Világosságot kell gyújtanunk – Ökumenikus imaórán emlékeztek az elhurcoltakra

A hortobágyi kényszermunkatáborok feloszlatásának 73. évfordulója alkalmából ökumenikus imaóra keretében emlékeztek meg az elhurcoltakról és a táborok felszámolásáról szeptember 12-én Pécsen, a Gyertyaszentelő Boldogasszony-templomban megtartott ökumenikus imaórán.

A megemlékezést évről-évre a Hortobágyi Kényszermunkatáborba Elhurcoltak Egyesülete szervezi Pécsen. Az idei ökumenikus imaóra kezdetén az egyesület elnöke, Dr. Mari Albertné személyes visszaemlékezésében idézte fel az elhurcoltatás bizonytalan és félelemmel teli pillanatait. Kiemelte, hogy a deportált családok százainak semmilyen információja nem volt arról, hogy miért fosztják meg őket a szabadságuktól, hova és mennyi időre hurcolják őket embertelen módon, embertelen körülmények közé.

Mint ismert, a kommunista hatalom 1950-ben tömeges megtorlásba kezdett, melynek egyik eszköze a kitelepítés volt. Az Ormánságból és a déli határvidékről mintegy 2500 embert – teljes családokat, csecsemőktől az aggastyánokig – gyűjtöttek össze fegyveres erőszakkal és marhavagonokban a hortobágyi kényszermunkatáborokba szállították. Ott éveken át embertelen körülmények között éltek zárt barakkokban, és fegyveres őrizet mellett kellett mezőgazdasági kényszermunkát végezniük.

A deportáltak teljes vagyonát, minden ingóságát, házát, gazdaságát elkobozták, melyek haszonélvezői a helyi párt- és rendőrségi tisztségviselők lettek. Az elhurcoltakat osztályellenségnek, az akkori szovjet szóhasználat szerint kuláknak, azaz a falusi népet kiszipolyozó ellenségnek kiáltották ki, akiknél a vagyonelkobzás „történelmi igazságtétel” volt. A táborok embertelen körülményeiről, majd az életben maradt elhurcoltak szabadulása utáni reménytelen helyzetéről számtalan visszaemlékezés lelhető fel.

A folytatásban Molnár Erik, a Pécsi Egyházmegyei Hivatal püspöki titkára igehirdetésében rámutatott, amikor hetvenhárom évvel ezelőtt megnyíltak a hortobágyi kényszermunkatáborok kapui, és az elhurcolt családok végre elindulhattak a szabadság felé, akkor nem egyszerűen emberek hagyták el a fogság helyét. A világosság tört utat magának egy olyan sötétségből, amely éveken keresztül megpróbálta elhitetni velük, hogy nincs tovább.

Bírói ítélet nélkül egyik napról a másikra elveszítették otthonukat, vagyonukat, megszokott életüket, biztonságukat és szabadságukat, mégis volt valami, amit a hatalom nem tudott elvenni tőlük. A reményt. Pál apostol írja: „Mindenfelől szorongatnak minket, de össze nem zúznak; bizonytalanságban élünk, de kétségbe nem esünk; üldözést szenvedünk, de elhagyottak nem vagyunk; földre terítenek, de el nem pusztulunk.” (2Kor 4,8–9)

Talán ezek a szavak is megszülethettek a Hortobágyon. Mert a táborok története nemcsak az emberi kegyetlenség története. Hanem az emberi lélek ellenállásának, a családok összetartásának, az egymásért vállalt áldozatnak és – sokak számára – az Istenbe vetett hitnek a története is – mutatott rá beszédében Molnár Erik atya.

Majd hozzátette, tovább kell adni a neveket, elmondani a történeteket, őrizni az áldozatok méltóságát. De keresztény emberként még ennél is több a feladatunk. Nem elég elmondani, hogy milyen volt a sötétség. Világosságot kell gyújtanunk.

Végezetül Szenes József római katolikus papra emlékezett, aki az elhurcoltak lelki támasza és aktív részese volt a Hortobágyon található Jó Pásztor Ökumenikus Templom megépítésének. A lelkipásztor – akinek fotóját az imaóra idejére a templom oltárán helyezték el – küldetésében Assisi Szent Ferenc imája köszönt vissza: arra vágyott, hogy Isten békéjének eszköze legyen, szeretetet vigyen oda, ahol gyűlölet uralkodik, és békülést oda, ahol egymásra neheztelnek.

A megemlékezés folytatásában Kisóvári-Németh Norbert pécsi református lelkész beszédében hangsúlyozta, egy nemzetnek vannak könnyei, melyek azok arcára is ráégnek, akik késő nemzedékként továbbadják a fogság és a megpróbáltatás figyelmeztető hírét. Mint mondta, ezek a könnyek gyakran elhalványodnak, mert az ember nem képes elsajátítani Isten emberi történelembe ágyazott leckéjét, így elhomályosul az emlékezet.

Bár ma már sokak szíve meg sem rezzen, és a késő nemzedék gyakran elfordul a múlttól, mégis van értelme a régi, előttünk járóknak fájt jajok felidézésének és hálát kell adnunk azért, hogy a próbatételek után is itt vagyunk. Küldetésünk ma az, hogy a jajokat ne feledjük el, hanem örökítsük tovább, hogy minden nemzedék hűen tudja teljesíteni az emlékezés misszióját – fogalmazott a lelkész.

Az ökumenikus megemlékezés a közösen elmondott Miatyánkkal ért véget.

Szöveg és fotó: Pécsi Egyházmegye