Az ember, az állattól eltérően, nem pusztán azért ad életet a gyermeknek, mert az ösztönök játéka és a faj fenntartása ezt kívánja. Nem, az ember esetében ez személyes tett, igazi hitvallás. A szülők, minden nehézségük és küzdelmük ellenére, értelmesnek és szépnek találják az életet, és ezért szeretnék ezt az életet továbbadni; mert hisznek abban, hogy gyermeküknek is értelmes és szép lesz az élete. Éppen ezért minden férfi és nő, aki gyermeket vállal, még ha kifejezetten nem is mondja magát hívőnek, egzisztenciális értelemben mégis hívő; erről a hitéről éppen a gyermekvállalása tanúskodik.

Ugyanakkor az ember nem pusztán továbbadja az életet, mint olyasvalamit, amit birtokol. Nem, az élet továbbadásakor átérzi azt is, hogy egy csodának a részese; egykor ő maga is ajándékba kapta létét, és ezen ajándék továbbadásakor tudja, hogy a szó teljes értelmében nem ő az ajándékozó. Egy gyermek születése csoda, mely felett az ember nem rendelkezhet. Ezt élte át az idős Zakariás és Erzsébet, amikor gyermekük született. S bizonyára ők is úgy tekintettek az új életre, mint a környezetükben élő emberek: „mi lesz ebből a gyermekből?”

Minden ember születése megerősíti reményünket, mert mindenkire ezzel a szent tisztelettel és erős reménnyel kell tekintenünk: vajon mi lesz belőle, vajon milyen csoda van elrejtve szívébe, vajon milyen értéket ad ő hozzá világunkhoz? Mert a jó Isten, az igazi ajándékozó, minden embert ilyennek teremt: egyedülállónak, különleges kincsnek, az ő szeretete üzenetének. Az Istengyermek születésére készülve erősítsük magunkban azt a lelkületet, hogy minden emberi életet ezzel a tisztelettel és szeretettel várunk.