„Egyezkedtem Máriával…” – Egy zarándoknapló feljegyzései

Nagyboldogasszony ünnepe alkalmából, augusztus 15-én ismét megrendezték az 1Úton Nemzetközi Zarándoknapot. A Mária Út teljes útvonalán azért indultak útnak a résztvevők, hogy imáikkal és fohászaikkal kérjék Mária, a Béke Királynője közbenjárását. A Pécs környéki zarándokok hajnali 1:00 órakor keltek útra a város határából, hogy bekapcsolódjanak a Pécsi Egyházmegye 10.00 órakor kezdődő fogadalmi főbúcsújába a máriagyűdi kegyhelyen. Az alábbiakban egy résztvevő személyes zarándoknaplóját adjuk közre.

Van egy pillanat, amikor az ember már nem tudja pontosan, hogy ő készül-e a zarándoklatra, vagy a zarándoklat készíti őt. Én már hónapok óta készültem erre a napra és közben volt egy egészen titkos álmom is: bárcsak ötvenen lennénk. Pécs egy nagyváros, ötven ember talán nem tűnik soknak, nekem mégis nagy szám volt. Nem azért, mert egy létszámot szerettem volna kipipálni, hanem mert ötven ember ötven különböző történetet, ötven élethelyzetet, ötven imát és ötven szándékot jelent. Aztán eljött az előző este. Készülődött a „szeretetlakoma”: sütemény, pogácsa, limonádé, mindenféle finomság. Pakoltam az eszközöket, rendezgettem, készítettem mindent, ami az úton szükséges lehet. És miközben az ember egy ilyen lakomára készül, valójában már szolgálni kezd. A keze süt-főz és pakol, a szíve pedig közben imádkozik.

Én is imádkoztam, Máriával is „egyezkedtem”. Azt kértem, szólítsanak meg embereket ezek a hívások. Hogy legyenek, akik talán egyetlen lépéssel közelebb kerülnek Istenhez. Hogy azok a szándékok, amelyekkel a zarándokok útnak indulnak, meghallgatásra találjanak. Azt is kértem, hogy jól tudjam őket szolgálni.

Hajnali fél egykor beültem az autóba. Aztán tovább beszélgettem Máriával. Amikor reggel bekanyarodtam a város széli parkolóba, az első meglepetés már ott várt. A sötét, máskor szinte üres parkoló szélső sora tele volt autókkal. Ahogy egyre beljebb hajtottam, újabb és újabb fények villantak fel, fejlámpák, lámpások, és egyre több embert láttam. A sötétben egyszer csak élet lett.

Azért, hogy mindenki megtaláljon bennünket, egy égősorral kiraktuk a Mária Út M betűjét, a földre pedig mécsesekből is elkészítettük a jelet. Talán nem is tudtuk akkor, milyen szép szimbólumot készítünk: Egy jel a sötétben, amely mutatja, merre induljunk.

Ott, a parkolóban beszélgettünk először a Mária Útról, az Egy úton zarándoknapról és arról, miért is vagyunk itt. A nap témája a béke volt: béke önmagunkban, béke a kapcsolatainkban, béke a teremtett világban, béke a nemzetek és az emberek között.

Elmondtuk az első elmélkedést, majd közösen imádkoztuk el dr. Székely János püspök atya erre a napra írt imáját. Aztán elindultunk, még volt közvilágítás, de ahogy távolodtunk a várostól, egyre sötétebb lett. Pogány határában, a tónál már egészen más világ fogadott bennünket. A nagy nyári meleg után különös ajándék volt, hogy a víz mellett egyszer csak fáztunk. Hosszú idő után talán először éreztük ezt ezen a forró nyáron.

A falu végén álló keresztnél megálltunk. A kereszten ez állt: „A béke és az összefogás jegyében.” S ezen a helyen mindenki kimondta egyetlen szóban azt a legerősebb szándékot, amit magával hozott erre az útra, egyetlen szó, de mögötte egész életek.

