Az első keresztény évszázadokból származó források egyöntetű tanúsága szerint az egyház kezdettől fogva szilárdan hitte, hogy valóban Krisztus teste az eucharisztikus kenyér, és valóban az ő vére a kehelyben lévő bor. Ez nem hittétel volt, hanem a keresztény közösségek és hívek életének középpontja: valóság és nem elmélet. Sorozatunkban, amely a 2020-ban hazánkban rendezendő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra való felkészüléshez kíván segítséget nyújtani, a korai tanúságok, elsősorban az egyházatyák munkái alapján mutatjuk be hónapról hónapra az egyház eucharisztikus teológiáját.
Alexandriai Kelemen (150 k. – 211-215 között) életéről nagyon keveset tudunk. Valószínűleg Athénban született, ahol alapos képzésben részesült, majd hosszabb utazásokat tett, mielőtt 180 körül letelepedett a világ akkori kulturális fővárosában, Alexandriában. Egyes feltevések szerint pogány családból származott, hiszen igencsak jártas volt a filozófiai iskolák tanításaiban, és közelről ismerte az eleusziszi misztériumokat, amelyekbe talán beavatást is nyert. Csakhogy éppen ilyen mélyrehatóan ismerte a Szentírást és az egyházi hagyományt is, ami akkoriban azokra volt jellemző, akik keresztény családokban nevelkedtek. Ókeresztény források szerint Alexandriában az egyház presbitereként szolgált, és a közösségben iskolavezetői, tanítói szerepet töltött be legfontosabb mesterét, az állítólag sztoikus filozófusként keresztény hitre tért Pantainoszt követve. Fennmaradt műveinek egyik helyén valóban név szerint említi „a mi Pantainoszunkat”. Nem világos azonban, pontosan miben állhatott Kelemen tanítói tevékenysége, és mit jelenthetett a keresztény „iskola” (didaskaleion) akkor, amikor a keresztségre felkészítő oktatás még nem volt azonos a később intézményesült katekézissel.
A korai egyháztanítók munkáiban kevés szó esik arról, miként van jelen Jézus Krisztus az eucharisztikus kenyérben és a vízzel kevert borban. Az eucharisztia, az Ige teste és vére, táplál és gyarapít, de hogy miként, az Kelemen szerint is „megfejthetetlen titok” - paradoxon mystérion. „Az Ige minden a kisgyermek számára: apa, anya, nevelő és tápláló dajka. »Egyétek az én testem, és igyátok a vérem«, mondja. Ellát minket az Úr ezekkel a bensőséges táplálékokkal, odanyújtja a testét, és kiárasztja a vérét, és semmi nem hiányzik a gyermekek növekedéséhez. Ó, milyen megfejthetetlen misztérium!” (Paidagogos 1.6.42.3.1-43.1.1)
A görög eucharisztia, „hálaadás” kifejezés magában foglalja az ajándék jelentésű kharis szót. Az ajándék az, amiért hálával és dicsérettel tartozunk. Kelemen erre utalva mondja: „az ital és az Ige egységét eucharisztiának hívják, amely dicséretreméltó és szép ajándék (kharis).” Az ital a kehelyben lévő, vízzel kevert bort jelenti, amelyet az Ige ereje, vagyis maga a Szentlélek szentel meg. Az eucharisztikus itallal valóságosan egyesül a Lélek, ezért, aki iszik belőle, a Lélekből is részesedik. Emberként egyesül az Ige Lelkével, „isteni összetétellé” lesz, és így magából a romolhatatlanságból részesül.
„Az Úr vére kettős. Egyrészt testi vér, amely által megmenekültünk a romlástól, másrészt szellemi vér, amellyel fölkentek minket. Jézus vérét meginni részesülés az Úr romolhatatlanságából. Az Ige ereje a Lélek, amint a test ereje a vér. Ennek megfelelően, amint a vízhez bor, úgy az emberhez Lélek vegyül. Az egyik, a vízzel kevert bor, a hitet táplálja, a másik, a Lélek, romolhatatlanságra vezet. E kettőnek, vagyis az italnak és az Igének az egységét pedig eucharisztiának hívják, amely dicséretreméltó és szép adomány. Akik a hitnek megfelelően részesednek belőle, megszentelődnek testben és lélekben: az isteni összetétel, az ember, az Atya akaratából a Lélekkel és az Igével egyesül misztikus módon.” (Paidagogos 2.2.19.4-20.1.)
A gondolatmenet János evangéliumi tanítására alapozódik, mégpedig Jézus kafarnaumi beszédére. „Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, akkor az élet nincs bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Ugyanis az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Ahogyan engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, élni fog általam. … A Lélek az, aki éltet, a test nem használ semmit. A szavak, amelyeket mondtam nektek, lélek és élet” (Jn 6, 53-63).
Az eucharisztia misztériuma mélyen meghatározza Alexandriai Kelemen világlátását. Szerinte úgy használjuk helyesen a teremtett javakat, ha nem hozzájuk kötődünk, hanem általuk a Teremtőhöz kapcsolódunk, akinek e javakat köszönhetjük (vö. Stromateis 3.14.95). Ez a hálaadás révén valósul meg, amely lényegében egy benső fordulat, Istenhez kapcsolódás. A hálaadás forrása és kiindulópontja a teremtésben kapott javak miatt érzett öröm és hála érzése, végcélja pedig a benső felemelkedés a Teremtőhöz. Tehát nem csupán általában az étkezéseknek van eucharisztikus jellegük, hanem minden, az emberi szükségleteket kielégítő teremtett javat eucharisztikusan kell használnunk (Paedagogos 2.2.9.1). Ellentétben az epikureusok filozófiájával, akik a teremtményekből fakadó gyönyört és örömöt nagyra értékelik, de nem ismernek el az ember fölött álló teremtő és gondviselő istenséget, és így az emberi világot önmagába zártan gondolják el, a gyönyört magasztalva legfőbb jóként, az eucharisztia misztériuma felnyitja a szemünket, hogy meglássuk az emberi élet egészének szentségi természetét.
A földi létben a világ eucharisztikus használata az ember hivatása. A teremtmények jók, de nem nyújthatnak számunkra igazi otthont, örömünket leljük bennük, de nem úgy, hogy a szenvedélyek hozzájuk láncolnak, hanem hálát adva értük a Teremtőnek. „Idegenként és vándorként kell viselkednünk: házasként, mintha nem lennénk azok, ha szerzünk valamit, mintha nem szereznénk, ha nemzünk, mint akik halandókat nemzenek, mint akik elveszítik, amit szereztek, mint akik, ha kell, asszony nélkül is élnének, nem szenvedéllyel használva a teremtményt, hanem mindenért hálát adva (met’eucharistias), magasztos gondolkodással” (Stromateis 3.14.95).
Heidl György
