A szeminárium alatt végzett gyakorlatról, találkozásokról a betegekkel és megkérdőjelezhetetlen hitről beszélgettünk Mihovics Szebasztiánnal, a 22 éves kispappal, akinek a hivatástörténete gyermekkoráig nyúlik vissza.
A gyakorlati év felénél jársz, úton a papszentelés pillanatáig, miközben a Betegek Gyógyítója Kórházlelkészségi önkéntesek között tevékenykedsz. Kérlek, mesélj a feladataidról.
Az országban egyedülálló a gyakorlati év ezen formája, amit a Pécsi Egyházmegye kezdeményezett. Van, ahol előkészítő évet- vagy nulladik évet kell teljesíteni, de sehol máshol nincs meghatározva, hogy a szeminárium alatt egy szociális szférát érintő intézményben kell szolgálni. Az érsek úr ezzel azt szeretné elérni, hogy papnövendékként lássuk az egyház szenvedő arcát is, találkozzunk a szegényekkel, betegekkel, idősekkel. Társaimmal három különböző területen szolgálunk, Miklovits Attila a Remény Házában, egy hajléktalanszállón, Borbás Sándor pedig a Szent Lőrinc Gondozóotthonban tevékenykedik, míg én a kórházlelkészségi önkénteseket támogatom. Naponta látogatom a helyi kórházakat, beszélgetek a betegekkel és a kórházlelkész, Dohány Zoltán atya segítségével biztosítom számukra a szentgyónás-, a szentáldozás-, valamint a szentkenet feladásának lehetőségét.
Mindez hogyan formál téged?
Jó látni, megismerni azokat az embereket, akikkel egyébként nem találkoznék a mindennapjaimban. Egyúttal érdekes megtapasztalni, hogy a betegek gyakran nem tudják, hogyan szólítsanak… Voltam már plébános is. (nevet) Ennek oka, hogy a papi civil - amit viselünk - megtévesztő lehet, viszont engem és kispaptársaimat arra emlékezetet, hogy a papszentelés által mire vállalkozunk. Persze ettől még nem tudunk szentségeket kiszolgáltatni, de a látogatásokkal, beszélgetésekkel is sokat tehetünk.
Mondanál erre egy példát?
Legutóbb egy meghatározó találkozásban volt részem. Egy idős, haldokló asszonyhoz mentem, és amikor megláttam, felismertem, mivel korábban az egyik gondozóotthonban már beszélgettem vele. De amikor a kórházban voltunk, már nem tudott beszélni, a nővér tolmácsolta, hogy az asszonynak szüksége van a szent kenetre, ekkor segítettem, hogy minél előbb megkapja. Másnap hívtak, hogy a látogatás után nem sokkal elhunyt. Ez jó példa arra, hogy a diszpozíció miként formál, illetve az is árulkodó jel, amit az ismerőseim mondtak: amióta gyakorlati évet teljesítek - szerintük - megkomolyodtam.
Milyen jó visszajelzés! Előfordul, hogy a külső szemlélők reálisabban látják saját helyzetünket, mint mi magunk.
Igen, ez így van, és a bizony igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy változtam az elmúlt hónapok során, mert, ha ma bemegyek egy kórházban, azonnal képes vagyok félretenni a saját gondjaimat. Ez korábban nem biztos, hogy ilyen formán működött volna. De már tudom, hogy akikhez látogatóba érkezek, sokkal nagyobb gondokkal néznek szembe, mint én. Nekem van, hogy csak azért rossz a hangulatom, mert bal lábbal keltem fel, mások viszont éppen életmentő szívműtétre várnak. Tehát nagy különbség van a problémáink között. Számomra ez egy paradigmaváltás.
Mióta él benned a papi hivatástudat?
Azok sorát erősítem, akik gyermekkoruk óta vágynak arra, hogy papok legyenek. A hivatástörténetem a családommal kezdődik: egy kis zalai faluban nőttem fel, Tótszentmártonon, édesanyám egyedül nevelt, ezért gyakran vigyázott rám a nagymamám, valamint idősebb rokonok, ismerősök, velük kezdtem el szentmisére járni, majd aktívan részt venni a plébánián működő közösségben. Így már kisgyermekkoromban kialakult bennem egy kép a papi hivatásról. Emlékszem, többször játszottam, hogy misét tartok - utóbb kiderült, ezzel nem voltam egyedül, a szeminárium alatt másoktól is hallottam, hogy „miséztek”. De ez csupán egy gyermekkori jelenség, ami leginkább akkor kezd fontossá válni, amikor újra előjön, mint a papi hivatás utáni vágy. Nálam pedig előjött, ezért választottam a Szent Mór Iskolaközpontot, ahol megerősítést kaptam. Molnár Péter hitoktatónak fontos szerepe van abban, hogy kispap lettem, sokat segített nekem a hivatástudat tisztázásában.
Vagyis a családtagok és a hitoktatók azok, akiknek nélkülözhetetlen szerepük van a „mustármag” növekedésében?
Nem véletlenül mondják, hogy a „szülők a gyermekek a legelső papjai”. A fiatalok otthonról hozzák magukkal a vallásos lelkületet, a szüleik által, és attól függően, hogy ez mennyire erős, a hitoktatóknak, a közösségeknek erre az alapra kell építeniük.
Esetedben ki vette át a hitoktatóktól, a rokonoktól ezt a feladatot?
Esztergomban sok szép papi példát látok, vannak olyan gyóntató atyák, akikkel rendszeresen tudok beszélgetni. Pécsett pedig Kajtár Edvárd atya a fegyelmi és lelki elöljáróm, így hozzá fordulhatok, ha megerősítésre van szükségem. Mikor elkezdtem a gimnáziumot, nem voltam biztos benne, hogy Isten a papi pályára szán engem, de később hangosabb lett a szava, így igent mertem mondani, még ha nem is tudhatom, hogy pontosan mi vár rám. Gyakran gondolok a Szent Család példájára, amiből sokat tanulok az Istenbe vetett bizalomról és a készséges akartról. Az evangéliumi részletből (Mt 1,18-24) tudjuk, hogy miután Szent József felébred az álmából, aszerint cselekszik, ahogy az angyal parancsol neki. Mert számára egyedül az volt a legfontosabb, hogy az Úr akaratát teljesítse, épp úgy, mint a Szűzanyának, aki később látta Fia szenvedését és ott volt mellette, amikor keresztre feszítették. Jó példa az Istenbe vetett bizalomra, amikor Jézus a Getszemáni kertben imádkozik: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!” (Lk 22,42). Tehát Jézusnál, Szűzanyánál és Szent Józsefnél is tapasztaljuk az Istenre való ráhagyatkozást.
Ugyanez a papok, papnövendékek esetében is megtapasztalható.
Valóban, nekik is, nekünk is ilyen az igenünk. Kispapként még nem egészen tudom, hogy mire mondok igent, mégis, az Istenbe vetett hit segít kimondani. A házastársaknál is ez tapasztalható. Találkoznak egymással, szeretik egymást és kimondják az igent, de ők sem tudhatják pontosan, hogy mit fogadnak meg. Ez egy erős párhuzam a házasság és a papi hivatás között. Ezért fontos, hogy mindazok, akik a családalapításra- és mindazok, akik a papságra készülnek, merjenek igent mondani.