Egy mécsest gyújtottunk, közös imádsággal körülvettük a keresztet, aztán tovább indultunk a már teljesen sötét éjszakába. Fölöttünk pedig ott volt az ég, melyen annyi csillag ragyogott, hogy az embernek tényleg olyan érzése támadt, mintha egy mesekönyv lapjai közé lépett volna, mintha az Ezeregyéjszaka égboltja borult volna fölénk.

A fejlámpák kis fényei sorban kígyóztak előttünk. A föld száraz és poros volt, a lépteink nyomán felkavarodó por pedig a lámpák fényében szinte külön életet élt. Sötétség volt körülöttünk, de nem féltünk tőle, mert együtt mentünk, és tudtuk, merre tartunk.

Az éjszakai úton előkerült a rózsafüzér is. Mielőtt elkezdtük volna, beszélgettünk arról, mi is a rózsafüzér, hogyan imádkozzuk, miért lehet fontos egy zarándok útján. Sok fiatal volt közöttünk, és talán ez is a zarándoklat egyik legszebb ajándéka: amikor valaki nem úgy találkozik a hittel, mint egy kötelező leckével, hanem egyszerűen csak kap egy lehetőséget, hogy megismerjen valamit. Minden tizedet közösen ajánlottunk fel: a velünk zarándoklókért, azokért, akik ezen a napon bárhol úton vannak. A hozott szándékokért, élő és elhunyt családtagokért, a születendő gyermekekért, a fiatalokért, a papjainkért, szerzeteseinkért és az új hivatásokért. Miközben mondtuk a rózsafüzért, lassan világosodni kezdett az ég alja. Először csak egy halvány derengés, aztán egyre több fény, majd felkelt a nap.

A sugarai egyszerre melegséggel töltötték meg a levegőt, és narancssárgára festették a tájat, az elszáradt kukoricatáblákat, a hosszú szárazság nyomait, a port és a kiszáradt földet. Mégis gyönyörű volt, talán azért, mert a hajnali napfényben még az aszály is más arcát mutatta. Az út szélén pedig itt-ott néhány napraforgó másodvirágzásban nyílt, mintha nekünk tartogatta volna szirmait, mintha még erre az egy reggelre.

Bissén már énekszóval haladtunk, ott várt bennünket egy újabb ajándék. Az a szeretetlakoma, amelyet én előző nap otthon készítettem, itt találkozott Rostás Laca és felesége, Ildikó, valamint lányuk, Mónika és párja, Laci szeretetével.

Mónika és Laci hajnali négykor keltek fel azért, hogy kávét főzzenek a zarándokoknak és előkészítsék az asztalt. Gyönyörűen megírt Máriautas mézeskalácsok sorakoztak, melyekkel ők leptek meg minket, mellette Máriautas paprikaszórással díszített zsíros kenyerek, zöldségek, limonádé, sütemények és minden, ami egy fáradt vándornak ilyenkor a legnagyobb ajándék.

Nem egyszerűen reggeli volt, Szeretetből terített asztal volt. Egy áldással köszöntük meg a kedvességüket, majd feltöltődve a testi és lelki finomságokkal, tovább indultunk. Bissét énekszóval hagytuk magunk mögött, a Tenkes-hegyre pedig – szokásunkhoz híven – már csendben kapaszkodtunk fel. A hegy után egy rövid pihenő következett, és elhangzott az utolsó elmélkedés is. Talán ez érintett meg engem a legmélyebben.

Arról szólt, hogy sokszor egészen mást várunk Istentől, mint amit ő adni akar nekünk. A zuhanó repülőn talán nincs ateista – mondjuk. De az életben sokszor akkor is nehéz észrevennünk Isten kezét, amikor ott van mellettünk. Mert, hogy nem mindig úgy segít, ahogyan mi szeretnénk. Nem mindig veszi le a vállunkról a keresztet, de mindig erőt ad a hordozáshoz!

Néha éppen egy nehézségen keresztül tanít. Néha olyan utat enged elénk, amelyet mi nem választottunk volna, és talán csak később értjük meg, miért kellett azon járnunk.

Egy zarándoklat is ilyen. Nem azért indulunk el, mert minden könnyű, hanem azért, mert útközben talán más szemmel kezdjük látni azt, ami nehéz. Aztán lassan leballagtunk Máriagyűdre, a célhoz. Még egy gyors csoportkép a templom lépcsőjén, aztán énekszóval léptünk be a templomba: „Békét adj szívünknek, békét családunknak, békét nemzetünknek, békét, a világnak.”

