel indult fia feláldozására: hitte, hogy miután megöli a gyermeket, Isten életre kelti, és így még a földi életben visszakapja fiát, mert tudta, hogy ez az áldozat Krisztus eljövendő egyetemes áldozatának előképe. Isten személyes megszólítására válaszolt, amikor elindult Mórija hegycsúcsa felé. Azért hitt, mert Isten Igéje által kinyilatkoztatást kapott. Persze, ha nincsen feltámadás, Ábrahám hite őrültség. És a mienké is az.
Heidl György
