„Bár távolabb visz az utam, de szűk hazám a Kármel mellett mindig is a Pécsi Egyházmegye lesz” – Interjú Dr. Fekete Zoltán atyával

A pécsi székesegyház korábbi káplánja, Dr. Fekete Zoltán atya szerzetesi pályára lép, a napokban kezdi meg a jelöltidőt a Magyar Sarutlan Kármelita Delegáció kötelékében.

Zoltán atyát 2018-ban szenteltek pappá, és vallja, hogy azóta mindvégig a jelmondatához hűen igyekszik élni: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem… Érte mindent veszni hagytam, csakhogy Őt elnyerjem.” (Gal 2,20; Fil 3,8) . Zoltán atyával a búcsúzás pillanataiban készítettünk interjút.

– Nem gyakori, hogy felszentelt pap a szerzetesi életben látja hivatása folytatását. Az Ön életében hogyan érlelődött meg ez a meghívás?

– Az én papi élethivatásom elveszni, kiüresíteni magam Istenben, mintegy „Belé” veszni a végtelen szeretetóceánba, ami Isten lángoló szeretete irántunk, és személyesen irántam. A papságon belül nem csak egyházmegyés, de a szerzetes papi hivatás is létezik az Egyházban, kezdettől. Az én esetemben nagyon örülök a Gondviselő Úr nevelő munkájának, hogy folyamatosan vezet rá a felé vezető utamra – hiszen oly változatos az az egyetlen út, amely hozzá vezet. Emlékszem, már meghívásom előtt is csodálattal töltött el az Istennek való teljes odaszentelődés gondolata. Felnőttként, 2010 körül kezdtem saját magam kutatni hitünk szent titkai után, ekkor léptem személyes kapcsolatba az Úrral a belső ima terén is, illetve kezdtem komolyabban venni a rendszeres szentségi életet. Valóban ámulattal töltött el a teljesen Istennek adott végleges önátadás, de közben nagycsaládos hivatásban is gondolkodtam. Szolgálni szerettem volna bármilyen életformában az Egyházban az Urat, embertársaimat. A papságra való meghívás ajándékát ebben az időben kaptam, és ezt követően, 2013-ban a papneveldébe is egyfajta szerzetesi lelkülettel léptem be. Igen közel került hozzám a közösségben végzett napi imádság, a zsolozsma, Nem a külvilágtól való hermetikus elzárásnak érzékeltem a szeminárium belső életét, hanem csendes visszavonultságnak, azzal, hogy aztán ki kell lépni az emberek közé.

– Az emberek közé kilépést igazolja, hogy káplánként több egyházmegyei közösségben szolgált lelkipásztorként, ifjúsági közösségeket vezetett, óraadóként kapcsolódott a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola (PPHF) munkájába, de az Ön nevéhez kötődik a férfiak elsőszombati TÉRdeplő rózsafüzérének meghonosítása Pécsen. Innen hogyan vezetett az út a Mária-tiszteletéről ismert Magyar Sarutlan Kármelita Delegáció szerzetesi közösségéhez?

– A Kármellel, vagyis a kármelita lelkiséggel a szemináriumi időben ismerkedtem meg. Akkor – és azután még nagyon sokáig – egyházmegyés papnövendékként tekintettem magamra, mivel meghívást még nem kaptam, csak belső, folyamatos vágyódást. Abban az időben még sokkal inkább úgy élt bennem e lelkiség, mint bennem élő valóság, egy belső lakás, ahova visszahúzódhatok, mint egyfajta „belső Kármel”. Aztán 2014-ben a plébánosom a falumból, Németkérről elvitt kedves hívek társaságában Magyarszékre, az ottani kármelita kolostorba, ahol a skapulárét, e rendi családhoz engem odakötő szentelményt, „Szűz Mária ruháját” felvehettem, amit azóta is hordok. Ettől kezdve gyakran megfordultam azon a helyen, ami az egész világon egyedül jelentette nekem „a” Kármelt. Akkor is szívesen tartózkodtam a kápolnában, amikor nem volt ott a szerzetesi, zsolozsmázó közösség. Be kell valljam, nem értettem, miért vonz ennyire egy hely, ahová én biztos nem léphetek be, mivel ez egy női kolostor. Az Úr Jézus pedig akkor még nem tárta fel, hogy milyen útra hív. Így egyházmegyés papnak szenteltek fel, majd a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Doktori Iskoláját elvégezve doktorrá avattak, Szekszárd és Mohács után pedig Pécsre kerültem, kápláni beosztásba.

– A parázs pedig, amely addig csak szunyókált a szívében, a kápláni évek alatt lángra lobbant…

– 2021-ben eljutottam Spanyolországba, Avilába, ahol Nagy Szent Teréz új, reformált kolostort alapított, misézhettem azon a helyen, éppen az egykori cellája mellett, ahol misztikus szívsebzésben részesült. Járhattam Toledoban és Segoviaban, ahol kármelita kolostorokat láttam és csodáltam, de akkor én még nem vágyakoztam a rendbe – a döntés, hasonlóan a papságomhoz, nem bennem született meg, hanem ellenállhatatlan ajándékként kaptam, mintegy meghívás lehetőségeként. A belső lelki életnek pedig vannak közölhetetlen vonatkozásai. Bár nem tudjuk, mit hoz a jövő, de az Úrnak vannak belső, magunk előtt letagadhatatlan hívásai, amikor – meghagyva szabad akaratunkat – felkínál valami újat, vagy feltár valamit, amit eddig fátyollal borított, s amire az indítást már rég belé ültette az emberbe, aki pedig a kegyelem sugárzó fénye alatt hagyja kifejlődni azt magában. Ilyen közölhetetlenség az, amit kaptam.