S valahogy ekkor ért össze minden. Az éjszakai sötétség, a csillagok, a mécsesek, a kimondott szándékok, a rózsafüzér, a felkelő nap, a szeretetből készített étel, a csend, az ének, a fáradtság-és a béke utáni vágy.

A kegyelemhez még az is hozzátartozott, hogy püspök atyánk köszöntött bennünket. Énekszóval vonultunk fel a szabadtéri oltárhoz, ahol elhelyeztük a zarándokkeresztet, majd kezdetét vette az ünnepi szentmise.

A prédikáció gondolatai Hortobágyi T. Cirill pannonhalmi főapát szavaiban pedig sok ponton visszhangozták azt, amiről egész éjszaka elmélkedtünk. S ez az út mintha nem ért volna véget Máriagyűdön, csak egy másik szakaszába lépett.

Útközben beszélgettem egy zarándoktárssal, aki eredetileg teljesítménytúrára indult veünk. Jó volt hallani, hogy az út valami módon őt is megszólította. Talán ez a zarándoklat egyik legnagyobb csodája, hogy nem kell mindenkinek ugyanonnan indulnia, és nem kell mindenkinek ugyanazzal a hittel érkeznie. Elég, ha az ember elindul, a  többit majd az út végzi el. Talán egy találkozás. Egy mondat. Egy ének. Egy csend. Egy kereszt. Egy csillagos ég. Vagy éppen egy napfelkelte, és egyszer csak történik valami odabent.

A szentmise után lassan mindenki indult haza. Volt, aki még részt vett a körmeneten, volt, akihez családtag érkezett, más a buszhoz sietett. Próbáltunk elköszönni egymástól, de igazából nem volt könnyű. Mert aki egy éjszakát együtt zarándokol végig másokkal, az már nem egészen ugyanúgy megy haza, ahogy elindult. Most délután talán mindenki pótolja valamennyire az elmaradt éjszakai alvást. Fáradtak vagyunk, de gazdagabban tértünk haza. Mert vannak utak, amelyek kilométerekben mérhetők, és vannak utak, amelyekben a szív tesz meg egy hosszú utat. Ez az éjszaka ilyen volt. S amikor most visszagondolok arra a titkos álmomra, hogy bárcsak ötvenen lennénk, már nem is az a legfontosabb, hogy pontosan hányan voltunk, mert ismét megértettem valamit. A zarándoklat igazi gyümölcse nem a létszám, hanem az, amit az ember hazavisz: egy gondolatot, egy imát, egy kimondott szót, egy új reményt, egy találkozást Istennel, vagy talán csak azt a bátorságot, hogy legközelebb is útnak induljon.

Én pedig végtelen hálával a szívemben nézek vissza erre a napra, hálás vagyok a 35 emberért, aki eljött! Azokért, akik sütöttek, kávét készítettek, terítettek, imádkoztak, énekeltek, vezettek, fényt mutattak.

Hálás vagyok Máriának is, akivel hónapok óta „egyezkedtem”. Talán nem pontosan azt kaptam, amit kértem, hanem sokkal többet. Egy éjszakát a csillagok alatt, egy utat együtt. Ötvennél is több kimondott vagy ki nem mondott szándékot. Egy újabb felkelő napot, egy szeretetből terített asztalt, és egy csapat embert, akiket egyetlen út egy időre egymás mellé állított.

Talán ezért szeretem annyira a zarándoklást. Mert az út közben nemcsak kilométereket teszünk meg! Hanem közelebb kerülhetünk egymáshoz, közelebb önmagunkhoz és talán egy lépéssel közelebb Istenhez is. És ha valaki ezt olvassa, és egy pillanatra megfordul benne a gondolat: „Talán nekem is el kellene indulnom…”, akkor már megérte elmesélni… Mert az út valahol mindig egyetlen lépéssel kezdődik! Indulj el! Mi várunk!

Szöveg és fotó: Tóth Erika, Mária Úti önkéntes; Pécsi Egyházmegye