Pécsi Egyházmegye

Harmadik szakasz: a házasélet első éveinek kísérése

74. A katekumenátus útja nem ér véget a házasságkötéssel, melyet nem elszigetelt aktusnak, hanem egy „állandó állapotba” való belépésnek kell tekinteni, amely ezért olyan sajátos „folyamatos képzést” igényel, mely reflexiót, párbeszédet és az Egyháztól kapott segítséget foglal magában.[1] Ezért legalább a házasélet első éveit „kísérni” kell, [2] és nem szabad magukra hagyni az ifjú házasokat. [3]

75. Próbálni kell tudatosítani az ifjú házasokban, hogy a házasságkötés egy út kezdete, a házasélet mindig „nyitott projekt”, nem pedig „befejezett mű”. [4] Ezért jó, ha segítséget kapnak ebben a legelső fázisban, melyben elkezdik megvalósítani a házasságba beírt, de még nem teljesen megvalósított „élettervet”. A szentségben foglalt kegyelem ugyanis nem automatikusan hat, hanem megköveteli, hogy a házastársak együttműködjenek vele, felelősségteljesen vállalva a házasélettel járó feladatokat és kihívásokat. [5]

76. Mindezek elérése érdekében javasoljuk a pároknak a katekumenális út folytatását, rendszeres találkozókkal – esetleg havonta vagy más időközönként, a kísérő csapat belátása és a párok lehetőségei szerint – és más, mind közösségi, mind páros alkalmakkal. [6] Ha a házaspár a házasságkötéssel egy időben lakóhelyet és plébániát vált, jó, ha be tudnak illeszkedni az új plébánián, és meghívást kapnak az új közösséghez tartozó házaspárok kísérési programjaira.

77. Ez megfelelő idő egy igazi „házassági misztagógia” számára. A „misztagógia” szó jelentése „bevezetés a misztériumba”, vagyis a katekézis egyik sajátos típusa, amelyet az Egyház pásztorai az első századokban az újonnan megkeresztelteknek tartottak, hogy segítsenek nekik megérteni, mi történt, amikor az ünnepélyes húsvéti vigília során megkeresztelték őket. [7] A misztagogikus katekézist gyakran olyan retorikai kérdések szakították meg, mint: „Tudjátok-e, mit kaptatok?”, „Tudjátok-e, mit művelt bennetek az Úr?” Ez a keresztség szertartása után tartott katekézis tehát arra irányult, hogy lépésről lépésre elvezessen a keresztség teljes – elsősorban rituális és szimbolikus – értelmének megértéséhez, az összes rituális aspektus lelki tartalmának magyarázatán keresztül, de erkölcsi és egzisztenciális vonatkozásaikat illetően is, azzal a céllal, hogy az ember megvilágosodjon a szertartásnak a konkrét életre vonatkozó következményeit illetően.

A misztagogikus katekézisnek ez a stílusa a házasságra is alkalmazható. Az esküvői szertartás mozzanatainak áttekintésével elmélyíthetjük azok gazdag szimbolikus és spirituális jelentését, valamint konkrét következményeit a házaséletben: a házassági beleegyezés (az egyesülésre irányuló akarat és nem a múló érzés a házasság alapja, ezt az akaratot mindig erősíteni kell), [8] a házasságra emlékeztető jelek, például a gyűrűk megáldása (a mindig megújítandó hűség ígérete), [9] a házastársak ünnepélyes megáldása (Isten kegyelme, mely leszáll az emberi kapcsolatra, felveszi és megszenteli azt, és amelyre mindig nyitottnak kell maradni), [10] a házastársakról való megemlékezés az eucharisztikus imában (mindig bemeríteni a hitvesi szeretetet Krisztus húsvéti misztériumába, hogy újraéledjen és egyre mélyebbé váljon). [11] Végső soron a misztagogikus házassági katekézissel, akárcsak a keresztelési katekézissel, a következő felhívást kapják a házasok: „Váljatok azzá, akik vagytok! Most már házastársak vagytok, ezért éljetek egyre inkább házastársként! Az Úr megáldotta és kegyelemmel »töltötte meg« egyesüléseteket, úgyhogy gyümölcsöztessétek is a kegyelmet!” Ezért fontos, hogy a házastársak érzékeljék Krisztus jelenlétét, nemcsak a többi szentségben, hanem magában a házasság szentségében is. Krisztus jelen van közöttük mint házastársak között: naponta táplálja kapcsolatukat, és hozzá fordulhatnak együtt az imádságban. A szentség kegyelme hat közöttük, és megnyilvánul konkrét életükben. A házastársakat ezért segíteni kell abban, hogy felismerjék Krisztus jelenlétének „jeleit” házasságukban. [12]

Sokszor előfordul, hogy a fiatal házasok figyelme a pénzkeresésre és a gyermekekre összpontosul, s így elhanyagolják, hogy dolgozzanak kapcsolatuk minőségén, és megfeledkeznek Isten jelenlétéről az egymás iránti szeretetükben. Érdemes segíteni a fiatal házasoknak, hogy tudjanak időt találni barátságuk elmélyítésére és Isten kegyelmének befogadására. A házasság előtti tisztaság természetesen kedvez ennek az útnak, mert időt ad az ifjú párnak arra, hogy együtt legyenek, jobban megismerjék egymást, anélkül, hogy azonnal a gyermekvállalásra és gyermeknevelésre gondolnának.

