A hívő ember életében felmerül a kérdés Teremtőjéhez, hogy mit várhat tőle élete végén. Különösen az időseket foglalkoztatja ez a kérdés, akik már érzik földi pályafutásuk végét.
Immanuel Kant is megfogalmazza az ember három fő kérdésében (A Tiszta ész kritikája című művében), hogy az érző és gondolkodó embert foglalkoztatja a halál és az azutáni élet kérdése.
Ez a kérdés pedig az: Mit remélhetek? A hívő embernek ez a reménye Istenben és az Ő irgalmában van. Az önmagára reflektáló ember, különösen idős korban, egyre inkább látja saját gyengeségeit és hibáit, melyeket életében elkövetett, és tudja, hogy reményét Isten végtelen irgalmába vetheti. Ez a remény teljesedett be és teljesedik be ma is az életünkben karácsonykor, amikor Isten Irgalma - az Ő Szentséges Fia megtestesült.
Ezt a reményt próbáljuk elvinni az idősekhez mi is, a papnövendékek, amikor minden évben elmegyünk és egy rövid kis műsorral hozzuk el karácsony hangulatát. Az idei műsorunk alapgondolata, hogy az ember életében vannak csodák, még ha nem is mindig vesszük észre ezeket. Jézus sem tett állandóan csodát, és ha tett is, azt sem látta mindenki. Sőt, sok alkalommal titoktartásra intette azokat az embereket, akiken segített. Hinnünk kell, hogy vannak csodák, melyek körül vesznek bennünket: a család, a férj, a feleség, a gyerekek, a barátok, a sikerek, stb., amelyeket a Krisztusból táplálkozó hittel látja meg a keresztény ember. Az idős ember gyakran érzi a magányosságot, a szeretet hiányát. Ezt azonban egy-egy látogatás alkalmával megadhatunk nekik. Mi, papnövendékek is ezt tettük, amikor ellátogattunk a Pécsi Egyházmegye három időseket ellátó szociális otthonába. Bízunk abban, hogy mi is hozzá járulhattunk a remény csodájának beteljesedéséhez.
Személyes tapasztalatomat is szeretném most megosztani. A Skóciai Szent Margit Idősek Otthonában voltunk, és mielőtt elindultunk az egyik ápoló megkért minket, hogy menjünk be az egyik idős néni szobájába, aki már nem tud felkelni, de mélyen vallásos, és ha bemennénk hozzá, azzal örömet okoznánk neki. Másodmagammal meglátogattam az asszonyt, aki könnyes szemmel feküdt. Mi énekeltünk neki, megfogtuk a kezét, törekedtünk arra, hogy reményt vigyünk az életébe, Krisztus reményét. Ennek az idős néninek szebbé tehettük a karácsonyát. Az embereknek nem kell sokat adnunk, néha elég a jelenlétünk, hogy meghallgassuk őket, és szeretettel forduljunk hozzájuk.
Kárász Gábor, IV. éves papnövendék
