Szinte mindig keressük az utat. Keressük a nagy kérdésekben, keressük a hétköznapi életünkben, gondjainkban, bajainkban, az örömeinkben. Nem is olyan egyszerű rátalálni arra, hogy milyen úton vezet bennünket az Isten.
Szent Ágoston püspök ebben az útkeresésben nagynak számít az Egyház történelmében. Kezdettől tudta, hogy keres valamit, vagy sokkal inkább valakit, de olyan nehezen tudta még azt is megfogalmazni magában, hogy ki az, akit keres, nem hogy megtalálja az utat.
Hol az igazság? Hol a szeretet? Hol a béke? Hol a megnyugvás? Nyugtalanító kérdések, melyek nem is hagytak Ágoston lelkének békét. És szinte eszeveszettül kutatta, hátha talál választ. Olykor azt hitte rátalált a kicsapongásokban, a baráti társaságában, a filozófiában, a jó és rossz harcában, de a szíve nem tudott megnyugodni. Nem talált valódi boldogságra, csak annak látszatára, csak olyanra, ami hasonlít rá, de aztán elmúlik és újra kutatni kell, újra keresni, újra megszerezni. Egészen Milánóig kellett menjen, hogy rájöjjön: amit keres, az nem az eszmék, nem a baráti társaságok, nem harc, hanem Személy. Személy, akivel találkozhat, akivel beszélhet, aki közel van hozzá, aki eggyé lett vele. Ágoston Ambrus szavaiban, tanításában és életében fedezi fel ezt a Személyt, Krisztust. És Ambrus szavain, különleges szónoklatain keresztül a szívében elültetődött a mag, az evangélium hangja. Innentől kezdve pedig már csak „minden kegyelem”. Hiszen Krisztus maga lépett oda hozzá, és vezette az Úton, szinte kezét fogva, mélységes Isten-tapasztalásban.
A ma embere még mindig szeret ’izmusokba’, filozófiákba, harcokba bocsátkozni, és rácsodálkozni, hogy nem találja a békét. Közel kétezer év óta az ember ebben nem változott. Ágoston felfedezte, hogy útra kell kelnie, és el kell jusson a találkozásig, és amit az úton tapasztalt nem hátráltatták, sőt segítették. Az Isten az út göröngyeit is felhasználta a valódi találkozásra, és ez a célja minden emberrel. Amikor belekapaszkodunk a saját filozófiáinkba és ’izmusainkba’, amikor a saját gyengeségeinkbe elbotlunk, akkor jön közel hozzánk az Isten kegyelme és irgalma, és felemel. Megérezzük, amit Ágoston érezhetet: az Isten nincsen távol, az Isten nagyon közel van, mindig, mindenben. Mindegy az állapotunk, mindegy a gyengeségünk, sőt még a bűneink is, mert az Isten irgalma ennél hatalmasabb, az Isten irgalma felemelő, és nyugalmat adó. Ágoston tudott ebben az irgalomban bízni, tudta, hogy a kicsapongó életét is képes Isten felhasználni az úton, az életében, és ez a bizalom tudott megnyugvást hozni neki. Amikor rátekinthetett Krisztusra ki tudta mondani a vágyat és a célt: „nyugtalan a szívünk, amíg benned meg nem nyugszik”. A találkozás, a megismerés, a személyes kapcsolat magával hozta a bizalmat, és magával hozta a megnyugvást is Ágoston számára.
Ágoston példa az útkeresésben, példa a személyes találkozásban, és jól mutatja az Isten kegyelmét. A kegyelmet, amely képes minden bűnt és hibát semminek tekinteni, és megengedi újra és újra, hogy a szívűnk megnyugodjon benne.
Sas Norbert atya
Fotó: Sandro Botticelli Szent Ágoston című festménye (Wikipedia)