78. A házasélet kezdetétől fogva fontos, hogy konkrét segítséget kapjanak ahhoz, hogy derűsen tudják megélni egymással való kapcsolatukat. Sok új dolgot kell megtanulniuk: a másik azonnal megnyilvánuló másságának az elfogadása; [13] hogy ne legyenek irreális elvárásaik a kettesben éléssel szemben, és azt a növekedés útjának tekintsék; [14] az elkerülhetetlenül felmerülő konfliktusok kezelése; [15] a különböző szakaszok megismerése, amelyeken minden szeretetkapcsolat átmegy; [16] párbeszéd, hogy egyensúlyban legyenek a személyes szükségletek, valamint a pár és a család szükségletei; [17] egészséges mindennapi szokások elsajátítása; [18] kezdettől fogva megfelelő kapcsolat kialakítása a származási családokkal; [19] a közös hitvesi lelkiség megélésének megkezdése; [20] és még sok más. Többek között lehet javasolni, hogy a házastársak vezessenek „házassági naplót” hitvesi közösségük egyfajta időszakos ellenőrzésére, amelyben feljegyzik örömeiket és bánataikat, és mindent, ami a házaspár konkrét megéléséhez tartozik. Ez egyfajta „szentírás”, hogy emlékezetükbe véssék életüknek a Szentlélek kegyelme által megérintett minden jelentős pillanatát, és ez a hit továbbadásának eszközévé válhat a családban: a családban munkálkodó Szentlélek kegyelmének „emlékkönyve”.

79. A házastársi és családi életnek számos olyan aspektusa van, amely a beszélgetés és a katekézis tárgyává válhat ezekben az években. Alapvető fontosságú például a párok felvilágosítása a házasságon belüli szexualitás kényes témájáró l[21] és a kapcsolódó kérdésekről, vagyis az élet továbbadásáról és a születésszabályozásról, valamint más erkölcsi és bioetikai kérdésekről. [22] Egy másik terület, melyet nem szabad figyelmen kívül hagyni, a gyermekek emberi és keresztény nevelése, amelyért komoly felelősséggel tartoznak a szülők, és amelyre a házaspárokat fogékonnyá kell tenni és megfelelően fel kell készíteni, tekintettel arra az egyre terjedő tendenciára, hogy nem értenek egyet ebben a kérdésben, vagy nem foglalkoznak gyermekeik nevelésével, és azt másokra bízzák. [23] E kérdéseket illetően az Egyház tanítása a bölcsesség kincstárát bocsátja a házastársak rendelkezésére, melyet – ha jól ismertetjük meg velük – nagyra értékelnek és örömmel fogadnak.

80. Ez tehát egy „tanulói” fázis, melynek során nagy segítséget jelent azoknak a már érett házaspároknak a közelsége és konkrét javaslatai, amelyek megosztják a fiatalabbakkal, amit „az út során” megtanultak. [24] Nagy érték, ha a nagyszülők készek törődni unokáikkal. Ez lehetővé teszi az ifjú pár számára, hogy időt szánjanak az együttlétre. Néha azonban ez nem lehetséges, és a házastársaknak alternatív megoldásokat kell találniuk. A fiatal házastársaknak nyújtott nagylelkű segítségnek ezek a példái az önzetlen szeretet csodálatos tanújelei.

81. A házasság lelkipásztori gondozása mindenekelőtt kötelékpasztoráció legyen: [25] segíteni kell a házaspárokat, hogy amikor új nehézségekkel néznek szembe, mindenekelőtt a hitvesi szövetség védelmét és megszilárdítását tartsák szem előtt, saját érdekükben és gyermekeik érdekében. A számukra szervezett találkozókon ragaszkodni kell a házassági kötelék szent voltához, és ahhoz a tényhez, hogy – miként a tapasztalat mutatja – az egység megőrzéséből fakadó szellemi, lelki, anyagi javak mindig messze felülmúlják azokat, amelyeket egy esetleges különválásból remélnek. Ily módon elsajátítják a kellő türelmet, lelki erősséget és óvatosságot a nehéz időkben, és megtanulják, hogy ne a házassági kötelék felbontásában lássák a problémák gyors megoldását, ahogyan azt sajnos gyakran tanácsolják a pároknak.

A nehéz idők leküzdésének megtanulásával érettebbé válnak a szeretetben, és kapcsolatuk megerősödik: minden válság alkalom a növekedésre, lehetőség arra, hogy „minőségi ugrást” tegyenek kapcsolatukban, melynek új mélységet és hitelességet kell elérnie. [26] Ahogyan a keresztény életben az ember a „hit harcában” (1Tim 6,12) „edződik”, úgy a házastársaknak is edzeniük kell a hitvesi életben, hogy „megvédjék” házasságukat minden belső és külső, emberi és lelki, társadalmi és kulturális fenyegetéstől, amely alááshatja annak szilárdságát és fennállását. A felkínálandó segítségnek magában kell foglalnia lelki kísérést, kipróbált gyakorlatokat, tapasztalatból származó stratégiákat és pszichológiai útmutatást. Hasznos lesz azt is jelezni a pároknak, milyen helyek és személyek, tanácsadó központok vagy családok állnak rendelkezésükre, akikhez segítségért fordulhatnak, ha nehézségek merülnek fel.

82. Lényegi fontosságú, hogy a házaspár a Krisztussal való találkozásra összpontosítson: a házasoknak folytonosan találkozniuk kell Krisztussal, és az ő jelenlétéből kell táplálkozniuk. Az ifjú házasoknak különösen azt a rendkívüli lehetőséget kell felismerniük, amelyet az eucharisztia és a kiengesztelődés szentsége kínál számukra, hogy élő kapcsolatuk legyen Jézussal, s így hozzá hasonlóvá válhassanak. [27] Az eucharisztiából ugyanis a házastársak megkapják a kegyelmet, hogy legyőzzék lezárásaikat és önzésüket. [28] A kiengesztelődés szentségében megtapasztalják Isten irgalmasságának végtelen gazdagságát, aki Fiában mindig megbocsát nekünk; így megtanulják, hogy türelmesek és irgalmasak legyenek egymáshoz, mert a kapott megbocsátásból adott megbocsátás lesz, Jézus tanítása szerint: „Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, ahogy én megkönyörültem rajtad?” (Mt 18,33). [29] A Krisztussal való, szentségek általi találkozásban a keresztény házastársak sajátos hitvesi identitása egyre érettebbé válik.

