A húsvét utáni hetedik vasárnapon, Krisztus mennybemenetelének ünnepén ér véget a húsvéti idő. A keleti kereszténységben a húsvét és a mennybemenetel kapcsolata nem csak a liturgikus ünneplésben, hanem az ikonográfiában is megjelenik. A húsvét ikonja a leszállást mutatja be, ami egészen az alvilágig ér, a mennybemenetelé pedig a felszállást ábrázolja, ami a mennyekbe való visszajutásig tart.
Az ünnepen Zajácz Gábor görögkatolikus parókus elmélkedését közöljük.
„Jelenj meg fönségedben az égen, Istenem, az egész föld felett szárnyaljon dicsőséged.” (Zsolt 108,6)
Amikor Isten országára gondolunk, nem mindig a cél, az örvendetes állapot jut eszünkbe, hanem egy földtől elválasztott különálló valóság jelenik meg lelki szemeink előtt, sajnos. A szétszakítottság, hiszen itt a földön bűn és szenvedés van jelen, amely nem fér össze az örök boldogságról alkotott képzeteinkkel. Nézhetjük az örömet életünkben, de amit tapasztalunk, múlandó és sérülékeny, nem képes arra, hogy elsegítsen Istenhez. Örömeinken keresztül ugyan megtapasztalhatjuk Őt, de ez nem állandó állapot. Mi erősít meg minket?
A feltámadás, minden reményünk alapja. Krisztus halálból való feltámadása által megmutatta erejét, mindez természetesen csak magamutogatás lenne, ha nem mondta volna: elmegyek és helyet készítek nektek (Jn 14,3).
Olyan új lehetőség ez, amelyet még az apostolok sem értettek „Uram nem tudjuk hová mégy”(Jn 14,5). Zavarodottságukat tükrözik az olajfák hegyén történtek is, elmenekültek, megtagadták, elhagyták Jézust. Nem értették, mi miért történik, nem fogták fel sem a keresztet, sem a halált, eltemettetést és a síri nyugalmat sem. Pedig ott voltak, tapasztalták, látták a csodákat, látták beteljesedni a jövendöléseket „a vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak föltámadnak, a szegényeknek hirdetik az evangéliumot” (Lk 7,22). Láttak vagy nem láttak, össze voltak zavarodva, viszont azt tudták, hogy egyedül elvesznek, ezért maradtak még a városban, gyászolták együtt az Urat. Ebben a szomorú, fájdalmas, veszteséggel, valamint kinek-kinek saját, személyes elképzeléseinek halálával teljes gyászban jelenik meg az Úr.
Békesség nektek! Teljesíthetetlen elvárás ez. Olyan prófécia, amely nekem, nekünk, megmutatja a vele való találkozás lehetőségét. A találkozásban, az általa megteremtett új lehetőségben, a zárt ajtó sem akadály neki, Tamás kétkedését is beteljesíti, megmutatja, hogy nem szellem, mert együtt eszik a tanítványokkal.
Folytatás, vagy/és esetleg egy új kezdet?
Nem kellene vaggyal, kizárólagossággal válaszolniuk, hanem sokkal inkább átvezetés ez, egy sokkal mélyebb bizonyosságba.
Feltámad, testben létezik, tanít, küldetésükben megerősíti, sőt felhatalmazza az apostolokat. Ahogy Péter, Tamás, Lukács és Kleofás is megbizonyosodik, rátalálnak a békességre a kenyértörésben, a kapcsolat új lehetőségében, az érintkezésben, az imádságban jelenlévő, együtt törődő, kereső, küzdő, Krisztussal. Emberként emberi Krisztust találnak, azonban nem korlátozza, sőt nem korlátozhatja le magát Krisztus azzal, hogy csak bizonyos helyeken van jelen. Ő a világ összes Eukarisztiájában jelen akart lenni, amely emberként, földi létezőként is megoldható lett volna a mindenhatósága által, de táplálékká, belső alakítóvá, megerősítővé, csak a kenyér és bor színe által tudott válni.
A szívembe másként nem tudtam volna befogadni csak így. A Szentlélek az, aki velünk marad és megjeleníti az oltáron, aki megmagyaráz, és vezet küldetésem felé, aki tudatja azt is, hogy az Úr nem „faképnél” hagyott minket, szó nélkül távozva tőlünk.
Imádkozva mentek a majorba. Áldással távozott, mert befejezte itt a művét, ezért áld és távozik, átadva helyét a láthatalan, de midenütt jelenlévő Szentléleknek. Krisztus életének állomásait egy- egy imádság közelíti meg a legjobban: Üdvözlégy… Dicsőség… Miatyánk… Vegyétek… Kezedbe ajánlom… Alleluja… az áldás lezárja ezt a vonulatot, de jelzi azt is, mint a pátriárkáknál, hogy rajtunk a sor.
Az Úr mindent átadott, így a bűnöktől való szabadulást és az új élet örömét nekem, nekünk kell kiteljesíteni a Szentlélek által, hogy a nekünk készített helyet elfoglaljuk, annak tudatában, hogy szabad akaratomnál fogva személyes felelősséget kell vállalnom. Nélkülem üres lesz az a hely, nem fogok célba érni, az Istenfia viszont mindent meg tesz annak érdekében, hogy ott legyek, távozása nem azt jelenti, hogy itt hagyott magamra, hanem azt, hogy rá tekintve be tudom járni az utamat, amelynek célja az igazi közösség vele, ebben megerősít az Eukarisztia, amely az ő feltámadott teste. Azt viszont menybemenetele által nyilvánvalóan kijelentette, hogy az életemet az Ő országából kisugárzó világossággal kell értelmeznem, annak fényében kell élnem, folyamatos megújulásban, amelyhez eszközöket is biztosított számomra, ezek az Oltáriszentség és a Bűnbocsánat szentsége.
Nem szabad tehát felednem, hogy az Ő országában van a célom beteljesülése, ezt szem előtt tartva lesz erőm tekintetemet a Mennybemenetel transzcendenciájára szegezni, annak vonzásában folyamatosan előrébb jutva közelebb kerülni végső célom beteljesüléséhez.
„ Újuljatok meg gondolkodástok szellemében, s öltsétek magatokra az új embert, aki Isten hasonlóságára tiszta igazságban és szentségben alkotott teremtmény.” (Ef 4,24)
