Január 21-én, kedden este az ökumenikus imahét keretei között Németh Norbert református lelkész hirdetett igét a Gyárvárosi templomban.
Az ökumenikus imahét alatt miden liturgikus esemény egy-egy maghatározott témakörhöz kapcsolódik. Az imahét harmadik napján így az igehirdetés a remény fogalmát taglalta. Németh Norbert református lelkész az Apostolok Cselekedeteinek 27-es fejezetének 22-34-es verséhez kapcsolódóan a következőt hirdette.
„A tenger végtelennek tűnő háborgása (amit az Apostolok Cselekedeteiben olvasunk) fülsüketítő zaj, mely nem csak a dobhártyát tette próbára, hanem a lelket is” – mondta a lelkész. – „Félelmetes, hogy milyen nagy erővel bír a tenger, nem lehet vele szembeszállni, nem lehet megállítani. Szidhatjuk is emiatt, akár azt a napot, amikor rossz döntést hoztunk, és így a rossz úton indultuk el. Ilyenkor átkozzuk a pillanatot, amikor felültünk a hajóra, amire nem kellett volna, ami szörnyűnek mutatkozott. Mert amikor életünk hajója kifutott, még minden rendben volt, szélcsend volt, egy felhő sem látszott, csak a végtelen kék ég, a fodrozódó tenger, de ez másik képbe fordult: kidobott csomagok, rakomány, összetört hajó, összetört életek, és az időt nem fordíthatjuk vissza. Egyik pillanatban szépen fodrozódott a víz a hajó orránál, most betör az oldalán” – hangzott el az igehirdetés során, majd Németh Norbert az előbbi sorokat folytatva a remény kettős fogalmáról beszélt. „A remény felcsillanása most leszámol a belenyugvással, azzal a borzasztó gondolattal, hogy vége mindennek. De mi az, hogy remény?” – merült fel a kérdés.
A lelkész szerint, amikor a reményről beszélünk, akkor a hétköznapok eseményeivel kapcsolatban tesszük. „Reménykedünk, hogy odaérjünk időben valahová, még ha tudjuk is, hogy nem érünk oda. Reménykedünk, hogy találkozzunk valakivel, de közben bizonytalanságot érzünk. A hétköznapi reménységfogalmunk magába foglalja a bizonytalanságot. Olyan a remény szavunk, mint az a deszka, amelyik a hajó és a part közé van fektetve: inog és állandóan a vízbeesés képével kecsegtet. De Pál nem így beszél a reményről, mert az ő reménysége Isteni reménység. A profán és a bibliai remény szavunk között óriási a különbség. A reménység valójában vágyódás a szilárd talaj után a hánykódó tenger közepette” – magyarázta Németh Norbert, majd hozzátette, Pál egy olyan útról beszél, melynek teljes folyamatát nem, de a végcélját ismerjük, közben pedig bizonyosak vagyunk a megérkezésben a kerülőutak, a nehézségek, valamint a lejtők ellenére is. Mert a hajó útjából annyi látható, amennyit látnunk kell. A cél tudata, a megmenekülés átír mindent. „Pál radikális evangéliumhirdetésének része, amikor elhangzik, hogy a katonák elvágják az utolsó kötelet, ami a mentőcsónakot tartotta és ekkor azok a tengerészek, akik eddig nem értették, most megértik, hogy Isten az egyetlen reménység - nincs más útvonala, más lehetőség. Amikor jól beosztjuk az időnket, az energiánkat, anyagi lehetőségeinket, számolunk és kalkulálunk, akkor emberi reménység szerint tesszük, viszont, amikor vihar támad, akkor csak az Isteni remény van, ami az egyetlen orvos.”
Végül a református lelkész az igehirdetéshez kapcsolódóan kihangsúlyozta, mentsük meg a remény szót a hétköznapiságtól, hogy számunkra ne a bizonytalanság, hanem a bizonyosság legyen, Isten szeretetének és valóságának a szava. Majd a 23. zsoltár alapján írt Tengerész imát mondta el a hívekkel közösen.
Tengerész Ima
(XXIII. Zsoltár átírása)
Az Úr az én kormányosom,
Ezért gonosz áramlatok nem sodorhatnak el.
Ő a világítótorony fénye, amely utat mutat nekem a sötét vizek felett.
Ő kormányozza biztos révbe életem hajóját
És őrzi életem hajójának a naplóját.
Ő irányít a becsületes élet csillaga felé
Az Ő szent akarata szerint.
Bár az élet viharai és villámai között hajóztam,
Nem féltem, mert tudtam, hogy mellettem vagy Uram.
A Te szereteted és gondoskodásod lesz az én biztos kikötőm
És védett öböl vár rám az örök élet partjainál,
Olajat öntöttél életem háborgó tengerére
És életem hajója elcsendesült vizeken úszott.
Tudom, napfény vagy tiszta csillagos ég fog
Kedvezni nekem azon az úton, amelyre most indulok
És örökre megnyugszom az én Uram kikötőjében.
ApCsel 27,22-34
De most azt mondom, ne veszítsétek el a reményt. Csak a hajó vész oda, emberekben nem esik kár. Az éjszaka megjelent előttem annak az Istennek az angyala, akié vagyok, és akinek szolgálok. Azt mondta: Ne félj, Pál! Neked a császár elé kell állnod! Nézd, neked ajándékoz az Isten mindenkit, aki veled hajózik. Bízzatok hát, emberek! Én hiszek az Istennek, hogy valóra válik, amit hírül kaptam. Ki kell vetődnünk valamilyen szigetre!”A hajósok menekülési kísérlete.
Már a tizennegyedik éjszaka szakadt ránk azóta, hogy az Adriai-tengeren hányódtunk, amikor éjféltájban a hajósok azt kezdték sejteni, hogy szárazföldhöz közeledünk. Mérőónt bocsátottak le, s húsz ölet mértek. Kisvártatva ismét lebocsátották a mérőónt, s most tizenötöt mutatott. Féltek, hogy sziklazátonyba ütközünk, lebocsátottak hát négy vasmacskát a hajó faráról, s alig várták, hogy megvirradjon. Virradatkor a hajósok el akartak a hajóról menekülni, ezért lebocsátották a tengerre a mentőcsónakot, azzal az ürüggyel, hogy a hajó orráról le akarják ereszteni a vasmacskát. Pál odaszólt a századosnak és a katonáknak: „Ha ezek nem maradnak a hajón, nem menekülhettek meg.” Erre a katonák elvágták a mentőcsónak kötelékét s engedték, hogy kiessék.
Utolsó órák a hajón.
Amikor virradni kezdett, Pál mindnyájukat kérte, hogy vegyenek magukhoz valami táplálékot: „Ma már tizennegyedik napja, hogy nem ettetek, s nem vettetek magatokhoz semmit. Ezért nagyon kérlek benneteket, vegyetek magatokhoz valami táplálékot, javatokra szolgál. Senkinek még a haja szála sem görbül meg.”