83. Az Egyház állandó és folytonos gondoskodását a házaspárokról különböző lelkipásztori eszközökkel lehet megvalósítani: [30] Isten igéjének hallgatása, különösen a lectio divina segítségével; találkozók a házastársi és családi életet érintő aktuális kérdésekről; a házaspárok bevonása a kifejezetten nekik szánt liturgikus szertartásokba; rendszeres lelki napok (és lelkigyakorlatok) a házastársak számára; házasoknak szervezett szentségimádások, például szent házaspárok életrajzából vett elmélkedésekkel; lelki beszélgetés és lelki kísérés; részvétel családi csoportokban a más családokkal való kapcsolat fejlesztése érdekében; részvétel karitatív és missziós tevékenységekben. [31] A házastársaknak valódi „házas lelkiséget” kell kialakítaniuk, mely táplálja és támogatja az életszentségnek a házaséletben követett sajátos útját. [32]

A lelkipásztori eszközök között előnyben részesítendő a házassági évforduló közösségi liturgia keretében történő megünneplése, a házaspár különleges megáldásával. Jelentősebb évfordulókon (például ötévente) lehetne javasolni az adott évben szóba kerülő pároknak, hogy újítsák meg házassági ígéreteiket. Ezzel és más módon is segíthetünk a családnak, hogy egy olyan egyházi közösség szerves részének érezze magát, amely együtt ünnepel a házasokkal, osztozik örömükben és életükben, s így „családok családjává” válik. [33]

84. Ahogy fejlődik hitvesi identitásuk, úgy kell növekednie a szentségből fakadó küldetéstudatuknak is. [34] Ezen a ponton, minthogy a házaséletre felkészítő katekumenális út a végéhez ért, időszerű meghívni a házaspárokat, hogy vegyenek részt a családpasztorációs munkában plébániájukon vagy más egyházi valóságok keretében, amelyekkel már kialakítottak bizonyos kapcsolatot. Az ifjú házasokat például fokozatosan be lehet vonni az új jegyescsoportok házasságra való katekumenális felkészítésébe, a közösségi életbe, a gyermekek és fiatalok lelkipásztori gondozásába, sajátos feladatokat rájuk bízva a közösség működtetésében. Házas lelkiségben élő csoportokat is létre lehet hozni (esetleges családmozgalmak segítségével is), vagy házassági pasztorációt végző csoportokat is ki lehet alakítani.

85. Összefoglalva, a házasélet első éveiben a kísérés céljai a következők: a) bemutatni – egy „misztagogikus házassági katekézis” keretében – a házasság szentségének lelki és egzisztenciális következményeit a konkrét életben; b) segíteni a párokat, hogy házastársakként már kezdetektől fogva helyesen alakítsák ki az egymással való személyes kapcsolatukat; c) elmélyíteni a házaséletben megélt szexualitásnak, az élet továbbadásának és a gyermeknevelésnek a témáit; d) kialakítani a házaspárokban azt a szilárd akaratot, hogy minden felmerülő válsághelyzetben megvédjék a házassági köteléket; e) javasolni a Krisztussal való találkozást mint a házassági kegyelem megújulásának nélkülözhetetlen forrását, és segíteni a házas lelkiség elsajátítását; f) emlékeztetni a keresztény házastársak sajátos küldetésére.

86. E javaslat folyományaként muszáj rámutatnunk, hogy sürgősen megfelelőbb képzést kell kapniuk a papoknak, a papnövendékeknek és a világiaknak (beleértve a házaspárokat is), hogy elláthassák a fiatalok házasságig és házasságban történő kísérésének szolgálatát. A papoknak/szerzeteseknek és a lelkipásztori munkatársaknak a házassági katekumenátussal kapcsolatos képzésével és továbbképzésével való rendszeres foglalkozás elengedhetetlen a régi szokások levetkőzéséhez, a kísérés stílusának kialakításához, valamint a mai párok valóságának megfelelő tartalmi (teológiai, erkölcsi, bioetikai és spirituális) ismeretek megszerzéséhez, akik gyakran már együtt élnek, és gyermekeik vannak, amikor házasodási szándékkal az Egyházhoz fordulnak. Sok lelkipásztori környezetben vált nélkülözhetetlenné a papnövendékek és a papok olyan képzése, amely jobban összpontosít a házasság- és családpasztoráció új kihívásaira, beleértve a nemi és házaserkölcs, valamint a bioetika kérdéseit, amelyek ma már a családok mindennapi életének részét képezik a világ számos részén. A házastársak mint pasztorális szereplők hatékony és eredményes részvétele érdekében elengedhetetlen, hogy megértsük a komplementaritás és az egyházi társfelelősség kapcsolatát, mely az ordo sacerdotalis és az ordo coniugatorum között fennáll, annak érdekében, hogy a papok nagyobb mértékben együttműködjenek a világiakkal és a családokkal, elismerve jelentős pasztorális szerepüket a plébániákon és egyházmegyei szinten. Gyakran sok helyen éppen az hiányzik, hogy a házastársaknak lehetőségük legyen arra, hogy házasként részt vegyenek a pasztorális tevékenységben. Kétségtelen, hogy a házasságpasztoráció missziós jellegének kifejezéséhez a lelkipásztorok sajátos kísérése mellett szükség van a családok és a házaspárok tanúságtételére is: ezért nem helyes elválasztani az ecclesia docens-t [tanító egyházat] és az ecclesia discens-t [a tanuló egyházat], éppen a házasoknak a házastársi és családi életről szerzett gazdag és konkrét tapasztalata miatt.

