Zala György szobrászművész neve összefonódik a Pécsi Püspökség történetével.
A székesegyház 19. század végi újjáépítése során ő restaurálta illetve alkotta újjá az északi és a déli altemplomi lejárat domborműveit, több alkotása is helyet kapott a székesegyházban, és egyik leghíresebb munkája, a Mária és Magdolna a Püspöki Palota épületében található.
A neobarokk emlékműszobrászat kiemelkedő alakjaként emlegetett Zala Györgyről beszélni időszerű, amint azt Szatmári Gizella művészettörténész nemrég megjelent Fény és árnyék – Zala György pályája és művészete című monográfiája (Zalaegerszeg, Vitrin, 2014) szépen példázza. A könyv az európai jelentőségű szobrászművész életútját és pályájának alakulását követi nyomon a kezdetektől a művész haláláig és tovább: az utókor visszaemlékezései és a kultusz létrejötte is részét képezi a számos forrást egybegyűjtő és illusztrációkkal ellátott kötetnek.
Mi azonban álljunk meg a kezdeteknél, és a könyv alapján járjuk körbe részletesebben Zala György pécsi vonatkozású munkáit! A Püspöki Palotában álló Mária és Magdolna című szobor 1884-ben készült el. Az ekkor még Münchenben tanuló Zala a Képzőművészeti Társulat kiállítására küldte haza az alkotást. E korai munkájának köszönheti országos ismertségét; a szobor átértelmezi a Pieta-ábrázolások ikonográfiai hagyományait, s Krisztus alakja nélkül mutatja be Magdolnát kétségbeesett anyaként, akinek Mária nyújt vigaszt. A szobor a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona, 1987-ben letétbe helyezve, dekorációként került a pécsi Püspöki Palotába.
A Mária és Magdolna című szobron túl érdemes felhívni a figyelmet a székesegyház altemplomi lejáratait díszítő domborművekre, amelyeknél Szatmári Gizella ugyan nem időz hosszasan, ám idézi Szakács Béla Zsolt tanulmányát, amely izgalmas történeti hátteret nyújt a domborművek másolásának kérdéséhez. Amikor a Dulánszky Nándor püspök által kitűzött céllal, tehát a székesegyház román kori állapotának visszaállítására törekedve 1882-ben megkezdődtek az újjáépítési munkálatok, az addig befalazott altemplomi lejáratok fölött páratlan művészettörténeti jelentőségű domborművek váltak láthatóvá. A domborművek természetesen nem kifogástalan állapotban vészelték át az évszázadokat, ráadásul a török kor során az iszlám hagyományainak megfelelően a szobrok arcait megrongálták. Az eredeti domborművekről így a székesegyház felújítási munkálatai során másolatokat készítettek; a munkával Zala Györgyöt bízták meg. A másolatok melletti döntés mögött látnunk kell azt az esztétikai elvet, amely szerint a szobortöredékek helyreállítása, kiegészítése a követendő magatartás az utókor számára. A restaurálásnál tehát nem a romantikus eredetiség- és töredékkultusz játszott meghatározó szerepet, hanem az a reneszánsztól érvényben lévő gyakorlat, amelynek eszméje szerint a másolat helyettesítheti az eredetit. E felfogás szerint a töredék modern kori szempontok mentén kiegészíthető, elveszett részei szabadon pótolhatók. Zala György tehát ezt a másolási koncepciót követte, s bár munkáját érték kritikák (egyesek szerint alakjai túlságosan hűen követik az eredeti kompozíciókat, mások viszont úgy vélték, hogy másolás helyett igazodhatott volna jobban saját kora ízléséhez), egyetérthetünk Szakács Béla Zsolt tanulmányának végkicsengésével: másolat és töredék megfér egymás mellett; a székesegyházban impozáns 19. századi domborművekben gyönyörködhetünk, az eredeti román kori alkotásokat pedig megtekinthetjük a Dóm Kőtárban.
A székesegyházban a 19. századi újjáépítés során nemcsak a domborműveket készítette Zala György: a középkori Szent Kereszt oltár helyén felállított baldachinos népoltár, valamint az altemplomban a holtan fekvő Krisztust ábrázoló szobor is az ő alkotása. A székesegyházhoz kapcsolódó Jézus Szíve kápolna oltárának talapzatán a Jézus Szíve-szobor szintén az ő nevéhez fűződik.
P.E.
