A megszentelt élet világnapját ünneplendő, Felföldi László pécsi megyéspüspök meghívására február 11-én a püspökségre érkeztek a Pécsi Egyházmegyében szolgáló, megszentelt életet élő papok és szerzetesek, hogy együtt imádkozzanak és adjanak hálát a szerzetesi élet minden kegyelméért.
A Pécsi Egyházmegye területén jelenleg nyolc szerzetesrendhez tartozó közösség éli a mindennapjait: Assisi Szent Ferenc Betegápoló Nővérei (FBN), a Betegápoló Irgalmasrend (OH), a Sarutlan Kármelita Nővérek (OCD), a Nyolc Boldogság Közösség (CB), a Szent Szív Társaság (Sacré Coeur), a Jézus Társasága (SJ), a Magyar Pálos Rend (OSPPE) és a Ferences Rendtartomány (OFM). A remény szentévéhez kapcsolódva három kérdést intéztünk a közösségekhez. A rendi elöljárók által adott válaszokból kiderül, hogy a Szentlélek milyen sokféle módon vezeti az életüket, rajtuk keresztül pedig a mi életünket is.
A szerzetesi közösségek képviseletében a kérdésekre válaszoltak:
- (FBN) Assisi Szent Ferenc Betegápoló Nővérei: Borbáth Éva Krisztina FBN
- (OH) Betegápoló Irgalmasrend: Horvát Kornél Damian OH
- (OCD) Sarutlan Kármelita Nővérek: Szent Családról nevezett Angéla OCD
- (CB) Nyolc Boldogság Közösség: Valter Krisztina Margit CB
- (RSCJ) Szent Szív Társaság (Sacré Coeur): Berecz Rita RSCJ, Pietrzak Mariola RSCJ, Szilágyi Erzsébet RSCJ, Szulyovszky Hajnalka RSCJ
- (SJ) Jézus Társasága: Forrai Tamás SJ
- (OSPPE) Magyar Pálos Rend: Puskás Antal OSPPE
A válaszokban a szerzetesrendek nevének nemzetközi jelölését tüntettük fel.
* * *
Milyen szolgálat által vannak jelen a mindennapokban az emberek között a Pécsi Egyházmegyében és Pécsen?
FBN: Közösségünk tagjai ferences lelkiség szerint élő szerzetesnővérek. Több helyen vagyunk elköteleződve apostoli szolgálatot teljesítve a Pécsi Egyházmegyében. Szolgálati területeink közül az egyik, az egyházmegye Betegek Gyógyítója Kórházlelkészsége keretében működő telefonos lélekerősítő szolgálat. Itt olyan emberek beszélhetnek egy nővérünkkel, akik betegséggel küzdenek vagy más nagy krízisben vannak, és szeretnék valakivel megosztani a problémájukat, velük történteket, vagy csak meghallgatást kérnek.
A másik helyszín, ahol jelen vagyunk, Kozármislenyben a Dorothea Otthon, idősek bentlakásos otthona. A házunk mellett található otthonban olyan idős emberek életébe visszük a reményt, akik életük utolsó szakaszát élik. Akár sok betegséggel együtt élve, akár a sok veszteség lelki fájdalmával érkeznek, próbáljuk tudatosítani bennük, hogy a sok nehézség között is a Jóisten velük van, és bármit elveszíthetnek, de az Úrral való kapcsolat állandó és örök! Az idősek otthonában hetente többször tartunk imaórát, havonta van szentmise, amikor a szentgyónás elvégzésére is van lehetőség. Abban hiszünk és reménykedünk, hogy ebben az otthonban az idősek lehetőséget kapnak a hitéletük folyamatos megéléséhez, a hithez való visszatéréshez és általunk, valamint a többi lakó által a hitre is rátalálhatnak mindazok, akik eddig még nem kerültek kapcsolatba Istennel. Reménykedem abban, hogy a Dorothea Otthonban élő emberek számára a lelki beszélgetések által, az imádság és az Eucharisztia vétele által megtapasztalhatják, hogy úgy szereti őket a Jóisten, amilyenek. A nővérek imaórák vezetésével a Kozármislenyi Egyházközség fíliáiban is jelen vannak.