A „válságban lévő” párok kísérése

87. Minden házasság történetében előfordulhatnak olyan időszakok, amikor a hitvesek közötti közösség csökken, és a házastársak szenvedéssel, fáradtsággal és félreértésekkel teli, olykor hosszú időszakokat élnek át, valódi házassági „válságokon” mennek keresztül. E válságok a család történetének részét képezik: olyan időszakok, amelyek, ha túljutnak rajta, segíthetik a párt abban, hogy „az új szakasz által megnyitott lehetőségekből kiindulva új módon” legyenek boldogok, még érettebbé téve „egységük borát”. [35]

Annak érdekében azonban, hogy a válsághelyzet ne súlyosbodjon el menthetetlenül, célszerű, ha a plébánia vagy a közösség rendelkezik egy, a válságban lévő párok kísérésére szolgáló lelkipásztori szolgálattal, amelyhez fordulhatnak azok, akik úgy érzik, hogy ebben a különleges helyzetben vannak; „különösen sürgősnek tűnik egy olyan szolgálat, amely azoknak a segítségére van, akiknek megromlott a házassága.” [36] A szakítás megelőzése ugyanis ma döntő tényező a különválás elkerülése szempontjából, mely helyrehozhatatlanul károsíthatja a házassági köteléket.

88. Mivel a tapasztalat azt mutatja, hogy „a nehéz vagy válságos helyzetekben a házastársak többsége nem folyamodik lelkipásztori kíséréséhez, mert nem érzik, hogy az megértő, közeli, realista, földön járó lenne”, [37] célszerű, hogy – a lelkipásztor mellett – a házaspárok – különösen a válsággal való megküzdésről már tapasztalatot szerzett házaspárok – legyenek a nehéz helyzetben lévő vagy már szétszakadt párok „kísérői”. Ők legyenek a „kísérő közösség”, mely tanúsítja és nyilvánvalóvá teheti, hogy a feltámadt Krisztus az irgalmas szamaritánus, aki dicsőséges testében őrzi a sebeket, és éppen ezért együtt érez az út szélén hagyott sebesült emberrel: [38] a nehéz helyzetben lévő párokkal.

89. E célból sürgősnek bizonyul olyan képzési tervek megalkotása is, amelyek a válsághelyzetben lévőket és a különélőket egyaránt kísérő párok képzésére szolgálnak, hogy ezáltal megteremtsük a családok szükségleteinek megfelelő lelkipásztori szolgálat feltételeit. Az odafigyelésnek kétirányúnak kell lennie: segíteni kell a nehéz helyzetben lévő házastársakat, de – ahol vannak – a gyermekeket is, akiknek olyan pszichológiai és spirituális beszélgetési alkalmakat kell biztosítani, amely képes érzékelni személyes és családi szorongásaikat, és tudja támogatni őket.

Ebben az összefüggésben visszatér a kötelék lelkipásztori gondozásának fontossága, melynek a házasélet első éveitől kezdve végig kell kísérnie az ifjú házasokat közös életük különböző szakaszain. A válságoknak ugyanis, melyek az út részét képezik, olyan – néha fájdalmas – kedvező lehetőségekké kell válniuk, amelyek, bár sérülést okoznak a szívben és a testben, teret engednek a kiengesztelődésnek, a megbocsátásnak és a kegyelemnek, mely tovább működik a szentségi kötelékben.

90. Vannak általánosan jellemző válságok, melyek minden házasságban előfordulnak, és a családi élet bizonyos szakaszaihoz köthetők (az első gyermek érkezése, a gyermeknevelés, az „üres fészek”, a szülők öregsége); de vannak személyes válságok is, melyek anyagi, munkahelyi, érzelmi, szociális, lelki nehézségekhez, vagy traumatikus és váratlan körülményekhez és eseményekhez kapcsolódnak. [39] Mindezekben az esetekben „a kibékülés fáradságos művészete – mely rászorul a kegyelem támogatására – igényli a rokonok és barátok nagylelkű közreműködését, s olykor külső, szakmai segítséget is”. [40] Nemcsak pszichológiai, hanem spirituális kísérést is biztosítani kell, hogy egy fokozatos, személyre szabott misztagogikus út, valamint a szentségek segítségével visszanyerjék a kötelék mély értelmét, és újból tudatosítsák, hogy Krisztus jelen van a házastársak között. Ha csendet teremtenek szívükben, ha segítségül hívják Jézus Krisztus nevét, és odafigyelnek az ő hangjára, az segíthet megteremteni a feltételeket ahhoz, hogy táplálhassa kapcsolatukat, segítse őket nehézségeikben, együtt igyon velük a szenvedés kelyhéből, melléjük szegődve, mint a vándor az emmauszi tanítványok mellé (vö. Lk 24,13).

A gyakorlatban olyan terek és utak megteremtéséről van szó, amelyek képesek bevezetni őket a megkülönböztetés művészetébe a mindennapi életben, hogy időben felismerjék a szenvedés állapotait, az elkerülendő veszélyhelyzeteket, a legyőzendő éretlenségeket és a begyógyítandó sebeket. A megfáradt szívekben visszhangozhat a felszólítás: „maradjatok meg szeretetemben” (Jn 15,9).

91. Példaként, a felvázolt elvek lehetséges gyakorlati alkalmazásaként egy olyan utat javaslunk a válságban lévő párok számára, amelyet Jézusnak az emmauszi tanítványokkal megtett útja ihletett (vö. Lk 24,13.35). Miután a plébániai közösséget megfelelően megismertettük a szolgálattal, és ha egy pár kéri és elfogadja a közös kísérési útra vonatkozó javaslatot, meg lehet próbálni, hogy az „egyéni” találkozók (az adott párral) és a „csoportos” találkozók (több pár bevonásával) váltakozzanak. Tehát a követendő út röviden a következő:

• „Egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk” (Lk 24,15). – Az első („egyéni”) találkozás a befogadás és ismerkedés jegyében.

