Beteglátogatóként a Pécsi Gyermekklinikára járok, ahol különféle foglalkozásainkkal már rengeteg beteg gyermek és szüleik arcára csaltam mosolyt, adtam reményt, hitet, erőt az egészen kicsiktől a kamaszokig. Van, amikor csak arra van szükségük, hogy aktívan hallgassunk, vagy épp érezzék, hogy értük és a jó kedvükért vagyunk ott, máskor a zene, a játék vagy épp a mesélés gyorsítja a gyógyulásukat és feledteti velük a fájdalmat, magányt és rossz kedvet, ami a kórházban töltött idő alatt gyakori. Néha megrázó és szívfacsaró dolgok történnek odabenn, máskor elképesztően jó hangulatot tudunk csapni, de segíteni és mellettük lenni mindig felemelő érzés.

Következzen néhány konkrét élmény:

Szívszorító érzés volt anyaként megtapasztalnom, amikor egy olyan kisfiúval találkoztam, akit hónapokig nem látogattak a kórházban. Az egyetlen öröme valószínűleg az volt, hogy felbukkantunk a foglalkozások alkalmával és meg lett babusgatva, kapott figyelmet és szeretetet. Egy idő után szinte pót szülőként tekintett Ránk, ahogy vittük magunkkal, énekeltünk neki, mondókáztunk vele.

Volt olyan kórházi foglalkozásom, ahol nagyon beteg, ráadásul magányos gyerkőchöz voltam beosztva és úgy éreztem beleadom minden tudásomat, lelkesedésemet és percekig szinte semmi reakció, de amikor a nevetés csíráját végül sikerült a sápadt arcára varázsolni, úgy éreztem, háborút nyertem. Hát bármennyire is sokszor kemény meló, én nagyon szeretem csinálni.

Egyik téli foglalkozásunkon annyira vágytak a lurkók a hóesésre, hogy költöttünk egy rigmust és doboltunk, tapsoltunk, voltak, akik még a hó táncot is eljárták, elfeledve minden fájdalmukat és bánatukat.

A két legmeghatározóbb élményem az volt, amikor az ebédlőbe összehívott gyerek sereg nem akart hazaengedni a két órás foglalkozás után, mert olyan jól érezték magukat, hogy mondták, hogy szívesen meggyőzik a nővérkéket is, csak maradjak! ;-) A másik pedig egy krónikus beteg kisfiúhoz kötődik, aki az egyik mesélésem után azt mondta, hogy \" ez igen, igazi mesemondó lett belőled pár hónap alatt!\" ;-)

Egy nagyon jó hangulatú foglalkozásunk volt az onkológián, bár még nem is tudtunk mindenkihez bemenni, mert annyira vágytak a játszásra, törődésre a lurkók.  Az volt az érdekes, hogy azt hittem lehangoló lesz, de beleadtunk apait, anyait és csúcs is lett, felemelő volt igazából. Kezdtünk egy kis 1 évesnél, nála a gitározás, a gyerekdalok, mondókák beváltak meg még egy kis bábozás :-)  Úgy belejött, hogy már magától pacizott meg táncolt ülve az ágyban, az anyukája is el volt ájulva és akkor kezdett el panaszkodni, amikor kimentünk tőle. Utána mentünk a nagylányokhoz, és felavattunk velük egy új társast, jót szórakoztunk. Aztán még voltunk egy 10 évesnél, aki szenzációs cuki és mosolygós és lelkes volt. Aztán bár már negyed 7 elmúlt, alig akart elengedni, akkor mondtam, hogy még egy búcsú mesét elmesélek és így mindenki elégedett volt!

Kapitányné Légrádi Éva