OH: Mi, irgalmasrendi szerzetesek a betegápolásban és a lelkigondozásban veszünk részt a rend kórházában Pécsett. Ez egy passzív kórház, ahol Hospice, Ápolási és Krónikus osztályok találhatók. A hospitalitás a mi negyedik fogadalmunk, amely lehetővé teszi, hogy életünket az elesetteknek és a betegeknek szenteljük. Az egyházmegyében részt veszünk az önkéntes kórházi lelkigondozói-szolgálat találkozóin, ahol tapasztalatainkat is megosztjuk egymás között. A kórházi lelkigondozás nehéz feladat, mert egy beteg ember mindig sebezettebb, sokszor nehéz közelíteni hozzá és vigasztalást nyújtani neki.
OCD: A Kármel regulája leírja, hogy miként éljünk a Jézus Krisztusnak való engedelmességben és hogyan szolgáljunk neki hűségesen, tiszta szívvel és jó lelkiismerettel. A regulánk hangsúlyozza, hogy mindenki maradjon a saját cellájában vagy annak közelében, az Úr törvényén elmélkedve éjjel és nappal, imádságokban virrasztva…
A kármelita nővér nem közvetlenül az emberek között szolgálja Istent, hanem a klauzúrában, rejtett búvó patakként vagyunk Isten eszközei, aki rajtunk keresztül tud inni adni minden szomjazó léleknek. A mi feladatunk, hogy imádságaink és életáldozataink révén a csend és a magány, a kétkezi munka és a közösségben megélt testvéri szeretet gyakorlása által segítsük papjainkat, hogy növekedjenek és előrehaladjanak az Isten szeretetében, megmaradjanak az Ő útján.
23 évvel ezelőtt elköltöztünk Pécsről, mert a város „körülölelt” minket a lakóházakkal, így a pusztaságunk, remete jellegű életünk veszélybe került. Magyarszéken a hely adottságai által egy új lehetőség nyílt számunkra, hogy tudjuk fogadni mindazokat, akik elcsendesedésre vágynak, a világ zajából kilépve a csendben szeretnének elmerülni és Isten szeretetének ölelésében megpihenni.
Vendégeink részt tudnak venni a kápolnai közös imádságainkon, vendégházainkban megpihenhetnek és próbáljuk szolgálatainkkal segíteni őket, hogy a nálunk töltött napjaikban csak Istennel tudjanak együtt lenni. Munkáinkat is a kolostor falai között végezzük, lelkiségi könyveket adunk ki, csokoládé műhelyünk, gyertyadíszítő műhelyünk van, rózsafüzéreket készítünk.
Sok imaszándékot kapunk, amelyeket hordozunk. Hisszük, hogy személyes és közösségi áldozatvállalásaink segítenek az emberek kereszthordozásában. Az imádságaink meghallgatásáról sokszor nem kapunk visszajelzést, de hiszünk és remélünk Isten jóságának a kiáradásában.
CB: Közösségünk lelkiségének egyik fontos eleme, hogy minden tevékenységünk közepette igyekszünk a Szentlélek vezetésére figyelni. Ezért igen különböző szolgálatokat végzünk a közösségünk különböző házaiban, attól függően, hogy a helyi egyháznak mire van leginkább szüksége, illetve, hogy a mi helyi tagjaink milyen kompetenciákkal rendelkeznek. Pécsre három évvel ezelőtt érkeztünk és fő küldetésünknek az egyetemi hallgatók és munkatársak felé való kapcsolódást tekintjük. Ez sokféle program és tevékenység által valósul meg: a nyitott liturgiák, az imacsoportok, a fiatalok számára tartott csoportos önismereti alkalmak mellett fontosak az egyéni találkozások, akár lelki kísérés, mentorálás, szupervízió vagy coaching formájában.