– Emlékszik arra a momentumra, amikor az ember szívébe ültetett indítás szárnyra kapva elhatározássá érlelődött az életében?

– Már szeminarista korom óta olvasgatom a rendi szentek életét. Bár lelki írók könyveit is szívesen forgatom, előbbiek lelkületére és világlátására könnyebben rá tudok hangolódni és nagyon magával ragadónak tartom őket. Emlékszem, 2023. október 1-én megrendezésre került a pécsi székesegyházban a rózsaesőimaest, ahol Lisieux-i Kis Szent Teréz közbenjárását lehetett kérni. Rá egy évre pedig tanúságot tenni a tapasztalt égi segítségről, hiszen e kedves szent megígérte, hogy kérhetjük őt bizalomteljes, bátor gyermeki szívvel, ő pedig Isten színe elé viszi kéréseinket, cserébe pedig ún. rózsaesőként hullatja szét, amit elnyert isteni Jegyesétől. Megírtam hát én is a levelemet, de mivel nem volt elképzelésem, csak erős belső vágyam, többek közt az „Istennek szentelt élet lehetőségét” kértem „a Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Teréz nővér” közbenjárására, méghozzá „aggodalom nélkül és mosolyogva”. Hála az Égnek, ez a kérés teljesen ki is ment utána a fejemből és így nem erőltettem magamra a gondolatot, hogy mindenhol jeleket keresve mindenben ezt lássam meg, akaratlanul is. Úgy látszik, hogy ott és akkor „kiírtam magamból”. Aztán a következő év márciusában ültette belém az Úr a konkrét vágyat, hogy elinduljak ezen az úton. Rácsodálkoztam ugyanis az említett levélben írt kérésemre, amikor egy év eltelt és visszaküldték nekünk a megadott postacímre a Szent Teréznek írt levelünket, hogy ha meghallgatás történt, akkor tudjunk hálát adni, mert akkor én már a Kármelbe tervezett papi életemre készültem. És lám, Szent Terézke nem felejtett el, ő szorgoskodott Isten színe előtt, s megnyerte hozzá a jó kedvet is. Bár mellékesnek tűnhet, de épp e szent megzenésített versét hallgattam, illetve Marco Frisina egy dalát a Bárány menyegzőjéről… Ezután az elöljárók tanácsára két év belső érlelődés következett, aminek végeztével most már a konkrét készülődés idejét élem.

– Miért akar ma egy fiatalember kevésbé a tapasztalható, érzékelhető dolgokból és mind inkább a hitből élni, Isten evangéliumi ígéreteinek beteljesedésében bízva? Kis Szent Teréz közbenjárását követően pedig miért kizárólagosan a Kármelbe vágyakozik?

– Bátran megyek előre, azonban nem magamban bízva. Nem akarom bizonygatni hivatásom valódiságát, vagy büszkélkedni azzal, amit magam is kaptam; hanem Isten irgalmára számítok, további rendi utamat illetőleg is, és az elöljárók döntésére hagyatkozom, illetve szeretett családom támogatására, további megértésére számítok. A rendhez és annak lelkiségéhez és életrendjéhez való ragaszkodás után kapcsolatba léptem a férfiággal, érdeklődőként meglátogattam őket, illetve megismertem, hogy a szemlélődő életforma mellett aktivitás is van az életükben, amely megnyilvánul a hívek lelkipásztori gondozásában, papi feladatok ellátásában. A rend hazai megnyilvánulása a Szent Istvánról nevezett Magyar Sarutlan Kármelita Delegáció, amely egyébként a Világban Élő Kármel harmadrendi közösségeivel is kapcsolatban áll. Most szeretettel és lelki készülődésben várom a jelöltidő megkezdését és érdeklődve várom, hogy merre visz az utam, merre vezet az Úr.

– Milyen muníciót visz magával a jelöltidőre a Pécsi Egyházmegyében töltött papi évekből? Visszatér-e majd, akárcsak látogatóba a Pécsi Egyházmegyébe?

– Hálás vagyok a Jóistennek, hogy felszentelt papja lehetek és kérem továbbra is hathatós segítségét, hogy őrizzen meg az oltár szolgálatában az Ő dicsőségére, lelkem és a lelkek javára. Hála Istennek, hogy a Pécs-Székesegyházi Plébánián papi közösségben éltem két paptestvéremmel, akikkel asztalközösségben és főleg imaközösségben élhettem meg a mindennapokat. A lelki támogatásban nagyon sokat segítettek, Felföldi püspök atyával egyetemben. Bár távolabb visz az utam, de szűk hazám a Kármel mellett mindig is a Pécsi Egyházmegye lesz, benne Németkérrel és Pakssal, ahol életem jelentős részét töltöttem, illetve a pécsi székesegyházzal, ahol pappá szenteltek. Paptestvéreimnek szintén köszönök mindent. Szeretném, ha életutunk összefutna, én pedig szívesen térek majd vissza, amikor csak lehetőségem lesz rá. Kérem és köszönöm a Kedves Testvérek imáját, és én is imádkozom mindenkiért. Isten áldása legyen mindenkin! Kármelhegyi Boldogasszony és kármelita mindenszentek, könyörögjetek érettünk!

Papp Erika/Pécsi Egyházmegye
Fotó: PPHF