Célszerű, hogy az első találkozásra a bizalmasság és személyes közelség keretei között kerüljön sor, ezért csak egy párra korlátozódjon, melyet egy kísérő házaspár és a pap fogad és hallgat meg, akik empatikusak, szeretetről és teljes támogató készségről tanúskodnak. Ezt az első „meghallgató” találkozót továbbiak követik, amelyekkel megkezdődik a tényleges kísérési folyamat.

• „Miről beszélgettetek itt az úton?” (Lk 24,17). – Néhány („egyéni”) találkozó, hogy a házastársak elmondják Istennek és társuknak, miért „szomorú az arcuk” (Lk 24,17).

Minden találkozó mindig imádságos légkörben zajlik, mivel spirituális útról van szó, és nem pusztán pszichológiai jellegű „párterápiás” ülésekről. Miután Isten jelenlétébe helyezték magukat, biztatást kapnak arra, hogy „nyissák meg szívüket”, hogy mindkét házastárs tudja, „mitől szenved a másik”. A kísérők úgy irányítják „szívüknek ezt a megnyitását”, hogy az ne csak vádak elhangzása legyen. A megválaszolandó kérdések tehát nem a következők lesznek: „Melyek a hibáid?”, „Min kellene változtatnod?”, stb., hanem inkább: „Milyen szenvedést hordozok magamban?” „Mi fáj nekem?”, „Mi bánt abban, ahogyan a kapcsolatunkat éljük?” Nem ritka ugyanis, hogy annyira hiányzik az egymással való kommunikáció és párbeszéd, hogy nem ismerik egymás lelkiállapotát és álláspontját.

• „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” (Lk 24,25–26). – Több párral („kibővített”) találkozások a válságok „megvilágítására”.

Az egyéni találkozókat – minden egyes párral – csoportos találkozók követhetik, amelyek során az egyik kísérő pár elmesélheti saját tapasztalatait és az átélt válságokat, kiemelve azokat az „új dolgokat”, amelyeket a házasság nehézségei és megpróbáltatásai között tanultak. Rövid tanításra is sor kerülhet az Amoris laetitia megfelelően kiválasztott részeinek felolvasásával és kommentálásával, vagy olyan szent házaspárok írásaiból vett részletekkel, akik túljutottak a házassági próbatételek nehéz időszakain. A cél rávilágítani arra, hogy a „válságok”, ha elfogadják, ha megértik, ha együtt megélik és az Úr segítségével szembenéznek velük, akkor a kegyelem és a növekedés alkalmai lehetnek a házaspár számára. Végső soron a válságok nem „anomáliák”, hanem a házasélet „normális” eseményei. Még a személyes gyarlóságok és bűnök miatti válságok is. Ezek is válhatnak a házastársak között jelenlévő „Krisztus szenvedésivé”, aki sebeket kap bűneiktől, és velük együtt szenved, velük együtt lép be a meggyógyult és „megváltott” kapcsolat dicsőségébe (vö. Lk 24,26). Ezekből a találkozásokból, ahogyan azt már a házasságra felkészítő katekumenátusnál is hangsúlyoztuk, nem hiányozhat a kérügmatikus igehirdetés: az Úr jelen van és él! Ővele a válság jelenettte „halál” is átalakulhat új életre történő feltámadássá!

• „Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak” (Lk 24,27). – Olyan („csoportos”) találkozások, amelyek középpontjában a Szentírás áll.

A megelőző, „katekézis” jellegű találkozókat további csoportos találkozók követhetik, amelyeken közös igeliturgiát tartanak: felolvasnak egy bibliai szakaszt, ezt elmélkedés és néhány kérdés alapján megosztás követi, majd pedig a kísérők záró gondolataival fejeződik be. Olyan témájú bibliai szövegeket kell választani, mint: Isten közelsége a megpróbáltatásokban, Istentől kapott és adott megbocsátás, a gyengeségben működő kegyelem, a szívek egysége mint a Szentlélek működésének gyümölcse, az életszentségre szóló meghívás, a házasság szentsége stb.

• „Maradj velünk, mert esteledik” (Lk 24,29). – Szentségimádás és a kiengesztelődés szentsége.

Fel lehet kínálni egy „eucharisztikus estét” (vagy akár többet is) a pároknak. A találkozások után, melyek rávilágítottak a különböző megélt válságokra, gyakran az a benyomása az embernek, hogy erőtlen, és képtelen megküzdeni velük. A nehézségek meghaladni látszanak az ember erejét. Ez lehet az a pillanat, amikor az ember az Oltáriszentségben jelen lévő Úr elé viszi saját válságát, „bemutatja”, „lába elé teszi”, hogy ő gyógyítsa be a sebeket és a szíveket. A válság bemutatása az Úrnak történhet egy meghatározott mozdulattal az Oltáriszentség előtt (egy tárgy, egy jelkép lerakása), egy egyszerű liturgikus szertartás keretében.

Egy másik módja annak, hogy a párok megtapasztalják a „velünk maradó” Urat, ha bűnbánati liturgiát tartunk. A válságos időszakokban rendkívül fontos, hogy a kiengesztelődés szentségéhez járuljunk. Semmi sem segít úgy begyógyítani a sebeket és megbocsátani a házastársnak, mint az Úrtól kapott megbocsátás. Sőt a bűnbocsánat szentsége a kiengesztelődés különleges kegyelmeivel árasztja el a lelket: kiengesztelődés Istennel, kiengesztelődés önmagával és múltjával, kiengesztelődés a felebaráttal. Mindez a megbékélés és a megbocsátás balzsamjával segíti gyógyítani a házastársak közötti szakadást és „belső” elhidegülést.

• „Kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta nekik” (Lk 24,30). – Eucharisztikus ünneplés.