RSCJ: Szolgálataink helyszíne többnyire Mánfa és Komló, a mindennapokban itt vagyunk jelen. 2021 szeptemberében érkezett négyfős közösségünk Mánfára, a Sarutlan Kármelita Nővérek meghívására, hogy a tulajdonukat képező MaranaTha lelkigyakorlatos házat működtessük. Szolgálatunk gerincét ez a feladat adja. Az ország minden részéről fogadunk csoportokat, indító állomása vagyunk a Zarándoktábor 4. útvonalának, rendszeresen kínálunk nagyböjtben, adventben és pünkösdkor lelkigyakorlatot, együttműködünk a kármelita nővérekkel és a Jézusi gyaloglás vezetőjével, Molnár Renátával. Megtalálnak bennünket a pihenni vágyó nagycsaládosok és az egyéni elvonulást keresők, akiknek igény esetén lelki kísérést biztosítunk. Felföldi püspök atya nagylelkű támogatása komoly segítséget jelent a lelkigyakorlatos ház működtetésében.
A Komlói Kodály Zoltán Ének-zenei Katolikus Általános Iskolában is már második vagyunk jelen. Egyéni beszélgetéseken keresztül segítünk mind a diákoknak, mind pedig a pedagógusoknak és munkatársaknak. Tavaly októberben pedig elindítottunk egy, a célját tekintve önsegítő csoportot a gyermeküket egyedül nevelő anyák számára. Ide főként a Pécsi Egyházmegye területéről csatlakoztak a résztvevők.
SJ: Ezek a hónapok arra szolgálnak, hogy figyelve a Lélekre, megtaláljuk azt, ahol találkozik a helyi egyház szüksége és a jezsuita karizma. Ennek egyes elemei már világosan látszanak: az egyéni lelkivezetés és a lelkigyakorlatok az Életrendezés Házában, valamint az egyetemi lelkészi szolgálat a legfontosabb terület, amit már végzünk. Emellett már látható feladat a létező szociális szolgálatok támogatása. Ezen és minden más területen szeretnénk a szinodális egymásra figyelést, örömteli együttműködést szolgálni.
OSPPE: A Lyceum templomban és a Szent Imre-templomban igyekszünk naponta teret adni a szentgyónásnak, de ilyen célból a szentmiséken kívüli időszakokban is megkereshetők vagyunk, előre egyeztetett időpontban. Pécsi szolgálatunk a klasszikus papi feladatokon kívül nagyrészt a különböző lelkiségekhez kapcsolódó liturgikus szolgálat. A Pálos Lelki Központ a különféle képzéseket, lelkiségi alkalmakat és a lelkigondozást tűzte ki feladatának, amelyben természetesen szorosan együttműködünk laikusokkal, nélkülük mindez nem lenne megvalósítható – mondhatnám, leginkább ők a motorjai sok ilyen szolgálatnak. Ahogy a rendi szabályzatunk is arra biztat, hogy igyekezzünk felismerni az idők jeleit és ennek megfelelően alakítani lelkipásztori szolgálatunkat. Ilyen értelemben fontos területek az imádság tanítása, a krízisben lévők kísérése, a férfi és a női identitás kibontakozásának segítése és a családok támogatása.
A hétköznapokban mit jelent az Ön számára a remény? Mi a személyes reménye? Mi ad reményt napjaink reménytelenségében?
FBN: Számomra a mindennapi életemben a Szentírás szavai adnak reményt. Az, hogy Isten előbb szeretett minket: „Ő előbb szeretett minket.” (1Jn 4,19) Ez nem változik, ezt nem változtatja meg semmi és senki. Ez így marad, mert „Ő ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.” (Zsid13,8) Továbbá Jézus szavai, az Ő ígérete is reménnyel tölt el: „Én veletek vagyok mindennap”(Mt 28,20) Ebben a gyorsan változó világban, ahol semmi sem állandó, semmi sem biztos, ez egy szilárd remény, erre támaszkodok, ez jut eszembe nap, mint nap, amikor valami nagy kihívás előtt állok.
