A Püspökség nemrég vásárolta meg a Roberto Caracciolo szentbeszédeit tartalmazó, 15. századi, pécsi vonatkozású ősnyomtatványt, és a kanonoki palota (egykori Martyn-ház) földszintjén hamarosan megnyíló kávézóban is szeretné felidézni a reneszánsz kori város emlékét, szellemiségét. Ennek kapcsán beszélgettünk a pécsi humanizmusról és a leghíresebb humanista költőről, egykori pécsi püspökről, Janus Pannoniusról a korszak ismert kutatójával, Dr. Jankovits Lászlóval.

Milyen várost képzeljünk el humanizmus-kori Pécsként az épített és a szellemi környezetet egyaránt tekintve?

Környezetében majdnem olyan gyönyörű lehetett a város, mint most. Persze több volt a Mecseken az erdő – jellemzően tölgyerdő –, és a városfallal övezett Pécs jóval kisebb volt a mostaninál. Ami most nagyon hiányzik: a hegyi források vize a felszín felett érte el a völgyet, mindenütt patakokkal, az utak szélén csatornákkal találkozhatott az ember. Ma ez a víz a föld alá vezetve halad, néha nagy gondokat okozva. A mai városközpont az akkori szerkezetet őrzi, s a török korszak dacára megmaradtak olyan emlékek, amelyeket tudós régész és művészettörténész kollégáink jóvoltából ma is láthatunk. Ha valaki elmegy a Dóm-kőtárba, el tudja képzelni azt a székesegyházat, amelyben a püspök is misézett. A pécsi egyetem már nemzedékek óta nem működött, de a magas színvonalú káptalani iskola igen. Emellett négy, az iskoláztatásban jeleskedő kolduló rendnek, a ferences, a domonkos, a karmelita és az ágostonos rendnek volt kolostora a városban. A Janus Pannonius birtokában levő humanista műveltséggel persze sem a világi egyház, sem a szerzetesrendek tagjai nem rendelkeztek, de így volt ez akkor szinte az egész országban.

Ha Pécs és reneszánsz, akkor Janus Pannonius. Saját korában is ennyire emblematikus alak volt?

Attól függ, honnan nézzük. Itáliában az elismert költők közé emelkedett igen korán. Hazájába visszatérve a kormányzat fontos szereplőjeként ismerték inkább. Életében mint költő meglehetősen társtalanul élt mind egyházmegyéjében, mind hazájában. Nagybátyján és néhány vendég humanistán kívül nem sokan olvashatták értő módon a verseit. Jellemző az az epigrammája, amelyet segédpüspökének címez. A versbeli kérdés, amelyet tőle kap: nincs se olvasó, se hallgató, minek írsz? A válasz: a Múzsáknak és magamnak dalolok. Itthoni kultusza halála után kezdődött, amikor kéziratban maradt hagyatéka előkerült.

Hogyan férhetett össze személyében a költő – különös tekintettel például a Pajzán epigrammákra – és a püspök? Lehet-e még hasonló együttállásra példát találni a korban?

Az imént arról esett szó, hogy Janus verseinek túlnyomó része saját kéziratos hagyatékában maradt fenn. Lehet, hogy ha maga rendezte volna el őket, s életében kiadásra kerültek volna, ezek a malac versikék elvesztek volna. A rendezetlen hagyatékban viszont számos ifjúkori zsengével együtt megmaradtak. Hogy miért írt ilyesmit? A korabeli humanista kultúra az újra felfedezett ókori nagyságok bűvöletében élt. Olvashatták, hogy Vergilius, a legnagyobb latin költő is alkotott ilyen vicces haszontalanságokat, mielőtt elérte a harmincadik életévét. Antik módra bodorított szőrű malacságok, csiszolt alkotások ezek a versek. A csiszoltság sok esetben fontosabb lehetett, mint maga a téma. Ami az életút és az ifjúkori pajkosságok kapcsolatát illeti, érdemes egy Janusnál idősebb és magasabbra jutott kortársat szemügyre venni: az ifjú Aeneas Sylvius Piccolominit. Ő szerelmes históriát alkotott még harminc éves kora előtt. Ifjúsága múltán egészen más irányba indult el: sienai püspök, majd II. Pius néven pápa lett. "Vessétek el Aeneast, és tartsátok meg Piust", írta egyik első pápai levelében. Janus is tizenéves korában, az iskolai gyakorlatok vadhajtásaként alkotta ezeket a huncutságokat. Emellett, amint ókori példaképei, ő is hangoztatta: a versekből nem lehet következtetni a költő életére. Lehet, hogy ez nem puszta frázis volt: kortársai arról számolnak be, hogy egész életében megőrizte szüzességét. Sok egyházi kortársa volt, aki nem büszkélkedhetett ezzel az erénnyel.

Hogyan viszonyultak Janus alakjához és a humanista örökséghez az utókor különböző nemzedékei?

A halála utáni három évszázad az első északi humanista költőként tisztelte és utánozta. Sorra születtek kiadásai Európában és Magyarországon. A nemzeti nyelv kultuszának korában érthetően háttérbe szorult, hiszen mindent latinul írt. A 19. századi irodalomtörténetek olyan műveit méltatták, amelyek magyar tárgyúak: magyar nyelvtanát és Hunyadi Jánosról szóló eposzát. Mind a két mű mítosz, a tisztelő utókor képzeletének szüleménye. A 20. századtól máig itthon elsősorban a szaktudomány foglalkozik az egész életművel. Az elmúlt évtizedben megjelent epigrammái és elégiái korszerű kiadása, és a következő évek során várható a többi mű szövegének közlése és értelmezése is. Néhány verse, például a mandulafáról szóló epigrammája máig él a köztudatban. Az európai reneszánsz kutatásában megkerülhetetlen szereplője a kor költészetének. A Janus-tisztelet különösen Pécsett él folytonosan a 18. század óta. Érthető, hiszen melyik város ne tisztelne egy világhírű költőt?

Az egyházmegye hamarosan megnyitja a reneszánsz kori Pécset felidéző kávézóját. Mit lehet tudni az ott bemutatandó anyagról?

Jóllehet a legnagyobb pécsi humanista Janus Pannonius, a pécsi reneszánsz mégsem egyszereplős történet. A 16. század első évtizedeiben, elsősorban Szatmári György püspöksége alatt számos kiválóság kötődött a városhoz, költők, prózaírók. A reneszánsz örökség sem csupán szövegekben hagyományozódik. A kiállítás egy olvasható, tapintható, okulásra és szellemi élvezetre csábító környezetben próbálja majd a pécsi reneszánsz, tágabban a reneszánsz Pannónia világát közelebb hozni a vendégekhez.

P. E.
 

Jankovits László irodalomtörténész, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán a Klasszikus Irodalomtörténeti és Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék tanszékvezető egyetemi docense. Fő kutatási területe a neolatin irodalom, legutóbbi kötete „Nobilis ingenio” – Janus Pannonius költészete címmel jelent meg 2012-ben.