A szerzetesség egy igen különleges, ma már érthetetlennek látszó hagyományát követték azok a férfiak és nők, akik magányosan, a világtól teljesen elzárva élték életüket. Az ún. anachoréták állandó imádságban és önmegtartóztatásban, a bűnös világ számára meghalva egyedül töltötték napjaikat, sokszor nem is csak bezárva, hanem olykor egyenesen befalazva a cellájukba. Az életük abban különbözött a remetékétől, hogy nem a lakott településektől távol éltek, hanem házikójukat általában a község templomának fala mellett építették fel, és azon kis ablakot vágva kapcsolódhattak be az istentiszteletekbe. Rendszerint volt egy segítőjük, aki szolgálatával biztosította az anachoréta számára a mindennapi élet legalapvetőbb szükségleteit.
Ez a különös életforma ihlette az ausztrál Robyn Cadwallader The Anchoress (Az anachorétanő) című regényét, amelynek főszereplője, Sarah is egy templomhoz ragasztott lakban tölti a napjait. A nővérének elvesztése miatti fájdalom és egy kényszerített házasság fenyegetése okán, tizenhét évesen szenteli magát kizárólag Istennek. Azt választja, hogy teljes szegénységben és sötétségben él, nemcsak lelki, de a szó szoros értelmében is.
A willinghami cella belseje ma
Teljes magányában csak gyóntatójának, Ranaulf atyának rendszeres látogatásai jelentenek kivételt. Ilyenkor a fiatal szerzetes a Sarah lakószobája melletti fogadószobában foglal helyet. A falon lévő nyílást sötét függöny takarja, így nem láthatják egymást. A kapcsolatuk nehézkesen alakul amiatt, hogy a pap nem nagyon tudja, mit mondjon Sarah-nak, aki viszont több együttérzést kívánna meg tőle. Egy alkalommal Ranaulf úgy érzi, nincs semmi, amit mondhatna, s már-már otthagyná Sarah-t, de valami mégis arra bírja, hogy maradjon. És éppen e néma tehetetlenség vezet áttöréshez: Sarah végre megérzi, hogy a gyóntatója törődik és együtt érez vele.
[Ranaulf atya] „mély lélegzetet vett, majd lassan kifújta. Nem volt már más, amit mondhatott volna, de nem hagyhatta őt magára ekkora keserűség közepette. Így hát ott maradt a széken ülve, miközben érezte, hogy körbeveszi őt a helyiség üressége, tudásának elégtelensége, és a szavak, amelyeket, mint boglyába, felhalmozott az elméjében, lapra lapot, polcra polcot. Nem volt képes beszélni, de ott tudott maradni – ezt megtehette. Csendesen elkezdett imádkozni, de nem tudta, miként folytassa, miért is könyörögjön. Feladta, a légzése pedig lelassult.
A csend először csak kicsiny és ijedt valami volt, ahogy megült az ablakpárkányon. De amint Ranaulf ott ült némán, a csend nagyon lassan nőni kezdett, és betöltötte a fogadószobát. Miközben a nyaka köré fonta magát, és a hátát melengette, a térde alatt tekergőzött, a lábszára körül, majd végigcsorgott a falakon, betüremkedett a sarkokba, és befészkelte magát a kövek közti hasadékokba. [...] A csend végigsiklott a függöny alatti réseken, majd tovább a cella belsejébe. Mint valami bársony, olyannak látszott. Megdagadt, majd kisimult, az egész űrt magába gyűjtve. Ranaulf nem moccant. Teljesen elveszítette időérzékét. Csupán azt tudta, hogy az asszony ott lélegzik tőle karnyújtásnyira a sötétben. És ez elég volt. A társalgóban lévő gyertya sercenésére Ranaulf összerezzent, ahogy belenézett a sötétségbe.
– Isten legyen önnel, Sarah – mondta.
– Magával is, atyám.
Sarah hangja ekkor már könnyedebb, barátságosabb volt."
A nyelv nem pusztán szavakból áll, és a csend képes feltárni ennek gazdagságát. Van úgy, hogy a szavak erőtlenek, vagy nem alkalmasak annak kifejezésére, amire szánnánk őket. Amikor az ember ott áll egy gyógyíthatatlan beteg ágya mellett, amikor gyászoló hozzátartozóval találkozik, amikor olyannal beszél, akinek épp akkor törték össze a szívét, vagy akinek az élete holtpontra jutott, nehezen talál megfelelő szavakat. Ilyen helyzetekben változhat a szótlanság a találkozás csendjévé. Semmit nem kell mondani, csak ott maradni a másikkal, kitartani mellette. A csend először „csak kicsiny és ijedt valami", de fokozatosan átalakul azzá a nyugodt biztonsággá, amely feloldja a feszültséget. A csend nem olyan dolog, amit az ember csak úgy, magától gyakorol. Sokkal inkább szoktunk esetlenül szavak után kapkodni, mert „muszáj valamit mondani". Ezt a csendet úgy lehet megtapasztalni, hogy kipróbáljuk az élet különféle helyzeteiben. Ilyenkor a csend bársonyossá válhat, s a nehéz helyzet, mint egy vitorla, megdagad, majd kisimul, az egész űrt magába gyűjtve.
Csigi Péter
