Arról kérdeztük a papságra készülő Borbás Sándort, hogy honnét indult, hol lépett a papság felé vezető útra, miként formálódott az elmúlt évek során, és mi motiválta a szemináriumba való jelentkezését.
Januártól, a gyakorlati év keretei között a Remény Háza Nappali Melegedő és Éjjeli Menedékhelyen teljesítesz szolgálatot, előtte a Szent Lőrinc Gondozóotthonban segédkeztél. Mi a benyomásod az elmúlt hónapokról?
A gyakorlati év igen különleges a Pécsi Egyházmegye papnövendékei számára, mivel ezáltal kispaptestvéreimmel három szociális intézményben is szolgálhatunk. Ez háromféle szakpasztorációt is jelent, melyek a következők: idősek-, hajléktalanok-, kórházi betegek lelkipásztori ellátása. Az első negyedévben a Gondozóotthon munkatársainak mentálhigiénés tevékenységébe nyertem betekintést, láttam, mit tehetek azért, hogy szebbé váljon az idős emberek élete, és hogyan kapcsolódhatok be a mindennapjaikba. Felismertem, hogy a segítségnyújtáshoz előbb meg kell ismernem azokat a találkozási pontokat, melyek által közelebb vihetem az evangéliumot az emberekhez. Olyan érdekes helyzetekkel találtam szembe magam, mint a hit felébresztése az idősek esetében, akik közül többen utoljára gyermekkorukban fordultak Jézushoz, illetve találkoztam olyan gondozottakkal is, akikben egy kegyetlen, büntető Isten hamis képe élt, számukra is el kellett vinnem az Irgalmas Atya szeretetének üzenetét.
Bár még csak most lennék negyedéves a szemináriumban, a gyakorlati év által már megtapasztaltam, hogy mindenkiben másképp lehet mélyíteni a hitet. Minden papnövendék számára hasznos lenne egy hasonló év, amikor a valós élet viszonyai és körülményei között szerezhetnének tapasztalatot a papi szolgálat ezen területéről, így felismerhetnék saját korlátaikat és azt, hogy miben szükséges fejlődniük.
Nagyon lelkesen mesélsz a jelenlegi szolgálatodról. A gyakorlati év előtt is foglalkoztatott a perifériára szorult társadalmi csoportok sorsa?
Igen, van tapasztalatom a hátrányos helyzetben élő emberekkel kapcsolatban, különös tekintettel a fiatalokra, hiszen még a szemináriumba lépés előtt egy tanodaprogram megvalósításában vettem részt. A tanoda egy iskolán kívüli, a tanulási nehézségekben segítséget nyújtó, szociális hátrányokat csökkentő kezdeményezés, amelynek célja, hogy a leghátrányosabb helyzetbe került fiatalok számára kiutat mutasson. Tehát a szegényekkel, kiszolgáltatottakkal, kitaszítottakkal korábban is volt kapcsolatom. Illetve olyan munkakörökben is dolgoztam, ahol az volt a feladatom, hogy mindenki számára segítséget nyújtsak a tájékozódásban, a saját lehetőségeik megismerésében, függetlenül a származástól, iskolázottságtól, kortól és egészségi állapottól. Ebben a helyzetben az embert kellett észrevennem azokban, akiken segítettem. De mára világossá vált, hogy ez nem elegendő, hiszen bennük a szenvedő Krisztust kell felismernem.
Hogyan gondolsz Komlóra, a helyre, ahol felnőttél, és megfogalmazódott benned a vágy a papi szolgálat iránt?
A saját városom, ahonnét jövök, a gyökereim, a közösség, amihez évtizedeken keresztül tartoztam, meghatározóak abban, hogy milyen úton járok. Amikor elindultam a papság felé, a felkészülési szakaszban, a szeminárium alatt, bár nem szakítottam meg teljesen a kapcsolatot a külvilággal, de átstrukturálódott, hogy a korábban fontosnak vélt helyek és személyek hol kapnak szerepet ezentúl a mindennapokban. Boldog vagyok, mert a városomban sok tapasztalatot szereztem, hat évig végeztem a Komlóhoz tartozó Mecsekjánosiban igeliturgiát, és szerveztem a közösség életét. Tehát, mind a plébániai életről, mind a társadalmi élet különböző területeiről van tapasztalatom, és ez segíteni fog a papságban.
Mi a legtöbb, amit ma, a jelenlegi helyzetedben a szolgálat által tehetsz?