Egy vagy több szentmisét is lehet javasolni a pároknak, hogy megtapasztalják, mennyire jelen van, velük van Jézus a válság közepette is. Ő az, aki minden alkalommal „megtört kenyérré” válik értünk, aki megtapasztalta az elutasítás és meg nem értés miatti szenvedést, alkalomként felhasználva arra, hogy szeretetből mindenkiért odaadja önmagát. Ez az a kegyelem, amelyet a párok is megkaphatnak: hogy ne maradjanak bezárkózva saját szenvedésükbe, hanem alakítsák át azt a szeretet növekedésének és a megújult kölcsönös odaadásnak az alkalmává.

• „Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték. […] Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe” (Lk 24,31–33). – Az út befejezése.

A lazításra és a közös ünneplésre is alkalmat kínálhatunk a pároknak. A válsághelyzetben sem szabad elveszíteni a reményt, és sosem szabad átadni magunkat a negatív életszemléletnek. A mellettünk álló és minket támogató hívő testvéreink jelenlétének felfedezése újra bizalmat és örömöt ébreszthet szívünkben.

A folyamat záró találkozói segíthetnek a pároknak „visszatérni Jeruzsálembe”, vagyis a válság során szerzett új bölcsességgel folytatni a házaséletet, hasznosítani a tanultakat, és tanúságot tenni más pároknak a megtapasztaltakról és az élő Jézussal való találkozásról.

Ez azonban nem jelent végleges búcsút. Az élet mindig tartogat új kihívásokat, és a válságokkal nem mindig lehet teljesen megküzdeni. Ezért jó, ha a kísérők biztosítják a párokat arról, hogy a jövőben is szívesen fogadják, meghallgatják és támogatják őket. Ha kialakult a bizalom légköre, a pároknak továbbra is lehet valakijük, akihez szükség esetén fordulhatnak. A kísérőknek meg kell éreztetniük a párokkal, hogy az Egyház mindig ott van számukra, mint egy anya, aki mindig készen áll arra, hogy fogadja gyermekeit.

Érdemes megismételni, hogy a folyamat során a csoportos találkozók mellett szükség lehet arra, hogy az egyes párokkal továbbra is egyéni találkozókat tartsunk. Ha ugyanis nagy segítséget és bátorítást jelent mások tapasztalatainak meghallgatása – ahogyan ez a megosztás során történik –, máskor a párok úgy érezhetik, hogy személyesebb találkozásra és bizalmasabb légkörre van szükségük ahhoz, hogy szabadon beszélhessenek nehézségeikről.

92. Az itt javasolt modell csak egy példa arra, hogy a válságban lévő párok kísérésének ez az útja is követheti a fentebb bemutatott, házasságra felkészítő katekumenális út stílusát. A módszertan ebben az esetben sem korlátozódhat „előadások” tartására és fogalmak átadására, hanem lehetővé kell tennie az emberi és lelki közelség megtapasztalását, a keresztény közösség bevonásával, a hit elmélyítésének, a találkozásnak, az imádságnak, a meghallgatásnak és a megosztásnak a váltakozó alkalmaival, rituális gesztusokkal, szentségek ünneplésével, a növekedés fokozatos szakaszaival, a megkülönböztetésre való meghívással, kérügmatikus igehirdetéssel stb. Ezért minden helyi egyház legyen képes a saját kísérő folyamatát kialakítani, megtalálni a maga módját, vagy az itt javasolttól eltérő „bibliai modellekből” merítsen ihletet: ez lehet például az irgalmas szamaritánus találkozása a sebesült emberrel (Lk 10,25–37), az apjához visszatérő elveszett fiú története (Lk 15,11–32), a kánai menyegzőn elfogyott, de újra bőségessé vált bor (Jn 2,1–12), a szamariai asszony találkozása Jézussal és a minden szomjúságot oltó új víz felfedezése (Jn 4,1–43), stb.

93. Minden támogatás ellenére, melyet az Egyház a válságban lévő pároknak nyújtani tud, vannak olyan helyzetek, amikor a különválás elkerülhetetlen. „Olykor erkölcsileg szükségessé is válhat, amikor a gyengébb felet vagy a kisgyermekeket meg kell menteni a hatalmaskodás és az erőszak, a lealacsonyítás és a kizsákmányolás, a távolmaradás és a közömbösség által okozott súlyosabb sebesüléstől.” Mindazonáltal ezt „legvégső megoldásnak kell tekinteni, miután minden más ésszerű próbálkozás hiábavalónak bizonyult”. [41]

Ezekben az esetekben „különleges megkülönböztetés szükséges a különváltak, az elváltak és az elhagyottak lelkipásztori kíséréséhez. Mindenekelőtt látni és becsülni kell azok szenvedését, akik méltánytalanul kerültek a különválás, az elválás és az elhagyottság helyzetébe, vagy a házastárs bántalmazásai kényszerítették az együttélés megszakítására. Az elszenvedett igazságtalanság megbocsátása nem könnyű, de olyan út, melyet a kegyelem lehetővé tesz. Ezért van szükség a kiengesztelődés és a közvetítés lelkipásztori szolgálatára az egyházmegyékben létrehozott, meghallgatásra szakosodott központok által is.”[42]

94. Ugyanakkor „az elvált, de újra nem házasodott személyeket, akik gyakran a házastársi hűség tanúi, bátorítani kell, hogy az Oltáriszentségben találják meg az őket tápláló eledelt. A helyi közösségnek és a lelkipásztoroknak gondosan kell kísérniük ezeket a személyeket, főként, ha vannak gyermekeik, vagy elszegényedtek.”[43] Kevés helyen fordítanak rájuk lelkipásztori figyelmet. Pedig sajátos helyzetük, melyet a házasság szentségéhez való hűség ajándéka táplál, tanúságtétel és példa lehet a fiatal párok számára, de a papok számára is, akik ezeknek az embereknek az életében Krisztusnak, a Vőlegénynek az állandó jelenlétét fedezhetik fel és „láthatják”, aki a magányban és az elhagyatottságban is hűséges. Ez egy „belakott” magány, melyet az Úrral való bensőséges kapcsolat, valamint az ahhoz az Egyházhoz és közösséghez való kötődés jellemez, amely jelenvalóvá és útitárssá válik az úton. A két hivatásnak – az egyházi rendnek és a házasságnak – a jegyesi/hitvesi dimenziója ezekben az esetekben újfent teljes szépségében és egymást kiegészítő jellegében nyilvánul meg. Ebben a vonatkozásban az elvált hívőknek az Egyház lelkipásztorkodásában betöltött kiemelkedő helyét is fel kell fedezni, ők ugyanis jelentős szerepet játszhatnak a közösség életében, másoktól pedig segítséget kaphatnak.

