A Pécsi Egyházmegyében idén három Karitász-önkéntes munkáját ismerték el Caritas Hungarica díjjal. A velük készült, november 9. és 11. között megjelenő három interjú a november 11-én ünnepelt 4. századi szent példájának követésére, az irgalmas szeretet gyakorlására irányítja a figyelmet.
Dombrádi Mária évtizedekig dolgozott a pécsi gyermekkórházban aneszteziológus asszisztensként. Ma már nyugdíjas, napi nyolc órában azonban önkéntes munkát vállal a Pécsi Egyházmegyei Katolikus Karitász központjában, emellett a kertvárosi plébánián is teljesít szolgálatot. A szent mártoni lelkületről, a segítő odafordulásról mint életformáról Horváth-Baán Anikó beszélgetett vele.
Minden nap reggel nyolcra érkezik ide a Karitász-központba, és ahogy látom, délelőtt tíz órára már egy nagy adag ruhát kiválogatott, gondosan összehajtogatott, előkészített arra, hogy elszállítsák oda, ahol szükség van rá. Hogyan zajlik egy munkanapja?
Reggel nyolcra bejövök, imádkozunk munka előtt, aztán mi átmegyünk Erzsikével a raktárba, megkapjuk a ruhaanyagot, szétválogatjuk, dobozoljuk. Délben imádkozunk, az Úrangyalát, aztán közösen megebédelünk, ami nekem nagyon fontos. Azután délután négyig folytatódik ez a munka. Tehát van minden nap munka, bőven, de nagyon szeretek itt lenni.
2005-től néhány évig dolgozott már Karitász-önkéntesként, majd néhány éves kihagyás után négy éve újra itt tölti mindennapjait. Mi az, ami miatt minden nap jó érzés ide bejönni?
Szerintem elsősorban az én egyéni szociális érzékenységem delegált ide. 2005 óta nyugdíjas vagyok. Akkoriban egyszer erre sétáltam, ki volt írva, hogy önkénteseket keresnek. Bementem az irodába, rövid beszélgetés után az akkori irodavezető azt kérdezte tőlem, hogy mikor akarok kezdeni. Mondtam neki, hogy ma délután még nem nagyon, de holnap reggeltől jövök. Akkor is nyolctól négyig dolgoztam. Az azért szakadt meg, mert akadt egy csecsemő a gyermekkórházból, aki tüdőfejlődési rendellenességgel született. A csecsemőosztály megszűnt, a gyermekeket el kellett helyezni valahol, ennek a gyermeknek a gondozását pedig az állapota miatt a család nem merte vállalni. Az akkori adjunktusnő megkeresett, hogy segítenék-e neki az ápolásában. A gyermek hároméves koráig a kórházban maradt, minden nap, sokszor éjszaka is mellette voltam. Többször azt láttam éjszaka, miközben én olvastam, meg imádkoztam, hogy az orrából kiesett az oxigénszonda. Ahogy én indultam, ő már rakta is vissza. Álmában is vigyázott rá az őrangyala.
A segítés másokon egész életét meghatározza. Az egészségügyben választott hivatása középpontjában is ez áll. Vissza tud-e emlékezni arra a pillanatra, amikor bizonyossá vált, hogy ezt a hivatást kell választania?
Én úgy gondolom, hogy az én lelkemben már gyerekkoromban megtapadt ez a vágy. 1956-ban édesanyám keresztanyja disszidált Amerikába. Ő később mindig küldött nekünk csomagot a Vöröskereszten keresztül. Amikor édesanya kicsomagolta a ruhákat, mindig mondtam neki: „De édesanya, az Erzsikének, a Katikának…tudod, nincs olyan ruhájuk, mint nekem”. Azt mondta: „Jó, kislányom akkor vidd el nekik, amit szeretnél”. Csináltam egy kis batyut, a hátamra vettem és elvittem nekik. Nyolcéves voltam ekkor, úgy gondolom itt indult el valami. Aztán az élet valahogyan mindig odasodort, hogy, ha nem akartam volna, akkor is kellett, hogy segítsek.
Az egészségügyben dolgozókkal könnyen előfordul, hogy a legjobb szándék ellenére sem sikerül segíteniük. Akiben ilyen erősen él a segíteni akarás vágya, hogyan tudja feldolgozni a kudarcokat?
A mecsekjánosi gyermekotthonból hoztak a gyermekkórházba egy omphaloceles kislányt, ez azt jelenti, hogy nem volt hasfala. Ő nagyon sokszor műtőasztalon volt, azon a délutánon is, öt órakor raktuk fel, bélelzáródás miatt. Hajnali öt órakor, nagy küzdelmek után főorvos úr elkezdte bezárni a hasfalát, amikor megállt a kislány szíve. Tettük, amit tenni lehetett, minden szívtámogató gyógyszert megkapott, mégis feladta a szíve. Háromnegyed órás újraélesztési-kísérlet után azt mondta a főorvos úr: „Babi, értsd meg, nem maradt más hátra…nem lehet újraéleszteni” Na és én akkor összeestem a műtőasztal mellett.
Lehet-e kapaszkodó ilyenkor az imádság, amikor a segítő munkában az élet vége is a mindennapok része? Imádkozik-e ilyenkor az egészségügyben dolgozó hívő ember?
Ez volt reggel öt órakor, és akkor mondta a főorvos úr, hogy menjek haza, pihenjem ki magamat. Nem tudtam hazamenni, nem tudtam felöltözni, míg egy rózsafüzért el nem mondtam. Imádkoztam érte, hogy oda kerüljön, ahova kell. Szegénynek nehéz volt addig is, anya, apa nélkül.
Elmesélek egy másik történetet is, ami hatalmas erőt adott nekem mindenhez. Még többet, mint ami addig volt. A gyermekkórház sebészeti osztályán bent feküdt Ilonka, akinek senkije nem volt, szintén a mecsekjánosi gyermekotthonból. Főorvos úr úgy határozott, hogy amíg Ilonka meg nem gyógyul, nem adja vissza a gyermekotthonba. Jött a tavaszi szünet, Ilonka jól volt, én pedig kivettem egy hét szabadságot. Volt akkoriban egy kis Trabantom, azzal elmentünk Máriagyűdre, Siklósra, Orfűre mentünk sétálni, nálam volt egy hétig a kislány. Az az egy hét nekem hatalmas erőt adott mindenhez. Nagyon szép időszak volt, amit a gyerekkórházban töltöttem.
A mindennapjainak nyugdíjasként már nem része, hogy a segítést, ami sok esetben egy-egy ember életének a megmentését is jelenti, ilyen közvetlen módon tapasztalja meg. Hiányzik?
A 30-as buszon körülbelül három vagy négy éve történt, hogy egy idős hölgy lebukott az ülésről. Érdekes módon pont egy ápolónő ugrott oda hozzá, velem együtt. Megnéztem a pulzusát, pupilláját, ellenőriztem mindent, majd az ápolónővel egymásra néztünk, és elkezdtük az újraélesztést. A mentősök, mire odaértek, kinyitotta a szemét a néni, a mentős pedig viccesen azt mondta: „nem kellünk mi már ide”. Szóval nem lehet leszokni róla, nem tud az ember kibújni a bőréből. Én azt vallom, hogy minden emberben ösztönösen benne van a segíteni akarás. Én nem is tudok elképzelni olyan embert, akiből ez hiányzik, sem a környezetemben, sem egyáltalán, a világon. Én még ilyen emberrel nem találkoztam.
