Akinek példaképe a „Jó Pásztor” – Interjú Kelle Ferenc állandó diakónussal

A nagymányoki Szent Mihály-templomban celebrált ünnepi szentmisén Felföldi László megyéspüspök április 12-én állandó diakónussá szentelte Kelle Ferenc akolitust a Pécsi Egyházmegye szolgálatára, aki a jövőben a szászvári plébánia területén és az ahhoz tartozó filiális egyházközségekben végzi a pasztorális szolgálatot Vida Zsolt plébános irányítása mellett. A Pécsi Egyházmegye 12. állandó diakónusát kérdeztük az életéről, szolgálatról, hivatásról.

– Hogyan jellemezné önmagát? Ki Kelle Ferenc?

– Olyan ember, aki nyitott szemmel, kíváncsian jár a világban, és amit lát, amit tapasztal, azt szívesen megosztja másokkal.

– Személyes életének meghatározó szakasza Németországhoz köti, ott bontakozott ki Önben a papi rend szentségéhez történő csatlakozás lehetősége. Melyek voltak az állandó diakonátushoz vezető, leginkább meghatározó állomások az életében?

– A Teremtő által minden emberbe beoltott vonzódás a természetfeletti után, elvezetett atyáink hitére. Nem volt Pál apostol esetéhez hasonló megrázó élményem. Hosszú, lassú folyamat volt hivatásom története. Lelki vezetőm, egy idős jezsuita szerzetes monda ki először, hogy komolyan gondoljam át szerpapi hivatásomat és nyújtsam be kérelmemet a berlini érsekségen. Ezt követően beszéltem erről több szerzetessel, világi pappal, akik kivétel nélkül bátorítottak. Az érsekség ösztönzésére elkezdtem komolyan foglalkozni teológiával, beiratkoztam a würzburgi Domschule teológiai képzésére. Addig csak válogatás nélkül, rendszertelenül olvastam ilyen témájú könyveket. Hivatásom nyilvánosan a berlini St. Clemens-templomban mutatkozott meg a Szentírás felolvasásával, majd az oltár körüli szolgálattal. Ezt a templomot a Szent Vincéhez köthető indiai alapítású rend szerzetesei tartják fenn, akik egy, a világot behálózó új evangelizációs missziót vezetnek. Magyarországra történő hazaköltözésem után a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolán szereztem diplomát. Tanulmányaimmal párhuzamosan kezdtem el szolgálatomat Nagymányokon előbb felolvasással, majd ministránsként. Ezt követően püspök atya lektorrá és akolitussá avatott.

– Kik voltak azok a lelkipásztorok, egyházi szolgálattevők, akik hatással voltak diakónusi hivatása kibontakozásában?

– Korábbi lelki vezetőm P. Gundikar Hock SJ beszélt először az esetlegesen felmerülő diakónusi hivatásról. Msgr. Dr. Karl-Heinz Hoefs, az érseki hivatal hivatásokat gondozó tisztviselője pedig elsőként bátorított a hivatás útjára lépni és tanulni. Pater Jilson Mathew VC, a berlini St. Cemens-templom igazgatója, aki lelki vezetésével, támogatásával nagy részt vállalt abban, hogy hosszú évekig kitartottam elhatározásomban. Prof. em. Dr. P. Bernhard Vosicky OCist, a heiligenkreuzi ciszterci apátság szerzetese szintén komoly lelki támogatást nyújtott hosszú éveken át, valamint nagy szeretettel és hozzáértéssel készített fel a márciusi lelki gyakorlaton a szentelésre. Az egyházi rend felvételére pedig néha Bagi Sándor tb. esperes, nagymányoki plébános támogatásával nyújtottam be kérelmemet. Végezetül említem, de nem utolsó sorban feleségem, Györgyi, aki végig mellettem állt és bíztatott a hivatás elfogadásában.

– Milyen muníciót hozott magával a teológiai képzésről?

– A főiskolán elsősorban azt tanultam meg, mily kicsiny és töredékes marad a tudásom, bármennyit tanulok. Ennek ellenére végtelenül hálás vagyok tanáraimnak, mert rendszert adtak szerény tudásomnak és segítséget, hogy hol találok választ a nyitott kérdéseimre.

– Az állandó diakónusok amennyiben házasok, szentségi házasságban élő férfiak, akik ilyen formán hitvesük támogatása mellett szolgálnak, felszentelésükhöz is szükséges a feleség beleegyezése. Már említette, hogy a felesége mindvégig támogatta Önt ebben az életre szóló elköteleződésben.

– A feleségem először meglepődött, de valahogy már érezte, hogy valami készül, pedig a lelki vezetőmmel, Pater Gundikar Hock-kal történt első nagy beszélgetésem után sokáig nem szóltam neki. Az eltelt hosszú idő alatt azonban mindig támogatott és mellettem állt. Az ő személyes támogatása nélkül biztosan nem térdelhettem volna püspökünk széke elé a nagymányoki templomban.

– Mit gondol, miért van kiemelt szerepe napjainkban a diakonátus hangsúlyosabb megjelenésének az Egyházban?

– A diakonátusnak 2000 éves múltja van. A múlt század 60-as éveiben az egyházatyák újra megerősítették fontosságát a II. Vatikáni Zsinat határozataiban. Ezt a döntést elsősorban a paphiány tette szükségessé, de nem hiánypótlásról, vagy lelkipásztori segédmunkáról van szó, hanem egy önálló hivatásról. A diakónusok kiegészítik az áldozópapi szolgálatot és mintegy képviselői a hiányban szenvedő közösségeknek.

– A Pécsi Egyházmegye mely közösségeiben találkoznak majd Önnel a hívek állandó diakónusként?

– A Szászvár-Nagymányoki Plébánia szolgálatában állok, elsősorban Nagy- és Kismányok közösségeinek gondozása a feladatom, de természetesen szükség szerint a plébánia egész területén a hívek és a plébános rendelkezésre állok.

– Milyen kép él Önben Kelle Ferenc diakónusról? Hogyan gondol a diakónusi szolgálatra? Áldozatvállalás vagy a szabad döntés kifejeződése?

– A felszentelésem előtt néhány nappal volt az eskütételem, ahol Isten és ember előtt megvallottam, hogy szabad akaratomból, minden külső kényszer nélkül kérem az egyházi rend felvételét. Hogy mekkora áldozatvállalással jár ez a szolgálat, azt a jövő fogja megmutatni. Az áldozat kifejezés általában lemondás, a szenvedés fogalmait hívja elő emlékezetünkből. Ha viszont hivatásról beszélünk, akkor valami olyanra gondolunk, amit örömmel és megelégedéssel végzünk mások javára. Ez nyilván fáradsággal jár, sok időt igényel, de nem feltétlenül jár szenvedéssel. Ennek ellenére a (lelki)pásztori hivatás példaképe csakis az egyetlen „Jó Pásztor” lehet, aki életét adta azokért, akit szeretett.

Kelle Ferenc állandó diakónussá szenteléséről készült cikkünk ITT OLVASHATÓ.

Szöveg és fotó: Pécsi Egyházmegye