[1] „A keresztény házasságra való felkészülés úgy írható le, mint a hit alakulásának útja, amely nem ér véget a házasságkötés szertartásával, hanem az egész családi élet során folytatódik, tehát perspektívánk nem korlátozza a házasságot a házasságkötés aktusára, hanem a házasságot állandó állapotként kezeli” (Család Pápai Tanácsa: Felkészítés a házasság szentségére, 16).
[2] „A lelkipásztori gondoskodás legnagyobb hatékonysága ott érhető el, ahol a kísérés nem ér véget az esküvővel, hanem legalább a házasélet első éveiben is tart. A házaspárokkal folytatott beszélgetések és a közösségi alkalmak révén segíteni kell az ifjú házasokat abban, hogy megszerezzék a hivatásuk megéléséhez szükséges eszközöket és támaszokat. És ez csakis a házaspárok hitben való növekedésének útján történhet meg” (Ferenc pápa: Beszéd a Rota Romana Bíróság által a házasság és a család témájáról szervezett egyházmegyei tanfolyam résztvevőihez, 2018. szeptember 27.).
[3] „Az új házasokat házasságuk első éveiben feltétlenül kísérni kell, hogy gazdagodjék és elmélyüljön azon szabad és tudatos döntésük, miszerint egymáshoz tartoznak és mindvégig szeretik egymást. A jegyesség ideje gyakran nem elég hosszú, különböző okok miatt elsietik a házassági döntést, s mintha mindez nem volna elég, a fiatalok érettsége is kitolódik az időben. Ezért hát az új házasoknak utólag kell teljessé tenniük azt a folyamatot, amelynek már a jegyesség idején le kellett volna zajlania” (Amoris laetitia, 217).

