A trienti zsinat idején kibontakozó katolikus megújulás egyik legnagyobb vezető személyiségére, az olasz katolikus teológus, lelkiségi író és egyházszervező Borromeo Szent Károly püspökre emlékezünk liturgikus emléknapján, november 4-én.
Károly 1583-ban született Arona várában a milánói hercegség egyik legnevezetesebb családjának harmadik gyermekeként. Atyja a patrícius családból való Medici Margitot vette feleségül, akinek testvérei igen magas hivatalokba jutottak. Károly már gyermekkorában pap szeretett volna lenni, 12 éves korában reverendát öltött. 16 évesen Páduában küldték, hogy jogot tanuljon, 1559-ben egyházi és világi jogból is doktorált. Néhány héttel egyetemi tanulmányainak befejezése után egyik nagybátyja Gian Angelo bíboros IV. Pius néven pápa lett, aki azonnal Rómába hívta Károlyt: a signatura referendáriusává és a milánói érsekség adminisztrátorává tette.1563-ban szentelték pappá, majd püspökké, 1564-ben kapta meg az érseki palliumot.
Károly érsek 1565 szeptemberében vonult be Milánóba, ahol a trienti zsinat határozatai alapján az egyházi élet minden területén (a liturgiában, a javak kezelésében, a klérus képzésében, a jótékonyság ellenőrzésében, az anyakönyvek vezetésében) reformokat léptetett életbe. A tartományi zsinat határozatai és Károly intelmei a néphez a többi itáliai püspök számára is mintául szolgáltak. A reformok sorában teljes erejével a papnevelés ügye felé fordult, úgy, ahogy azt a trienti zsinat elrendelte. A papságra készülők számára internátust és iskolát nyitott 1565-ben; ez lett a milánói szeminárium őse. A képzésben a világi és az egyházi tudományok összekapcsolódtak, a nevelésben azonban a hangsúly a személyes életszentségre való törekvésre és a jó példára került. Károly a műveltebb hívők lelki képzésére is gondolt: Páviában megnyitotta a Borromeo intézetet, amely egyetemisták számára - a világi tudományok mellett - hitbeli képzést biztosított. Károly érsek tevékenységének központi elemét alkotta egyházmegyéjének látogatása. Rendszeresen végezte e főpásztori látogatásokat, nemcsak azért, mert a zsinat így rendelte, hanem mert meg volt róla győződve, hogy csak személyes jelenlétével, buzdításaival és példájával tudja így a papokat és a híveket a megújulás útján elindítani és vezetni. Károly reformtevékenysége minden lehetséges lelkipásztori eszköz mellett diplomáciai, politikai, sőt katonai támogatást is igénybe vett.
Károly érsek a szegénység és nyomorúság minden formáját próbálta intézményesen is orvosolni: árvaházakat, menhelyeket, ispotályokat, éhínségek idején népkonyhákat szervezett. Lelkipásztori buzgóságát, nagylelkűségét és szervezőkészségét különösen a nagyon veszélyes időszakokban mutatta meg. 1576 nyarán, amikor pestis pusztította a várost, Károly érsek állt a segítők élén. Részben a saját javaival, részben a gazdagok adományaival segített, ahogy csak tudott: ruhát, élelmiszert, gyógyszert adott az embereknek. Rendeleteket bocsátott ki, melyekkel igyekezett a fertőzés veszélyét a legkisebbre csökkenteni. A járvány tetőpontján zárlatot kellett elrendelni mindazoknak, akik saját házukban maradtak. Számukra az érsek ambuláns szolgálatot szervezett, főleg a betegek és haldoklók számára. Menhelyeket állítottak föl, a betegeket ideiglenes kórházakba gyűjtötték össze, ahol ápolták őket, és megkapták a szükséges lelki ellátást is. Mivel a templomokat a fertőzés veszélye miatt bezárták, az utcasarkokon és útkereszteződésekben állítottak föl oltárokat, és a papok ott miséztek.
Károly érsek lelki élete egészen Krisztus követésére irányult. Az Ő szenvedésén elmélkedett, és engesztelését tűzte ki célul. Ebből született az az elhatározása, hogy saját életében Krisztus keresztútját akarja megélni. Szolgálata felőrölte testi erejét, a betegek szentségével megerősítve halt meg 1584. november 3-án Milánóban. V. Pál avatta szentté 1610-ben. Ünnepét 1613-ban vették föl a római naptárba november 4-re.
Fotó: Aleteia; Forrás: Aleteia; Diós István: A szentek élete; Magyar Katolikus Lexikon
