Dicsőült arcvonásain
ma megmutatja Krisztus itt,
milyen dicsőség várja majd
mindazt, ki hisz s Istenben él.
E szavakkal imádkozik az egyház augusztus 6-a hajnalán, az olvasmányos imaórában, Urunk színeváltozásának ünnepén, melynek tengelyében a színében elváltozó, isteni dicsőségét emberi testén felragyogtató Krisztus áll.
Jézus színeváltozásának ünnepe először az V. század keleti-szír liturgiájában található meg. Nyugaton a XI. században terjedt el. 1457-ben III. Callixtus pápa rendelte el az egész egyház számára, az előző évben a török fölött aratott nándorfehérvári győzelemért.
A színeváltozás eseményét Márk, Máté és Lukács evangélistáknál is megtaláljuk (Mk 9,2–7; Mt 17,1–9; Lk 9,28–36). Jézust három tanítványa Péter, János és Jakab kísérheti el a Tábor hegyére, hogy ott a színeváltozás által az Atya igazolja és megerősítse a tanítványokat hitükben, hogy Krisztus valóban istenfiú. Az evangéliumok beszámolója nyilvánvalóan nem valamiféle helyszíni tudósítás akar lenni. Különleges jelentőségű a helyszín, a Tábor hegye. Eszünkbe juttatja a Szentírásból azokat a helyeket, amelyekhez fontos kinyilatkoztatás kapcsolódik: a Tízparancsolat átadása a Sínai hegyen, vagy Jézus nagy tömegnek elmondott hegyi beszéde. Vagyis itt is egy olyan eseménynek lehetünk tanúi, amire jó odafigyelni, amelyben Jézus személyének igazi valóságát akarja feltárni előttünk mai olvasók előtt is. Mert hiszen évről évre ezen az ünnepen mi magunk is odaszegődünk a három tanítvány nyomába.
Jézus jól tudta, hogy a tanítványoknak, akik nem szívesen hallgatták saját szenvedéséről szóló tanításait, jövendöléseit szükségük van erre a megerősítésre.
A tapasztalat pedig, amelyet Péter megfogalmaz, magáért beszél: „Uram, jó nekünk itt lennünk”. Az ember tapasztalata ez, aki rátalált Istenre, aki megsejtette, hogy „a jelen élet szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, ami Isten az őt szeretőknek készített” (Róm 8,18).
Segítsen bennünket ez az ünnep keresztényhez méltó életre, amelyben az ember saját életéről, erőfeszítéseiről, küzdelmeiről, kudarcairól, szenvedéseiről és minden öröméről, sikeréről is Krisztus húsvétjának fényében, az örök élet távlatában gondolkodik.
„Valóban, Péter, jó nekünk itt lennünk Jézussal, és így maradnunk tovább a világban. Hiszen van-e boldogabb, mélyebb, kiválóbb tudat, mint Istenben lenni, hozzá hasonulni, és az élet világosságában élni? Bizonyos vagyok benne, hogy közülünk is mindenki, aki érzi magában Isten jelenlétét, és már átalakult az ő isteni hasonlóságára, örvendezve csak ezt kiálthatja: Jó nekünk itt lennünk, ahol minden fényben tündöklik, ahol öröm, boldogság és gyönyörűség van, ahol békében, szelídségben és édes derűben él a szív, ahol látjuk Krisztust, az Istent; ahol az Atyával együtt ő készített szívünkben hajlékot, és oda belépve így szól: Ma üdvösség köszöntött erre a házra (Lk 19, 9); ahol Krisztussal együtt az örök javak megszámlálhatatlan kincse halmozódik össze; ahol az örök boldogság első zsengéit és előképeit mintegy tükörben már előre szemlélni lehet.”
– Sínai Szent Anasztáz püspök elmélkedéséből.
Dallos Tamás atya
