Emléktáblát állítottak Ambrus Sándor kántortanítónak Nagyharsányban

Az 1300-as lélekszámú Baranya megyei falucskában, ahol 18 éve járt utoljára főpásztor, Kárász Gábor harkányi plébános meghívására Felföldi László pécsi megyéspüspök celebrált szentmisét a település kántortanítója emlékére október 17-én a Magyarok Nagyasszonya-templomban. A főpásztor megáldotta az Ambrus Sándor emléke előtt tisztelgő emléktáblát is.

Az 1910-ben, Pécsen született Ambrus Sándor 1931-ben lett Nagyharsány segédtanítója. A gyermekek tanítása mellett szívügyének tekintette a módosabb gazdáknál dolgozó szegény sorsú munkások felkarolását, megtanította őket írni, olvasni és számolni. Pedagógusi hivatása mellett a falu kántoraként is szolgált és kulcsszerepet vállalt az 1936-ban megkezdett templomépítési munkálatokban is. Kiemelkedő közösségépítő tevékenységet folytatott, nevéhez fűződik a helyi énekkar és színjátszókör alapítása is.

Később, a kommunista diktatúra idején az államhatalom többször is nyomást gyakorolt rá, hogy fejezze be egyházi szolgálatát. Ambrus Sándor ezt a felszólítást határozottan megtagadta, amiért családjával együtt kényszerlakhelyre, a mintegy 50 km-re fekvő Vázsnokra kellett költöznie. 12 év távollét után térhetett vissza szeretett falujába, Nagyharsányba, melynek közössége emlékhely kialakításával fejezte ki háláját a közösségépítő kántortanító emléke előtt.

A szentmisén Felföldi László püspök személyes életünk küldetéséről beszélt a prédikációban. Mint mondta, az emberi élet öröme, békéje és ragyogása azon múlik, hogy rátalálunk-e az Istentől nekünk szánt küldetésre. Mert ha nem adjuk át azt, amit kaptunk, az olyan, mint az elásott talentum.

Ambrus Sándor egy nehéz korban vállalta ezt a hivatást. Olyan időszakban volt kántor és tanító, amikor ebből hátránya származott és amikor a világ válaszút elé állította az embereket: Istennel vagy Isten nélkül? Sokan megélték ezt a belső feszültséget, de ő rendíthetetlenül tudta, hogy Istenhez tartozik. Nem engedte el a hitét, mert tisztában volt vele: Isten nélkül nincs igazi tanítás, és nincs mit átadni a következő nemzedéknek.

Az Istennel való kapcsolat lényege, hogy meghalljuk Isten hangját. Ha pedig megértjük, mit mond nekünk az Úr, az küldetést ad nekünk – ez pedig a szolgálat. Ambrus Sándor pontosan így szolgált. Elfogadta a küldetését, segítette az analfabétákat, felemelte a közösséget. Megmutatta, hogy az az igazán gazdag ember, aki adni tud. Nemcsak pénzt, hanem önmagát: a szolgálatát, a jelenlétét és a munkáját.

Végezetül arra buzdította a főpásztor, hogy gondoljuk át, milyen adományt kaptunk Istentől, amivel segíteni és szolgálni tudunk, mert ez lesz az életünk öröme. Az élet valódi ízét és ragyogását ugyanis azok a tetteink adják meg, amelyeket mindenféle hála és viszonzás nélkül, önkéntes szeretetben és jóságban teszünk. Arra is figyelmeztetett, hogy erre a különleges életre kell a fiatalokat is felkészíteni. Ugyanis ahhoz, hogy az előttünk álló időszakban győztesek lehessünk – mint Isten szeretetének hordozói –, hit kell Istenben, hit egymásban és hit önmagunkban – zárta elmélkedését a főpásztor.

A szentmise után a püspök megáldotta az Ambrus Sándor tiszteletére állított emléktáblát, melyet a templomba vezető, róla elnevezett út mentén helyeztek el.

Szöveg és fotó: Pécsi Egyházmegye