Míg reménykedve várjuk az örök boldogságot – Adventi gondolatok 14.

Az eljövendő örök élet reménye túlmutat mindennapjaink nehézségein, gondjain, vágyain, aggodalmain, és új távlatba helyezi életünket. A reményről szól Berecz Tibor káplán, iskolalelkész elmélkedése, melynek főbb üzenetét adjuk közre.

Keresztény életünk egyik alaptétele, hogy legyünk, éljünk a jelenben, és se a múlt, se a jövő felé ne kalandozzunk el. Gyakran előfordul, különösen fiatal korban, hogy gondolatainkat, figyelmünket lekötik a jövővel kapcsolatos terveink: mi leszek, ha nagy leszek, kivé, mivé szeretnék válni, ezt hogyan fogom elérni. Felnőttként már aggodalmak, félelmek is társulnak az ismeretlen jövőhöz, a családalapításhoz, a megélhetéshez. Az ismeretlen bizonytalansága félelemmel tölthet el bennünket. Hasonlóképpen a múlttal kapcsolatos emlékeink is kisajátíthatják gondolatainkat: jó vagy rossz emlékek, szép pillanatok vagy kudarcok. Idősebb korban kifejezetten jellemző, hogy a távolabbi emlékek élénkebben foglalkozttatják a fantáziánkat, mint a közelmúlt eseményei.

Elmélkedésünk témája, „míg reménykedve várjuk az örök boldogságot”, kihív minket a jelenből és a jövőre irányítja figyelmünket. A reménység mibenlétére vonatkozóan Székely János szombathelyi megyéspüspök A hit kapuja című kötete hoz példát:

A II. világháború végén történt Németeországban. Egy Karl Fischer nevű fiatalembert bevagoníroztak sok száz más férfival együtt, hogy Szibéria felé elindítsák őket. A fiatalember egy kis cédulára fel tudta írni, hogy hová viszik őket, és hogy szereti a feleségét. Megcímezte a kis levelet Berlinbe a feleségének, és egy kis skatulyában kidobta a vonatból. Körülbelül egy héttel később, amikor már napok óta egy pályaudvaron vesztegeltek, egy különös hangra lett figyelmes. Meg-megkocogtatta valaki a vagonok kerekeit, aztán halkan azt kérdezte: Karl Fischer itt van? A férfi úgy érezte, mintha villám csapott volna bele. A társai a vállukra emelték, így tudott kinézni a marhavagon tetőablakából. A felesége állt a vagon mellett vasutasruhába öltözve. Azt mondta neki: Karl, fel a fejjel, megvárlak! Azután az asszony távolodni kezdett, nehogy feltűnjön valakinek a beszélgetés. A férfi megbabonázva nézte a feleségét. Amikor levették a tetőablakból, végtelenül boldog volt, alig tudott megszólalni. Később számtalanszor el kellett mesélnie, hogy milyen is az ő felesége, hogy hogyan kaphatta meg a levelet, hogy hogyan gyalogolhatott nem kis veszélynek kitéve száz kilómétert arra az állomásra, ahová a Szibériába induló szerelvényeket összegyűjtötték, és ahol aztán rátalált a férjére. Társai nem tudtak betelni az elbeszéléssel. Irigyelték a feleségéért. Amikor később Szibériában többször föl akarta adni a túlélésért való küzdelmet, amikor a betegség leverte a lábáról, a társai mindig azt mondták neki: Neked élned kell, egy ilyen asszonyhoz neked haza kell jutni. A fogság négy éve alatt ez az asszony mindannyiuk számára a remény angyala volt.

A nehézségek, problémák, konfliktusok átszövik életünket, és megterhelnek minket. A jövőbeli remélt jóra való várakozás egyre inkább nehezére esik a mai embernek. Mindent azonnal szeretnénk. Az örök élet reménye, még ha távolinak tűnik is, közel van, és okot ad reménységre, túl a földi reményeinken.

A remény szimbóluma a horgony. Amikor kidobjuk, még nem látjuk, miben fog megkapaszkodni. A remény ki tud húzni minket a nehézségeink mocsarából. Az Istentől kapott örök élet reménye hassa át mindennapjainkat, és emeljen nehézségeink fölé bennünket.

2022. december 13-án, a pécsi székesegyházban celebrált roráté szentmise, benne Berecz Tibor káplán, iskolalelkész elmélkedésével, megtekinthető a Pécsi Egyházmegye YouTube-csatornáján:

Az adventi készület roráté szentmiséken hallható elmélkedései egy vezérfonal mentén haladnak a pécsi székesegyházban celebrált szentmiséken, melyet ebben az évben az Úr imádsága és az angyali üdvözlet sorai adják. Az egyes szentmisék tematikájának részletei megtekinthetők ITT.