OH: Számomra a remény a mindennapokban Isten akaratának teljesítése. Ez nem mindig egyszerű, mert sokszor az ember elkényelmesedik, megszokja a dolgokat és sokszor monotonná válik minden. Le kell mondani önmagunkról és szolgálni kell, úgy lesz teljes az életünk, ha másokat szolgálunk. A remény a boldog élet, ami elvezet az örök boldogságra. A reménytelenségben Krisztus feltámadása ad vigasztalást, hiszen amit itt, a földön teszünk, megélünk és másokkal teszünk, halálunk után nem szűnik meg, a lelkünket, a lelkiismeretünket tovább visszük. A remény maga számomra Jézus Krisztus.
OCD: A remény számomra mindig a jövő felé mutat, bízom Isten gondviselő és irgalmas szeretetében, hogy semmi és senki nem választhat el Tőle. Ezért a hitért minden nap meg kell küzdeni, főként a nehézségek, krízisek idején. A nehéz helyzetekből kétféle út lehetséges. Leülök és elmerülök az önsajnálatban, vagy felfelé tekintve Istent keresem, kegyelme által felállok és tovább indulok a jobb élet reményében. Ha megtapasztaltam már egyszer Isten jóságát, hogy ő tart a kezében engem és mindeneket, akkor a reménytelennek látszó helyzetek is a reménységet hordozzák magukban. A regulánk azt mondja: „A csendben és a reményben lesz a ti erősségetek”. A csendben képes vagyok Isten hangját meghallani, a türelmes várakozásom pedig az Istenbe vetett bizalmamat erősíti, és hinni a rejtetten végzett szeretetszolgálatok és az abból fakadó áldozatok megújító erejében.
CB: A keresztény remény alapvetően a végső jóra irányul: az Istennel való örök és teljes találkozásban való bizakodást, annak várását jelenti. Számomra a remény a mindennapokban azt jelenti, hogy mindaz, amit megélek, ami körülöttem történik, az egy nagyobb történet része. Egy olyan történeté, aminek a hitben biztosan tudjuk a végét. A közösségemben minden szombat esti liturgia végén az Egyház ősi, húsvéti köszöntésével fordulunk egymáshoz: „Krisztus feltámadt! – Valóban feltámadt!”. Ez a hitvallás érvényes minden körülmények között. Betegen, rossz hírek vagy gondok közepette talán kevésbé örömteli érzés kimondani, de ettől még semmit sem veszít az igazságából.
RSCJ: Közösségünk számára a remény szorosan kapcsolódik a bizalomhoz, ahhoz a mély vágyhoz, hogy az eseményeknek hitet erősítő kimenetele lesz, mert Isten a nekünk tett ígéretét véghezviszi. Arról vagyunk meggyőződve, hogy a hívő ember reménye nem egy halvány vagy homályos kívánság, hanem „lelkünk biztos és szilárd horgonya” (Zsid 6,19).
Mivel mind egyenként, mind pedig közösen is megéltünk reménytelennek tűnő helyzeteket, ezért van tapasztalatunk arról, hogy Isten a sötétnek tűnő időszakokban is jelen van, nem hagy el, sőt, ha az ember „szeme megszokja a sötétséget”, még fel is fedezi aktív jelenlétét. Ezek a megélt és átélt tapasztalatok tanítanak arra, hogy mindig bízzunk Isten hűségében és jelenlétében, függetlenül a körülményektől, legyenek azok akár jók, akár rosszak.
SJ: A remény számomra elsősorban arra való figyelés, amit Isten ígéretében meghallottam. Itt gondolok elsősorban a minden egyes embernek adott ígéretre az örök életet, Isten személyes szeretetét és megváltó irgalmát illetően. De ide tartozik számomra a személyes meghívásomban kapott tapasztalat, amiben ez a személyes szeretet annak idején megérintett és azóta is kísér. Ennek a reményteli figyelemnek a mélysége változik annak függvényében, hogy mennyire hagyok időt a befelé fordulásra (nem teletömve mindent akármilyen „jó” tevékenységgel), mennyire tudom magamat és hétköznapjaimat rábízni Istenre (nem akarva „megoldani” mindent egyedül)...
