Andrej Tarkovszkij filmje, a filmművészet kiemelkedő alkotása örökérvényű kérdésekre keresi a választ szeretetről, megtérésről, az új ember születéséről. Kling László írását közöljük.
,,Abban, amit látok, jelen van valami, amit nem látok közvetlenül, és a kép nem más, mint e láthatatlan dolog közvetítése, vagyis láthatóvá tétele.”
(Andrej Tarkovszkij: A megörökített idő.)
Andrej Tarkovszkij 1972-ben készítette el a Solaris című filmjét, Stanislaw Lem regénye alapján. Tarkovszkij feldolgozásában a regény tudományos sci-fi oldala háttérbe szorult, csak minimálisan van jelen. A hangsúly a lelki történéseken van. A rendező ebben a filmjében is a lelkiismereti, belső útkeresést emelte ki. Így vált fontossá a filmben, a megelevenedő lelkiismeret motívuma. A főszereplő belső utazását követjük végig, a földtől való elszakadástól, majd a földre való visszatérésig. Tarkovszkij filmje egy belső átalakulás, spirituális megtérés és a végső hazaérkezés történetét meséli el.
Kris Kelvin magányos zarándokként útra kelve (hogy feladatát teljesítse) egy ,,más világ” felé, rádöbben, hogy mindennél fontosabb számára az, hogy a szeretet útját újra megtalálja. Belső utazása végén képessé válik arra, hogy visszataláljon arra az útra, amit elhagyott. Miután megszabadult bűnei és hibái terhétől, új életet kezdhet.
,,Csakis azért nyúltam a regényhez, mert először bukkantam olyan műre, amelyre úgy tekinthettem, mint egy vezeklés, egy bűnhődés történetére. Márpedig mi a vezeklés, a bűnbánat a szó közvetlen, klasszikus jelentésében? Az, amikor néhai cselekedeteink, bűneink emléke valóságba fordul át.”
(Andrej Tarkovszkij a filmről)
Régóta kutatják a tudósok egy távoli bolygó a Solaris rejtélyes, élő óceánját. Nagy igyekezettel és energiával akarják megfejteni a ,,titkot”. Érthetetlen jelenségek és titokzatos lények jelennek meg az óceán fölött úszó kutatóállomáson, megzavarva az űrállomáson dolgozó tudósokat. Az űrállomáson megjelenő ,,vendégekben” a kutatók saját megelevenedő emlékképeiket látják viszont. Bennük legrejtettebb gondolataikra ismernek, ami kellemetlenné válik számukra, de nem tudnak szabadulni tőlük.
A kutatók kapcsolatot akarnak létesíteni a titokzatos óceánnal. A tudósok eddigi próbálkozásai sikertelenül végződtek, megoldatlanok maradnak a tudományos kérdések. Mit tegyenek? Folytassák-e tovább a tudományos kísérletezést, vagy adják fel a küzdelmet?
Kris Kelvint küldik oda, hogy derítse ki, mi történt. Kelvin pszichológus, talán ő tud segíteni.
Vajon ő máshogy látja-e a történéseket? Megérkezése után senki sem fogadja az állomáson, csak az ottani kizökkent világ nyomai. Mindenütt ziláltság, szétesettség, rendetlenség nyomai látszanak. Az első ember, akivel találkozik Snaut, a kibernetikus, aki közli vele, hogy társuk Gibarian öngyilkos lett. Sartorius a fizikus is furcsán viselkedik. Kris válaszok helyett csak újabb kérdéseket talál. Kelvin tíz éve elhunyt felesége, Harey jelenik meg az állomáson. Lassan megérti, hogy így ,,üzent” az óceán. Akaratán kívül sikerül kapcsolatba kerülnie az óceánnal, és saját bűntudatával kell szembenéznie.
Kelvin bátor tettet hajt végre, megint megtanul szeretni! Ismét vállalja az emberi érzéseit, amelyeket addig magában eltemetett. Őszinte emberi szeretettel fordul Harey felé. Kelvin megérti, hogy csak így tud megújulni, így válhat lelkileg ,,új emberré”.
Június 5-én 18.00 órától a Magtár Látogatóközpontban beszélgetés lesz Kling László képzőművész, a PTE Filmtudományi és Vizuális Tanulmányok Tanszékének tanára és Dr. Gáti Ágnes pszichiáter, pszichoterapeuta vezetésével, akik egyúttal segítenek megfogalmazni a film tanulságait, kiemelni művészi értékeit.
