Úgy gondoljuk sokszor, hogy mindazt, ami fontos az életben, azt magunknak kell megtalálnunk, és megszereznünk, saját erőfeszítéseink és teljesítményeink révén; így az üdvösséget is. Akkor viszont felmerül a kérdés: mi értelme van így a várásnak, hogy várakozzunk valakire, aki valahonnan jön hozzánk?
Csakhogy még sincs egészen így. Biztos, hogy nekünk magunknak is kell törekednünk és akarnunk, de ez nem minden, és nem is ez a döntő.
Milyen fontos és lényeges például, hogy az életben hűséges jóbarátot találjunk. Nagy és értékes ajándék a jóbarát. De vajon rajtam múlik egyedül, hogy sikerül szereznem? Nem, mert nem szerezhetem csak magam, nem vehetem, nem emelhetem le, hanem csak készséges figyelemmel várhatom, hogy észrevegyem, mikor jön valaki, aki számomra jóbarát lehet. Neki azonban jönnie kell az emberi élet beláthatatlan területéről.
Így van életünk társával is. A másiknak jönnie kell előbb az ismeretlen világból, az emberek megszámlálhatatlan sokaságából.
Az üdvösségünk is ilyen jövetelen alapul. A Megváltót, aki üdvösségünket műveli; nem az emberek gondolták ki, főleg pedig nem ők állították elő. Isten szabadságának titkából lépett elő és jött hozzánk.
Erről beszél advent, és évről évre emlékezünk jövetelére. Advent tehát az az idő, amely arra figyelmeztet, hogy kérdezzük magunktól: tudok róla? Nyitva áll számára szívem, a lelkem és az életem kapuja?!
Romano Guardini
A képen részlet látható a Pécsi Székesegyház Mária kápolnájában található reneszánsz alabástrom epitáfiumból. Németalföldi munka a XVI. század második feléből (ismeretlen mester műve). Eszterházy Pál László pécsi püspök hozta Rómából 1781-ben. A domborművek a teremtéstörténetet, a megtestesülést és a megváltást ábrázolják (sorrendben alulról felfelé).