OSPPE: Számomra a remény azt jelenti, hogy Istennek nem akadály az események kuszasága közepette vezetni az Egyházat, a rendünket, közösségeinket. Nem jelentenek neki akadályt saját gyengeségeim és alkalmatlanságom sem – és így teljes bizalommal indulok neki minden új napnak. Reménnyel szolgálni azt jelenti, hogy nem látok mindent előre, de nem is baj, mert nem én vagyok a középpontban, hanem Krisztus és az ő tervei. Én csak munkatársa vagyok. A reménytelenség érzése addig él, amíg saját erőimre, emberi eszközeimre és lehetőségeimre korlátozódom.
Nagyon fontosnak tartom ezt a hozzáállást különösen ma, egy olyan korszakban, amikor fogynak a hívek a templomokból és nem érkeznek jelentkezők a szerzetesrendekbe sem. Egyéni életünkben is akkor lépek a gyógyulás és megújulás útjára, amikor elértem a null-pontot valamilyen értelemben, de ugyanúgy van az Egyház egészére nézve is: el kell jutnunk egy bizonyos haláltapasztalatra, hogy mint Egyház, újra valóságosan és igazi hittel forduljunk oda Istenhez. Ekkor kezd valami valóságos épülni körülöttünk – ez a jövő reménybeli Egyháza.
Milyen úton haladva válhat ma egy szerzetes a remény világosságot adó zarándokává?
FBN: A szerzetes élete, léte reményt ad arra, hogy él az Úr! A meghívás felismerése után, hogy szerzetesként éljünk, az életünket átadjuk az Úrnak, ezzel teljesen lemondunk a saját elképzelésünkről, hogy csak az Úr akaratát és tetszését keressük. Az út, amelyen haladunk, a szeretet útja, amely csak az ő kegyelméből lehetséges! Újból és újból igent kell mondani a szeretetre, ami mindig önmagunktól a másik ember és az Úr felé fordítja a szívünket, gondolatainkat és cselekedeteinket! A szerzetesek, - attól függetlenül, hogy mi az apostoli szolgálatuk - az Isten szeretetét hívatottak megmutatni az emberek számára, akikkel küldetésük során találkoznak. Az Isten szeretetének a továbbadása, megismertetése révén nevezhetjük magunkat a remény zarándokainak.
OH: A mai világban, amiben élünk, fontos, hogy meghallgassuk a másik embert és megértést tanúsítsunk vele szemben. Minden embert úgy kell elfogadni, amilyen. Amin lehet változtatni - és ez szól önmagunkhoz is - azon kell változtatni. A hit terjesztése a legfontosabb, erre a legjobb forma a pasztorális evangelizáció.
OCD: A remény a jövőre, egy jobbra irányul. Ha a szerzetesként a saját rendi karizmánkat minél hűségesebben éljük meg, törekszünk az evangéliumi tanácsok minél tökéletesebb megtartására (engedelmesség, tisztaság, szegénység), akkor a világ világosságává alakít minket Isten, és ez vonzó lehet az emberek felé. Életünkkel és nem annyira a szavainkkal kell tenni tanúságot Istenről. Mária a remény Anyja. Rá figyelve megtanulhatjuk és megtaníthatjuk az örömökhöz és nehézségekhez való helyes hozzáállást.
Krisztus szeretetébe kell belegyökereznünk, hogy az élet kihívásai, reménytelenségei ne mozdíthassanak el bennünket a Szikláról. Minden közösség alapja, hogy Krisztus szeretete gyűjtött össze minket. Avilai Szent Teréz mondja a nővéreinek, hogy csak Jézusra tekintsetek. Ő az út, az igazság és az élet. Vele járjuk az életünk útját. Ő tesz minden Istennek szentelt személyt világító mécsessé az Egyház lámpatartójára.