Megkérdőjelezhetetlen tény, hogy mindenki életében, nemtől, kortól és élethelyzettől függetlenül megjelenik a szenvedés, a különböző nehézségekből fakadó reményvesztett állapot. Ezért azt gondolom, hogy a hajléktalan, vagy éppen függőségekkel küzdő emberek esetében a legfontosabb a remény táplálása, ami segít az építkezésben. Kispaptársaimmal feladatunk, hogy elvigyük a remény üzenetét a szenvedő emberekhez, valamint a hírt, miszerint igenis van értelme a szenvedésnek is, hiszen sokat tanulhatunk belőle, megerősödhetünk általa. De ahhoz, hogy ezt felismerjük, és ezt megtapasztaljuk, előbb meg kell ismerni Jézus Krisztust, akinek az útjára lépünk, akivel személyes kapcsolatot alakíthatunk ki.
Valamint alapvetően gyerekkorom óta azt a szemléletet követem, hogy önmagamat kell adnom, azt az embert, aki én vagyok, minden erősségemmel és hiányosságommal, ami bennem van, és amit egyedül Isten tud kiegészíteni.
Fontos, hogy a papnövendékek szociálisan nyitottak-, érzékenyek legyenek?
Mindenképpen, hiszen ezáltal kerülhetünk közel az emberekhez, ezáltal könnyebben tehetünk tanúságot és adhatjuk át nekik a hitet. De az is fontos, hogy a mai kor körülményeihez-, az élethelyzetekhez igazodva fogalmazzuk meg az üzenetet. A szociális érzékenység része, hogy közösséget vállalunk azokkal, akikhez megyünk. Vagyis meg kell találnunk az eszközöket, a kommunikációs stílust, amivel hatékonyan tudunk szólni azokhoz, akikkel találkozunk. Erről az elmúlt évtizedek pápái is többször nyilatkoztak, irányt mutatva, hogy miként tudjuk megvalósítani az evangelizációt a mai világban, a jelen hangján, a mai emberekhez szólva, miközben egy stabil és biztos alapokon álló hitet őrzünk.
Hosszú út vezetett a szemináriumig?
Beszédes, ha kiszámoljuk, hogy az érettségi után 11 évvel hoztam meg a döntést. Tapasztalatom szerint, amikor valaki meghallja a hívást, alkudozni kezd Istennel, mondván: „Biztos ez az én utam? Biztosan ezt akarja Isten?” vagy „Biztos, hogy Isten akarja ezt?” - velem is ez történt. Amikor felismertem Isten tervét saját magammal kapcsolatban, alkudozni kezdtem, és „abban maradtunk”, hogy ha valóban az a szándéka, hogy papként szolgáljam Őt, akkor eszerint alakítja az életem eseményeit. Végül engedtem Isten hívásának és a papi hivatás mellett döntöttem. Persze ez nem jelenti azt, hogy teljes mértékig alkalmas vagyok a feladatra. Hiszen, ha valaki úgy kezdi a szemináriumot, úgy van ott, és úgy készül a papságra, hogy meg van győződve az alkalmasságáról, akkor bizony komolyan meg kell vizsgálnia a szándékait, tisztáznia kell a hivatását. Világosan kell látni, hogy valójában soha nem leszünk méltók a papságra, az pedig nem a mi érdemünk, hogy közel kerülünk Hozzá, mert valójában Ő jön el hozzánk. Igazán alkalmassá sem lehetünk a saját erőnkből a papságban végzett feladatokra, erre is csak Isten tehet alkalmassá minket.
Kiket emelnél ki azok közül, akik hatással voltak rád a szemináriumban töltött évek alatt?
Isten mindig ad mellénk olyan embereket, akik segíthetnek bennünket abban, hogy képesek és készek legyünk alakulni, változni, változtatni. Ők azok, akik segítségünkre lehetnek saját erényeink vagy hiányosságaink felismerésében. Nekünk is szükségünk van erre, hiszen a papságra való készület és majd a papi élet a szolgálatból fakadó öröm mellett számos nehézséget és próbatételt is magában hordoz. Ilyenkor különösen nagy szerepe van azoknak a barátságoknak, amelyek támogatnak bennünket. Hálás vagyok Istennek, hogy nem kell egyedül járnom ezt az utat, mivel társakat adott nekem. Ezzel kapcsolatban két – látszólag különböző – papi személyiséget szeretnék kiemelni, lelki atyámat Kárász Gábor pécsi egyházmegyés újmisést és barátomat, Máté János Kristóf diakónust, aki jelenleg a Budapest-Kőbányai Szent László Plébánián teljesít szolgálatot. Ők azok a személyek, akik életpéldájukkal, őszinteségükkel, bizalmukkal, bölcsességükkel és szelídségükkel vagy éppen hűségükkel, kitartásukkal és radikális igazságkeresésükkel járulnak hozzá önmagam megismeréséhez.