[4] „A férfi és nő közötti szeretetszövetség, mely egész életre szól, nem rögtönözhető, nem lehet egyik napról a másikra megkötni. […] Muszáj dolgozni a szereteten, muszáj fejlődni. A férfi és nő közötti szeretetszövetséget tanulni és csiszolni kell. Mondhatni kézművesszövetség. A két életet eggyé gyúrni egyfajta csoda is, a szabadság és a szív csodája, mely a hitre van bízva” (Ferenc pápa: Általános kihallgatás. Katekézis a családról, 16. rész: A jegyesség, 2015. május 27.).
[5] „Az egyesülés valóságos, visszavonhatatlan, a házasság szentsége megerősítette és megszentelte azt. De az egyesülésben a házastársak főszereplőkké, saját történetük uraivá, és egy olyan terv teremtőivé válnak, amelyet közösen kell előre vinniük. […] Az esküvőn kölcsönösen kimondott »igen« egy olyan út kezdete, amelynek célja képes leküzdeni mindent, ami akadályt jelenthet. A kapott áldás kegyelem és késztetés erre a mindig nyitott útra. Gyakran segít, ha leülnek beszélgetni közös tervük megvalósításának konkrét lépéseiről, eszközeiről, részleteiről” (Amoris laetitia, 218).
[6] „Kívánatos, hogy a fiatal párokat – különösen a házasélet első öt évében – megfelelő módon kísérjék, házasságkötés utáni kurzusokat tartsanak nekik, plébániákon vagy egyéb helyeken” (Család Pápai Tanácsa: Felkészítés a házasság szentségére, 73).
[7] Vö. például: Jeruzsálemi Szent Cirill és Szent János: Misztagogikus katekézisek; Milánói Szent Ambrus: De sacramentis; De mysteriis.
[8] Vö. Amoris laetitia, 133–135; 143–146; 163–164; 321–323.
[9] Vö. Amoris laetitia, 125; 147–152; 319–320.
[10] Vö. Amoris laetitia, 77; 120–124.
[11] Vö. Amoris laetitia, 72–75; 317–318.
[12] „A házastársak egész közös életét, a köztük, a gyermekeikkel és a világgal szövődő kapcsolataik teljes hálózatát áthatja és erősíti a szentség kegyelme, amely a megtestesülés és húsvét misztériumából fakad. Ezekben Isten kifejezésre juttatta egész szeretetét az emberiség iránt, és bensőségesen egyesült is azzal. Soha nem maradnak magukra a felbukkanó kihívásokkal szemben. Arra hivatottak, hogy elkötelezettségükkel, kreativitásukkal, mindennapos ellenállásukkal és küzdelmeikkel válaszoljanak Isten ajándékára, de mindig kérhetik a Szentlelket, aki megszentelte egységüket, hogy a kapott kegyelem minden új helyzetben újra megmutatkozzék” (Amoris laetitia, 74).
[13] „A tekintet a jövőre irányul, amelyet Isten kegyelmével napról napra kell megvalósítani, éppen ezért a házastárs a párjától nem várhatja el, hogy tökéletes legyen. Le kell számolni az illúziókkal, és úgy kell elfogadni a másikat, ahogyan van: tökéletlenül, növekedésre hivatottan, úton lévőként. Amikor a házastársra vetett tekintet állandóan kritikus, az azt jelzi, hogy a felek a házasságot nem türelemmel, megértéssel, toleranciával és nagylelkűséggel végrehajtandó közös tervként fogták fel. Ennek következtében a szeretet helyére lassanként az engesztelhetetlen inkvizítor tekintete, egymás jogainak és érdemeinek számon tartása, tiltakozás, követelőzés és önvédelem lép. Ezáltal képtelenné válnak egymás elviselésére, mindkettőjük érlelődése és az egység erősödése érdekében. Ezt kezdettől fogva realista világossággal az új házasok elé kell tárni, oly módon, hogy tudatosítsák, mibe is kezdtek bele” (Amoris laetitia, 218).
[14] Vö. Amoris laetitia, 221.
[15] Vö. Amoris laetitia, 106; 163; 210; 232–234; 240.
[16] „Az út különböző szakaszokból áll, amelyek mind nagylelkű odaadást igényelnek: a kezdeti, főként érzelmi vonzódásból átvezet abba az érzésbe, hogy szükségünk van a másikra mint életünk egy részére. Ezután következik a kölcsönös összetartozás átélése, majd azt élet egészének, mint közös tervnek a megértése, a képesség arra, hogy a másik boldogságát fontosabbnak tartsuk a saját szükségleteinknél; végül az öröm, hogy a saját házasságunkat a társadalom javának látjuk” (Amoris laetitia, 220).
[17] „A szeretet érlelődése magában foglalja a »tárgyalás« megtanulását is. Ám ez nem érdekképviselet, nem is kereskedelmi jellegű játék, hanem a kölcsönös szeretet gyakorlása, mert ez a tárgyalás a család javára tett kölcsönös felajánlások és lemondások szőttese. A házasélet minden szakaszában le kell ülni és újra kell tárgyalni a megegyezéseket, oly módon, hogy ne legyen vesztes és győztes, hanem mindketten győzzenek” (Amoris laetitia, 220).
[18] „A fiatal házasokat arra is ösztönözni kell, hogy alakítsák ki a saját szokásaikat, melyek mindennapos, közös cselekedetek sorából alakulnak ki, és az állandóság és biztonság érzetét keltik. Jó dolog a reggelente adott csók, egymás megáldása esténként, a másik várása és fogadása, amikor megjön; néha együtt elmenni, megosztani a házimunkát” (Amoris laetitia, 226).
[19] Vö. Amoris laetitia, 17–18.
[20] Vö. Amoris laetitia, 313. és köv.
[21] Vö. Amoris laetitia, 150–157.
[22] Vö. Amoris laetitia, 80–83.
[23] Vö. Amoris laetitia, 84–85; Ferenc pápa: Általános kihallgatás. Katekézis a családról, 15. rész: A nevelés, 2015. május 20.
[24] „Azok a házaspárok, akik »gyakorlottak« ezen a téren, fel tudják kínálni a számukra hasznosnak bizonyult eszközöket: az önzetlen együttlét alkalmait, a gyermekekkel való pihenést, a fontos dolgok megünneplését, a megosztott lelkiség alkalmait. Ötleteket is adhatnak az ilyen alkalmak tartalommal és jelentőséggel való megtöltésére, hogy elsajátítsák a jobb kommunikációt” (Amoris laetitia, 225).
[25] Vö. Amoris laetitia, 211.
[26] „Segíteni kell annak felfedezését, hogy a legyőzött válság nem gyengíti a kapcsolatot, hanem jobbítja, leülepíti és érleli egységének borát. […] ha a házasságot feladatnak tekintjük, amely akadályok legyőzését is magában foglalja, akkor minden krízis alkalom lesz arra, hogy együtt igyák a jobb bort” (Amoris laetitia, 232).
[27] „A házas lelkiségnek […] magában kell foglalnia a szentségi dinamizmusok visszaszerzését, különösen a kiengesztelődés és az eucharisztia szentségének tekintetében. A kiengesztelődés szentsége megdicsőíti az emberi nyomorúsághoz lehajló isteni irgalmat, megerősíti a keresztségből fakadó életerőt, és segítségével növekszenek a bérmálás által lendületbe hozott törekvések. Így erősödik a megváltott szeretet pedagógiája, mely csodálattal fedezi fel, milyen nagy Isten irgalmassága az Isten által teremtett és csodálatosan megváltott ember drámájával szemben. Az eucharisztia – mivel benne Krisztus Egyház iránti odaadására emlékezünk – fejleszti a házasságban megélendő érzelmi szeretetet, a házastárs és a gyermekek iránti mindennapi odaadást, anélkül, hogy elfelejtenénk vagy figyelmen kívül hagynánk, hogy »az igazi ünneplés, mely tartalmat ad az imádság és istentisztelet minden formájának, az, amely a család mindennapi életében fejeződik ki, ha ezt az életet szeretet és odaadás jellemzi« (EV 93)” (Család Pápai Tanácsa: Felkészítés a házasság szentségére, 41).
[28] Vö. Amoris laetitia, 186; 318.
[29] Vö. Amoris laetitia, 105–108.
[30] Vö. Amoris laetitia, 227–229.
[31] Vö. Ferenc pápa: Beszéd a Rota Romana Bíróság törvénykezési évének megnyitása alkalmából, 2019. január 29.
[32] Vö. Amoris laetitia, 313–324; Gaudete et exsultate, 14–34.
[33] Vö. Amoris laetitia, 87.
[34] Vö. Amoris laetitia, 88; 324.
[35] Vö. Amoris laetitia, 232. A házasság válságainak kihívásáról lásd: 232–240.
[36] Amoris laetitia, 238.
[37] Amoris laetitia, 234.
[38] Vö. Ferenc pápa: Kihallgatás a „Retrouvaille” Egyesület tagjai számára, 2021. november 6.
[39] Amoris laetitia, 235–236.
[40] Amoris laetitia, 236.
[41] Amoris laetitia, 241.
[42] Amoris laetitia, 242.
[43] Uott.

Pécsi Egyházmegye

Az oldalon közzétett fotók és a szöveg részben vagy egészben történő felhasználása kizárólag forrásmegjelöléssel vagy a Pécsi Egyházmegye írásos hozzájárulásával engedélyezett.