Az ökumenikus istentiszteletek vonzereje gyakran csekély. A résztvevők, akik kíváncsiságból, kötelezettségből, közéleti eseményt keresve vagy pusztán megszokásból vannak jelen, sokszor nemigen találják helyüket benne.
Ritka ajándék a bölcsen tervezett és az eltérő felekezeti hátterű keresztényeket lélekben és gesztusokban egyaránt mozgósító imádság. Ritka, de előfordul: ökumenikus lelkészkörökben, baráti társaságokban, konferenciák zárónapján – s remélhetőleg az évenként szervezett ökumenikus imahét napjaiban is.
Az ökumenikus imahetek a plébániák, parókiák és gyülekezetek életében egymás vendégül látásáról szólnak: ezért óhatatlanul arról is, hogy milyennek szeretnénk láttatni a saját közösségünket: legyen-e Mária-ének az istentisztelet végén, megtanulja-e a kórus az idegen csengésű zsoltárt? A vendéglátás megszervezésének ügyes-bajos feladatai: mindez becsülendő érték. Az olvasó számára azonban talán ismerős a józan, olykor szkeptikus hang, az év másik 51 hetéből: „A keresztények között sosem volt és nem is lesz egység, de mindegy is, melyik egyházhoz tartozol, csak segíts a rászorulón.” „Miért kellene feladnom az önazonosságomat mások kedvéért?”
Mindez teológiai és csoportlélektani elemzések távlatát nyitja, de a keresztények közötti egység tétje Mesterük egységre szólító szavából tűnik ki: Jézus olyan bensőséges közösségről szól, amely közte és Atyja között van. A jánosi evangélium szavai szerint erről az összhangról ismeri fel a világ, hogy a keresztények a létezést megálmodó és fönntartó Isten üzenetét, megváltásról szóló jó hírét élik és hirdetik. E sorokat átgondolva és imádkozva már nem magától értetődő a fentebb idézett álláspontokat ismételgetni. E sorok akkor kapnak valódi jelentőséget, ha odafordulunk ahhoz, Aki megszólított bennünket.
„Igazi ökumenizmus nincs a szív megtérése nélkül.” Bármiféle teológiai párbeszéd vagy közös részvétel a világ nyomorúságainak enyhítésében úgy kap értelmet, ahogy bármely keresztény cselekvés: ha engedjük, hogy személyiségünk magvában mint szentélyben Isten vegyen birtokába bennünket. Az egység keresése így válik a Lélek munkájává a felekezeti közösségekben, egyébként csak udvariasság – becsülendő érték, ám a keresztényektől nem ennyit kér Mesterük. Ha van értelme az ökumenikus imahétnek, akkor az, hogy egymás és az Ő megígért jelenlétében tegyük fel magunknak a címbeli kérdés ősét: „És ti kinek tartotok engem?” A Jézustól megerősített válasz ereje olyan, amelyre egyház épül. Krisztus egyetlen egyháza.
Orova Csaba
