„Az Isten igenje, az Egyház igenje és az én igenem fog itt megszületni” – Interjú diakónusszentelés előtt Szanyi Norbert papnövendékkel

A Pécsi Egyházmegye ötödéves papnövendéke 1992-ben született Kassán. Határokon és szemináriumokon átívelő készületi évek után a jezsuitáknál töltött hivatástisztázás hozta meg számára a végleges elköteleződést. Felföldi László megyéspüspök június 27-én a pécsi székesegyházban diakónussá szenteli az egyházmegye két papnövendéke egyikeként. A szentelés előtti kétrészes sorozatunkban elsőként Szanyi Norbertet kérdeztük hitről, papságról, szolgálatról.

– Mikor, milyen élményhez köthető a hivatás gondolata az életében? Mire emlékszik vissza, melyek az ehhez kapcsolódó meghatározó emlékképei a gyermekévekből?

– Kisgyermekkorom óta pap akartam lenni – az egész családban ez a szóbeszéd járja mind a mai napig. Arra emlékszem vissza, amikor az első szentáldozásra készültem, és a hátsó padban ültem a kis templomunkban, Szesztán, a Nepomuki Szent János-templomban, miközben arra vágytam, hogy ministrálhassak. Azóta is rendszeresen szolgálok az oltárnál, mert fontos számomra. Ezért is jelentkeztem anno a kassai szemináriumba, de nem vettek fel. Azt mondták, hogy a papság nem az én utam. Így laikusként végeztem el a teológiát, pápai diplomát (Sacrae Theologiae Baccalaureus) szerezve. Ezután Pécsett folytattam doktori tanulmányaimat a PTE-n.

– Milyenek voltak a szeminarista évek? Milyen muníciót kapott ott az elöljáróitól és a papnövendékek közösségétől?

– Megedződtem. Nem volt könnyű. Leginkább az Istenbe vetett bizalom kialakításán kellett dolgoznom, mivel 4-szer kellett szemináriumot váltanom. Az első évemet Kismaroson töltöttem, amely egy előkészítő szemináriumi, ún. propedeutikus évnek felelt meg. Esztergomba kerültem, ahonnan egy év után eltanácsoltak, majd László püspök atya egy hivatástisztázó, elmélkedő és szociális évre küldött Budapestre, a jezsuitákhoz, ahol az isteni gondviselésnek köszönhetően tölthettem egy évet. A győri szemináriumban folytattam, ahol nem számították be a korábban megszerzett diplomáimat, ezért újra neki kellett futnom a teológiai tanulmányoknak. Két év után a szeminárium bezárt, én pedig ismét Esztergomba kerültem. Visszagondolva, a legjobb és egyben a legnehezebb a Budapesten eltöltött hivatástisztázó évem volt. Kilenc hónap vélt vagy valós meg nem értettség, neheztelés, harag, csalódottság, keresés, kiengesztelődés után döbbentem rá az év hordozta értékekre, és ugyancsak akkor, az év végén megszólított Isten. Ott tanultam meg a legapróbb örömmel és nehézséggel is imádkozni, mert megtanultam szavakkal kifejezni Istennek, ami bennem van.

– Komoly létszámcsökkenés következett be az elmúlt években a szemináriumokban. Mi indít ma arra egy fiatalt, hogy a világi élvezetek és a csapongó életforma helyett a Teremtő iránti végtelen elköteleződés mellett döntsön? Önben hogyan érlelte meg az eltelt idő a papi hivatás választását?

– A meghívottsággal. Nem kellenek indokok, indítások, okok. Egész egyszerűn az Úr kiválaszt és szólít, és rajtam ál, hogy mit válaszolok. A Covid időszakában és még mielőtt beadtam volna jelentkezésemet Pécsre, hivatástisztázáson vettem részt Kajtár Edvárd atyánál, akivel végigjártuk, mire is kaphattam meghívást az Úrtól. Ugyancsak ez idő tájt történt, hogy egy gyónás során a gyóntató pap megkérdezte tőlem, hogy nem gondolkodtam-e el azon, hogy pap legyek. Azt mondtam neki, hogy pont most keresem az utamat. Ő pedig folytatta: az Egyháznak szüksége van papokra. Az én szívembe ez csak így csengett: Az Egyháznak szükségé van rád. Ugyanaz az érzés töltött el, ami 8-9 évesen a kis templomunkban, a hátsó padban.
A kiválasztástól függetlenül mindannyiuknak el kell köteleződni a Teremtő mellett – mindenkinek a maga életállapotának és feladatának megfelelően. Ez mindannyiunk kötelesége. Nem tudok és nem is szabad okokat megfogalmazni, miért válasszam az Istent. Őt nem azért választjuk, hogy ebből profitáljunk. Isten egyszerűen vonz. A csend, amely hív, amelyről nem tudom levenni a tekintetem. Ez mindenkinek a személyes története és személyes istenkapcsolata. Nincs bevált recept. Istent önmagért választjuk.

– Hogyan tekintenek Önre az elköteleződése miatt a kortársak, de akár az idősebbek is?

