A szentségek sajátsága, hogy általuk jelképes cselekedetek valóságos hatást eredményeznek. Szépen megfigyelhetjük ennek magyarázatát Jeruzsálemi Szent Cirill (megh. 387. március 18.) misztagogikus katekéziseiben, akinek az emléknapját ma ünnepli az egyház.
A keresztségben jelképesen halunk meg az alámerüléskor, de ez a jelképes cselekvés a maga összetettségében, a vízszentelés, az ellenmondás, az olajjal való megkenés rítusa és az imádság által valódi isteni kegyelmet közvetít, és a megkeresztelt valóban megtisztul minden bűntől. A müronnal való megkenés is jelképes, de a pap Szentlelket lehívó imádsága eredményeképpen a Szentlélek jelenléte valóságos lesz. A kenyér és a bor látszólag közönséges étel és ital, de a szentelés által Krisztus valóságos testévé és vérévé lesz.
Különösen fontos Cirill ötödik müsztagogikus (azaz a szentségeket magyarázó) katekézise, amelyben sorra rövid értelmező magyarázatokat fűz a liturgia egyes részeihez. A kézmosás például a bűnöktől való mentesség jele, a békecsók az egység és a teljes lelki béke kifejezője, a szív magasba emeléséről pedig ezt mondja: „Mert valóban, ebben az órában, amelybe beleremegünk, fel kell emelni szívünket Istenhez, és nem hagyhatjuk itt lent a földön és a földies dolgok közepette. Hatalommal parancsolja tehát a pap abban az órában, hogy tegyünk félre minden földi gondot, a házunkkal való törődést, és legyen szívünk a mennyben az emberszerető Istennél." Mindez tehát elszakadást jelent a napi gondoktól – legalább a liturgia időtartamára –, hogy tiszta szívvel hálát adhassunk Istennek kegyelmeiért.
A magasztalás liturgikus formája a himnusz-éneklés, amely megszenteli az éneklőt. Ezt követi az áldozat felajánlása, az átváltoztatás, a könyörgések és megemlékezések, a Miatyánk elmondása. Az ideáig vezető utat aszkézisnek, a lélek gyakorlatoztatásának nevezi Cirill, s ugyanezt azonosítja az igazi teológiával. A teológia ugyanis nem elvont tanok összessége, hanem gyakorlat, amelynek célja a felkészülés az isteni természetben való részesedésre. A teológia nem Istenről való beszéd, hanem Istennel való találkozás, egyesülés az eukharisztiában jelenlévő Krisztussal. Ebben az egyesülésben történik meg az ember teljes helyreállítása, az érzékszervek, a test és a lélek megszentelése, amelyet a liturgikus cselekmények, mozdulatok is kifejeznek. Ilyen például az a testtartás és mozdulat, ahogyan szentáldozáskor Krisztus testét fogadjuk. „Amikor odajárulsz, ne kinyitott tenyérrel és szétfeszített ujjakkal jöjj, hanem bal tenyered legyen jobb tenyered trónja, így fogadja az eljövendő Királyt, és tenyered hajlatába fogadd, vedd Krisztus testét, rámondva az „Áment"-t. Elővigyázattal szenteld meg a szent test hozzáérintésével szemedet, ügyelj rá, nehogy valamennyi is elmorzsolódjon belőle. Mert ha valamennyit is elmorzsálsz belőle, az olyan mintha saját testrészedet károsítanád meg" (5.21).
Noha napjainkban egyre többen, köztük tekintélyes püspökök is megkérdőjelezik a kézbeáldoztatás gyakorlatát, és vannak, akik ezt tartják az egyházat sújtó bajok egyik legfőbb eredőjének, tény, hogy a 8. századig mind Keleten, mind Nyugaton a hívek kezébe adták az eucharisztia kenyerét. Nagyon ügyeltek azonban arra, hogy Krisztus testének vétele tisztelettel és alázattal, megfelelő mozdulattal történjen. Talán ma is elsősorban ennek a szemléletnek és hozzáállásnak a kialakítására kellene törekedni, és érdemes lenne a híveket felkészülten és szelíden megtanítani a méltó liturgikus cselekvésre és viselkedésre. Ha ez megvalósul – és miért ne valósulhatna meg? –, akkor szükségtelen erőltetni a visszatérést a középkorban kialakult és 1968-ig töretlenül fennálló gyakorlathoz, amikor a pap az áldoztató rácsnál térdelő hívő nyelvére helyezte az ostyát.