A szerzetesek számára erőforrás a közösség. Együtt haladni, egymást segíteni a kölcsönös szeretet gyakorlásában a krisztusi úton, ez képes lehet vonzani a bizonytalanságban lévőket az Istennel való együttlét reménye felé.
CB: Ferenc pápa a szentévet meghirdető bullájában minden megkeresztelt hívőt arra buzdít, hogy váljon a remény zarándokává. Egyrészt, hogy erősítse meg önmagában annak tudatát, hogy az életünk célja és reménye a találkozás Istennel (ezt hívjuk mennyországnak). Másrészt, erről a reményről tegyen tanúságot életével és szavaival a saját környezetében, s ezáltal váljon a világosság hordozójává számukra. Ez a felhívás és annak megélése nem különbözik a szerzetesek esetében sem. A szerzetesi élet már önmagában jel: arra hivatott emlékeztetni a híveket, hogy ezen a földön zarándokok vagyunk, s az élet teljességét egyedül Istentől várjuk. Az én értelmezésemben Ferenc pápa sem a világi híveket, sem a szerzeteseket nem valami új dologra hívja, épp ellenkezőleg: arra buzdít, hogy térjünk vissza hitünk és hivatásunk alapjaihoz, tudatosítsuk azokat és ezeknek megfelelősen alakítsuk a mindennapjainkat. Így válunk mindannyian olyan jellé, amelyre felfigyel a világ.
RSCJ: Olyan úton haladva válhatunk a remény világosságot adó zarándokává, ahol korlátainkat, törékenységünket elfogadva, ugyanakkor bátran és nyitottan tudunk közösségben zarándokolni Istennel és mindazokkal, akik az úton társaink. Oscar Romero érsek gondolatai találóan fejezik ki mindezt: „Nem tudunk mindent megtenni, és e fölismerés valahol felszabadító erejű. Alkalmassá tesz arra, hogy tegyünk valamit, és azt nagyon jól csináljuk. Lehet, hogy tettünk tökéletlen lesz, de ez a kezdet, egy lépés előre az úton, lehetőség arra, hogy Isten kegyelme belépjen, és a többit elvégezze.”
SJ: Annyiban, amennyiben az Isten Ígéretére, a meghívásban kapott tapasztalásra, a befelé fordulásra és az Istenre való hagyatkozásra figyel a hétköznapi életében. Itt fontos látni, hogy a hétköznapok nyomása, az szétszórtságunk stb. ugyanúgy hat ránk, szerzetesekre, mint mindenkire. Az úton mi is zarándokok vagyunk. Akkor és annyiban tudunk világosságot adni másoknak, ha magunk is haladunk ezen az zarándokúton.
OSPPE: A szerzetes egész élete Istenre mutat rá és nem saját magára. Ez akkor történik meg, ha elkezdi levetni az álarcait Isten és mások előtt és gyermeki lelkülettel, teljesen az Istenből veszi az ihletet, az erőt és világosságot. A szerzetesi közösség egy nagyon alkalmas közeg arra, hogy ilyen lelkületet alakítson ki. Egy nagy közösségben könnyebben el lehet szigetelődni, de egy kis közösségben – és a szerzetesek manapság ilyen, 3-4 fős közösségekben élnek – mindennap ott vagyunk egymás szeme előtt. Így sokkal gyakrabban kell tükörbe néznem: könnyebben szembetűnnek jó vagy rossz működéseim. Továbbá azt gondolom, hogy a mai szerzetesnek bátran lehet tanulnia olyan keresztényektől, akik nem szerzetesek. Az Istennek szentelt élet a jövendő életnek előképe, így a reményé is, de ez csak akkor hiteles, ha valódi közösségben tud lenni azokkal, akik körülötte vannak.
Szöveg és fotó: Pécsi Egyházmegye
Pécsi Egyházmegye
Az oldalon közzétett fotók és a szöveg részben vagy egészben történő felhasználása kizárólag forrásmegjelöléssel vagy a Pécsi Egyházmegye írásos hozzájárulásával engedélyezett.