– Leginkább azt mondják: én nem tudnám ezt vállalni. Meglátásom szerint e mögött az rejtőzik, hogy a mai kor embere fél az elköteleződéstől, akár házasságban, akár más életállapotban. Fél, hogy megsebződik, és azért próbal menekülő útvonalakat kialakítani és fenntartani. De a sebek hozzátartoznak az életünkhöz. Krisztus a sebeit mutatja meg feltámadása után. Az ember egyedül próbalja megoldani a problémáit, és elfelejti, hogy nincs egyedül. Sokaknak ott van a hitvestárs, ott vannak a pap barátok, ott van a Mester.

– Az ötödik szeminarista év már a kifele tekintés éve is, készülődés a lelkipásztori szolgálatra. Melyek voltak az elmúlt időszak nagy feladatai?

– Engedni azt, hogy Krisztus alkalmassá tegyen a papságra, amelyre meghívott. Engedni, hogy áthassa mindennapjaimat. Megtanulni imádkozni. Folyamatosan kapcsolatban lenni az Atyával. Mindent elé tárni. Meg végső soron összekovácsolódni a kispaptársaimmal, másrészt a megyés paptársaimmal.

– A papi szemináriumot talán még a korábbi pécsi püspök, dr. Udvardy György idején kezdte meg, de bizonyára a püspökváltás idejéhez köthető. Június 27-én Felföldi László, a Pécsi Egyházmegye megyéspüspöke diakónussá szenteli önt és az egyházmegye másik papnövendékét. Hogyan készül a szentelésre, a diakonátusra?

– Amikor kezdtem, György érsek atya apostoli kormányzóként látta el az egyházmegyét. Azóta sok minden történt, ha most kezdeném a készületet, az már nagyon késő lenne… Most inkább azt próbalom tudatosítani magamban, hogy mit is vállalok szenteléskor és mivel jár az, hogy pap legyek. Ez a döntésem kötelezettségekkel jár és felelősséggel. Egy olyan útra lépek, amelyet nekem szántak. A napokban többször visszanéztem egy-egy felvételt a korábbi évek szenteléseiről. Azokat a lényegi elemeket néztem meg, mint a kézrátétel, szentelési ima, békecsók. Néhány nap múlva, az Egyház nekem fog így örülni. A három igen itt fog végbemenni: az Isten igenje, az Egyház igenje és az én igenem fog itt végérvényesen megszületni.

– Ez az elköteleződés csak tiszta és friss vizű forrásból töltekezhet. Hogy jellemezné a mostani, személyes istenkapcsolatát?

– A papi formációm során több szentelési jelmondat fogalmazódott meg bennem. A képzés elején a Meglátogatott, Megváltott, Üdvözít (Megszabadít) gondolat érlelődött bennem. Ez egy erősen krisztuscentrikus jelmondat, melyben a három szó összefoglalja azt, ahogyan látom Krisztust, akinek a barátja akartam lenni.
Az Atya kezdetben nagyon távolt állt tőlem. A jezsuitáknál töltött hivatástisztázó Montserrat-év nyolc napos lelkigyakorlata segített ebben, az volt a legmeghatározóbb esemény az egész képzésem során. Mai napig előttem van az az ösvény az erdőben, amikor teljesen biztos lettem abban, hogy az Atya papnak hív. Erre az istenélményemre vezethető vissza minden. De akkor még szükség volt egy közvetítőre az Atya kapcsolatom kialakulásához – mégpedig az őrzőagyanlomra, akivel ugyancsak közeli kapcsolatba kerültem, és aki az Úr elé viszi az imádságomat, kérésemet. Emlékszek, kint ültem a napon, a madarak csiripeltek, és vágytam arra, hogy végre magamra ölthessem a reverendát – Krisztust – és a következő ige volt a szívemben: „Ha a mezei virágot, amely ma virít, holnap pedig a kemencébe kerül, így öltözteti az Isten, akkor benneteket, kishitűek, nem sokkal inkább?” (Mt 6, 30). Ahogy pedig telt az idő, az Atya egyre közelebb jött. Egy újmise során pedig megszületett bennem a szentelési jelmondatom: „Szemét az égre emelte, tehozzád, az Istenhez, mindenható Atyjához.” (Római kánon). Ez arra emlékeztet, hogy az irány, a cél, az az Atya. Krisztus az, aki példát mutat nekem, hisz ő, amikor csodákat vitt végbe, mindig tekintetét az Atyához emelte. Krisztus személyében fogom bemutatni a legszentebb áldozatot az Atyának.

– Milyennek látja azt a szolgálatot, amelyre a Jóisten önt meghívta? Hogy válhat önből a lelkek jó pásztora?

– Ha azzá válok, akkor valamit rosszul csináltam, mert akkor én kerülök a középpontba. Az igazi Pásztor a Mester, Krisztus, és nem én. Ő az, aki vezet. Az én feladatom, hogy ezt közvetítsem a híveknek.

Interjú és fotó: Pécsi Egyházmegye