Kálmán király kérésére írt legendájában Hartvik elmeséli, hogy amikor a beteg István király érezte halála közeledtét, „előszólította a püspököket és palotájának Krisztus nevét dicsőítő nagyjait; először megtárgyalta velük, hogy kit válasszanak helyette királynak.
Majd atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet, amelyet elnyertek; hogy az igazságot szeressék, az égi szeretet láncait kedveljék, gyakorolják a szeretetet, az alázatossággal törődjenek, de mindenekelőtt a kereszténység zsenge ültetvényén csőszködjenek.
E szavak után a kezét és szemét a csillagokra emelve így kiáltott fel: 'Ég királynője, e világ jeles újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom.'"
Eszerint tehát az ágyban fekvő, haldokló király úgy ajánlotta Szűz Mária oltalmába az egyházat, a papságot, a népet, az urakat és önmagát, ahogyan a keresztre feszített Jézus ajánlotta a lelkét Isten kezébe (Lk 23,46).
Hartvik püspök erősen eszményít, amikor így festi elénk Szent Istvánt. A korábban, László király idején keletkezett nagy legenda egyik megjegyzéséből kiindulva megalkotja a haldokló király felajánló imájának látványos dramaturgiáját. Egyszeri, ünnepélyes felajánlásról ugyanis a nagy legendában nincsen szó. Ez valamiért Kálmán király udvarában fontos lehetett, László király teológusai azonban, akik István király szentté avatására készülődtek, még valamelyest árnyaltabban gondolkoztak az ország felajánlásáról. Nem egy felajánlásról, hanem felajánlások szakadatlan soráról tudtak. Íme:
„Ez a férfiú hívő volt, minden cselekedetét teljesen Istennek szentelte, fogadalom s felajánlás útján szüntelen imáiban magát és királyságát az örökszűz istenanya, Mária gyámsága alá helyezte, kinek tisztelete s dicsősége a magyarok közt oly nevezetes, hogy nyelvükön még e szűz mennybevitelének ünnepét is, tulajdonnevének hozzátétele nélkül, csak Királyné napjának emlegetik." (10.)
Figyelemre méltó a szóhasználat! István mint „hívő férfiú" „szüntelen imáiban" önmagát és királyságát az istenszülő Szűz Mária „gyámsága alá" vagy inkább: „oltalmába" ajánlotta. A nagy legendában tehát nem egyszeri, ünnepélyes felajánlásról van szó, hanem egy keresztény király állhatatos könyörgéseiről, amelyeket Szűz Máriához intéz önmaga és királysága megóvásáért.
A nagy legenda két további, fontos helyen is utal István király buzgó imádságaira. Amikor II. Konrád betört az országba, István tanácsot tartott, összevonta haderejét, de előbb Mária segítségét kérte. „Ha kedved telik benne, világnak úrnője, hogy örökséged szőlejét ellenség pusztítsa, s a kereszténység zsenge ültetvényét irtsa, kérve kérlek, ne róják fel az én renyheségemnek, hanem inkább akaratod rendelésének. Ha a pásztor bűnös, érdeme szerint ő maga lakoljon, kérlek, ártatlan juhokat dühöd ne sújtson.' E beszéd után Máriától már szinte megvigasztalva, magabiztosan útra kelt az ellenség irányába. Mindjárt másnap hírnök érkezett a germánok táborába minden egyes vezérhez, mintha a császár küldte volna, és parancsot adott át a visszatérésre. Mihelyt az ellenség visszavonult, és a szent felismerte, hogy Isten irgalmának oltalma látogatta meg, a földre borulva hálát adott Krisztusnak és szülőanyjának, kinek védelmébe magát és országának gondját szüntelen imában ajánlotta." (14.)
Még fordításban is érezhető az a latin eredetiben nagyon tudatosan szerkesztett párhuzam, amely a korábban általánosságban említett felajánlások és az adott történelmi helyzetre vonatkozó felajánlás között fennáll. A király megértette, hogy győzelme Istennek köszönhető, és hálát adott Krisztusnak és Szülőanyjának, akinek „gyakori könyörgések közepette" az „oltalmába" ajánlotta magát és királyságát.
István nem csupán önmagát és az országát, hanem Imre herceget is Mária oltalmába ajánlotta: „Immár egyetlen fiát szenvedélyesen szerette, mindennapos imáiban örökösen Krisztusnak és szűz Szülőanyjának szentelte. Minden óhajtásával azt kívánta, hogy fia túlélje, s hogy utána országának ő kerüljön élére." (15) Itt is szinte ugyanazok a szavak írják le ugyanazt a gesztust: a keresztény király „mindennapi könyörgésekben", „állandóan" Krisztusnak és az Istenszülőnek ajánlotta fiát. A nagy legenda egyértelművé teszi: nincs különbség a szüntelen önfelajánlás, az országfelajánlás és Imre herceg felajánlása között.
Milyen szándék vezérli tehát Istvánt ezekben a felajánló imákban? Mit remél tőlük? Nézzük, mit kért a király az Istenszülőtől, amikor Konrád megtámadta az országot! „Ha kedved telik benne, világnak úrnője, hogy örökséged szőlejét ellenség pusztítsa, s a kereszténység zsenge ültetvényét irtsa, kérve kérlek, ne róják fel az én renyheségemnek, hanem inkább akaratod rendelésének."
Nem győzelmet, nem túlélést, nem testi épséget kért, hanem azt, hogy bármi lesz is, az ő tisztessége ne csorbuljon. A „renyheség" vagy inkább „tétlenség", amelynek még a látszatát is kerülni akarja, azt jelentené, hogy nem indul el seregestül a Rábához az ellenség visszaverésére. Mária oltalma nem ok a tétlenségre. Ha a Gondviselés valamely kifürkészhetetlen terve szerint a zsenge keresztény államnak és vele a királynak el kell pusztulnia, Istvánnak akkor is kötelessége harcba vonulni.
A gyakori imádságok célja tehát nem az volt, hogy ezzel az ország politikai és katonai értelemben vett biztonságát és szilárdságát kieszközölje, vagy a döntésekkel járó személyes felelősséget elhárítsa magától. István nem abban bízott, hogy Máriával mennyei biztosítási szerződést köthet Magyarországra. A felajánló imádságokban a helyes döntések meghozatalát és a helyes politikai cselekvést kérte. A felajánlás nem a döntés és a felelősség áthárítása földöntúli hatalmakra, hanem maga az imádság, amelyben a döntés megszületik.
Az a szüntelen országfelajánlás, amelyről István nagy legendájában olvasunk, valójában a tisztességes, cselekvő politika, amely a gyorsan változó, bonyolult helyzetekben is képes az örökkévalóság szempontjából helyes döntéseket hozni.
Heidl György
