„A munkatársam és a főnököm a Mindenható” – Interjú diakónusszentelés előtt Perczel Ágoston papnövendékkel

Kettős diakónusszentelést ünnepel a Pécsi Egyházmegye június 27-én. Két papnövendék, Szanyi Norbert és Perczel Ágoston járul az egyházi rend szentségének első, szerpapi fokozatához a pécsi székesegyházban. Kétrészes sorozatunkban hitről, papságról, szolgálatról kérdeztük a kispapokat: az első epizódban Szanyi Norbertet, az alábbiakban pedig a pécsi születésű Perczel Ágostont.

– Mikor, milyen élményhez köthető a hivatás gondolata az életében? Mire emlékszik vissza, melyek az ehhez kapcsolódó meghatározó emlékképei a gyermekévekből?

– Nekem nem volt egy nagy meghatározó elhívás élményem. Mindig kerestem a helyemet és sok helyen megfordultam, de végül is, ahogy végigtekintettem az életemen, felismertem rajta az Úr akaratát és megtaláltam a helyemet az ő szőlőskertjében.

– Milyenek voltak a szeminarista évek? Milyen muníciót kapott ott az elöljáróitól, a közösségtől?

– A szeminárium nagyon különleges hely, ahol sokan vagyunk és mindenki teljesen más személyiség. De van egy közös pontunk, ami az Isten szeretete és az, hogy őt akarjuk szolgálni. Volt sok nehézség, de tudtunk tanulni egymástól és segíteni a másikat, ami erős barátságokat szült, ami hatalmas erőforrás tud lenni.

– Komoly létszámcsökkenés következett be az elmúlt években a szemináriumban. Mi indít ma arra egy fiatalt, hogy a világi élvezetek és csapongó életforma helyett a Teremtő iránti végtelen elköteleződés mellett döntsön? Önben hogyan érlelte meg az eltelt idő a papi hivatás választását?

– Igen, tényleg komoly létszámcsökkenés van. Most feleannyian vagyunk az Esztergomi Szemináriumban, mint amikor elkezdtem és jelenleg ketten vagyunk a teljes pécsi egyházmegyei növendékpapság. Remélem, a huszonévesek közül nemcsak a papnövendékek törekednek elkerülni a kicsapongó, élvezethajhász életformát. A válaszom amúgy egyszerű, az Isten indít a világi élvezetektől távol maradásra. Én kicsit úgy vagyok ezzel, mint Jónás próféta. Lehet más elképzelésünk az életről vagy menekülhetünk az Isten elől, de végezetül fel kell ismernünk, hogy a szerető Atya elől nem kell elfutnunk. Rá lehet bízni magunkat és az életünket.

– Hogyan tekintenek Önre az elköteleződésük miatt a kortársak, de akár az idősebbek is?

– Azt tapasztalom, hogy ez az élet természetes rendje és ha egészséges felnőtt életet akarok élni, akkor elkerülhetetlen az elköteleződés. Ezt a példát látom a családomban és a baráti köreimben is.

– Az ötödik szeminarista év már a kifele tekintés éve is, készülődés a lelkipásztori szolgálatra. Melyek voltak az elmúlt időszak nagy feladatai?

– Nagy megpróbáltatást jelentettek számomra a tanítói gyakorlatok, mikor alsó tagozatosoknak kellett hittanórát tartanom. De nagy feladat volt számomra, hogy a szemináriumban voltam kisduktor, aki az elsős növendékeket segíti a szemináriumi életbe való betagozódásban és beilleszkedésben. Ez hatalmas feladat és megtiszteltetés volt.

– Június 27-én Felföldi László, a Pécsi Egyházmegye megyéspüspöke diakónussá szenteli önt és az egyházmegye másik papnövendékét. Hogyan készül a szentelésre, a diakonátusra?

– Most konkrétan egy lelkigyakorlattal. Illetve az elmúlt hat évemmel is, hiszen ezért jelentkeztem és ezért tanultam, dolgoztam ebben az időszakban. A lelkigyakorlaton kívül nem emelnék ki semmit, mert úgy gondolom, az elmúlt időszak egésze erre készített fel, mert erre készültem.

– Ez az elköteleződés csak tiszta és friss vizű forrásból töltekezhet. Hogy jellemezné személyes istenkapcsolatát?

– Nagyon fontos, hogy naponta merjünk ebből a kútból, mert ha nem tesszük, akkor kiszáradunk. Az istenkapcsolatom sokat fejlődött az elmúlt évek alatt. Segített benne a rendszeres napirend, ami tartalmazott napi egy szentmisét és még kb. másfél óra imaalkalmat, amely zsolozsmát, más kötött imádságot vagy személyes imaidőt tartalmazott. Fejlődtem abban, hogy Isten jelenlétében tudjam megélni a hétköznapjaimat, de ebben még mindig van hova fejlődnöm. A legfontosabbnak a belső késztetést tartom, ami hajt engem arra, hogy egyre szorosabb kapcsolatban legyek a Teremtőmmel. Ezzel a belső erővel foglalkoznom és ápolnom kell, mert nem marad meg magától. Szóval, munkásnak tartom a lelki életemet, de ez egy olyan munka, amit szívesen végzek, mert a munkatársam és a főnököm a Mindenható Isten, aki segítőkész, de ugyanakkor rejtélyes társ.

– Milyennek látja azt a szolgálatot, amelyre a Jóisten önt meghívta? Hogy válhat önből a lelkek jó pásztora?

– Izgalmasnak tartom, mert az egyházmegyénkben a szokványos papi életformához képest most nagy változások vannak a papi létszám miatt. Sok az ismeretlen tényező, és mivel nem tudom pontosan, hova kerülök, így nagyon készülni se tudok, de az elmúlt évek gyakorlati helyeim alapján azt tapasztaltam, hogy nagyon elkötelezett, vidám segítők és munkatársak vannak szerte az egyházmegyében így nagy bizalommal vagyok az Isten felé, Hiszen bárhová küld, tudom, hogy rátermett és jókedvű munkatársak várnak majd ott. Remélem, hogy az önfejlesztés, de leginkább a szoros és egyre mélyülő istenkapcsolatom révén tudok majd jó pásztorrá válni.

Interjú és fotó: Pécsi Egyházmegye