Az utolsó vacsorán az emberi esendőség közepette adja Jézus szeretetének végső jelét tanítványainak.
Jézus vágyva vágyott arra, hogy tanítványaival elköltse a húsvéti lakomát, mielőtt szenvedne (vö. Lk 22,15). A vacsorán megtört és kiosztott kenyér, és a közösen fogyasztott bor minden szónál tökéletesebben fejezte ki, hogy Jézus mit akart végső, személyes ajándékként övéinek átadni.
De vajon hogyan fogadták mindezt a Jézussal együtt lévő tanítványok? Eszünkbe juthat esetleg a csoport pénztárosának áruló fondorkodása, de a többiek fejében is, gyanítható, hogy megfordult a kihátrálás, a hűtlenség gondolata, hatalmába kerítette némelyiküket a vetélkedés és a nagyravágyás, netán elfogta őket a bizonytalanság vagy a kényelmetlenség érzése. Valószínű, hogy a különleges este feszült, nyugtalan légköre tapintható volt a helyiségben. Ha alaposabban szemügyre vesszük az utolsó vacsora alábbi ábrázolását, segít elképzelni, hogy mi minden zajlott egyszerre abban a teremben.
Jacopo Bassano: Utolsó vacsora (1542/46, Galleria Borghese, Róma)
Jacopo dal Ponte (1517-1592), aki a festményt készítette, annyira kötődött szülővárosához, a Velencétől mintegy 65 km-re fekvő Bassanóhoz, hogy később felvette annak nevét. Apja mellett sajátította el a festőmesterséget, amelyet aztán a saját fiainak is átadott. A családi műhelyben túlnyomórészt vallásos témájú alkotások készültek a Velence környékére jellemző késő reneszánsz stílusban.
Bár Bassano Utolsó vacsorája a korabeli manierista irányzat bevett stílusjegyeit mutatja, mégis sajátos megközelítését adja e gyakran ábrázolt jelenetnek. Szemben Leonardo da Vinci (1452-1519) világhírű képével, amelynek elegáns kompozíciója egyetlen vonalra rendezetten van felépítve, Bassanónál egy sokkal szertelenebb jelenetet találunk. Ez a fajta ziláltság talán jobban közelíti a mezítlábas halászemberek lakomájának valódi jellegét. Leonardo nagy, hosszú asztala helyett Bassano a vacsora asztaltársaságát meglehetősen rendezetlenül egy akkora asztal köré helyezi el, amelynél nem jut mindenkinek ülőhely.
Leonardo da Vinci: Utolsó vacsora (1495-98, Santa Maria delle Grazie, Milánó)
Bassanónál a tanítványok tekervényes pózokat vesznek fel, gesztusaik részint komolyságot, részint zavarodottságot mutatnak. Mindenesetre senki sem figyel a Mesterre, egyikük tekintete sem fordul feléje, hogy hallgassa a szavait. Az apostolok, úgy tűnik, inkább vannak elfoglalva a maguk ügyeivel. Egyedül a középen ülő, vörös hajú, ifjú „szeretett tanítvány” marad ki a társaság zsivajából, ahogy szemét lehunyva, fejét a bal kezén pihenteti.
A kép igazi középpontjában az ő háta mögött, takarásban lévő Jézus áll. Érdekes, hogy Jézus felsőruhája épp olyan színű, mint amilyet a kép jobb szélén álló Júdás visel a rózsaszínes inge fölött. Jézus hajának sötét tónusa erőteljesen kiemeli azt a fényt, amely a fejéből ragyog ki, és amely a szokásos módon jelképezi isteni mivoltát. Jézus egyenesen kifelé tekint a képből, miránk, a nézőkre néz, ujjaival pedig az asztal közepén lévő bárányfejre mutat, amely a húsvéti pászkatál központi fogása volt.
Bassano nagy mestere az apró részleteknek is. Az étkezőasztal alatt vizeskorsó és tál látható a tanítványok lába közelében, utalva a Jézus által elvégzett lábmosásra (vö. Jn 13,1-20). Mellette egy kutya fekszik, míg a kép legszélén egy macska kandikál be.
Bassano képén – szemben Leonardo Utolsó vacsorájával – a húsvéti lakoma egyértelműen éjjeli sötétben játszódik. Sajátos tónust kölcsönöz a képnek, ahogy a boros üvegen megcsillanó fény az asztalt borító fehér abroszt halvány pirosasra színezi. Így lesz a fehér terítőből a másnapi véres leplek előképe.
Az, ahogy Bassano utolsó vacsora ábrázolásán Jézus tanítványai izgatottak és magukba feledkezettek, olykor megismétlődik azokkal a tanítványokkal is, akik e vacsora megünneplésére manapság gyűlnek össze. Ki tudja, kinek a szívében mi van, amikor elfoglalja helyét a templomi padban? Vajon belül mi bántja vagy izgatja a jelen levőket?
Az utolsó estén Jézus megtörte a kenyeret, és odanyújtotta az őt körülvevő törékeny embereknek. Gyengeségük, megtörtségük és sérülékenységük nem jelentett akadályt számára, hanem épp azért tette, amit tett, hogy a sebzett emberi mivoltot meggyógyítsa. Megtört kenyér a megtört embereknek. Az emberi esendőséget a Megváltó szeretete nem megvetette vagy elutasította, hanem meggyűrődött szépségét kisimította és magához emelte.
Ezért írja A Katolikus Egyház katekizmusa:
„Nagyon megfelelő, hogy Krisztus ilyen egyedülálló módon akart Egyháza számára jelenvaló maradni. Mivel ugyanis Krisztus látható alakjában elhagyni készült övéit, nekünk akarta ajándékozni szentségi jelenlétét; mivel arra készült, hogy a kereszten föláldozva önmagát üdvözítsen minket, akarta, hogy emlékünk legyen arról a szeretetről, amellyel Ő »mindvégig« (Jn 13,1), élete elajándékozásáig szeretett minket. Valóban, Ő eucharisztikus jelenlétében közöttünk marad, titokzatos módon, mint az, aki szeretett minket és önmagát adta értünk.” (KEK 1380.)
Csigi Péter
Képek forrása: Wikipédia
