Máté Mária Magdolna Teréz ferences nővér a Pécsi Egyházmegye Kórházlelkészségének sokáig meghatározó tagja volt, mind a beteglátogatásból, mind a "Lélekerősítő" szolgálatból, mind az új beteglátogatók felkészítéséből kivette részét. Tavaly új szolgálati helyet jelölt ki számára a rend Erdélyben, ahonnan származik.

Jézusnak e szavai indítottak el a ferences betegápoló nővéri hivatásom útján sok évvel korábban ,és most nagy hála van a szívemben, az elmúlt három évért, amit a Betegek Gyógyítója Kórházlelkészség szolgálatában tölthettem. Sokat gazdagodtam lelkiekben, rengeteg tapasztalatra tehettem szert. 

Dohány Zoltán kórházlelkész atya higgadt, nyugodt bölcsessége, a személyiségéből sugárzó odaadó szeretet, amivel a betegek felé tudott fordulni, megerősítő és példaértékű volt számomra. Befogadó lelkülete és a feltétel nélküli, ingyenes bizalom, amivel minket, munkatársakat megajándékozott, nekem szárnyakat adott: egyszerre jelentette a munkám  során a biztonságot, és kínálta a fejlődés, növekedés lehetőségét. 

A kórházi lelkigondozás látszólag egy magányos szolgálat, de nagy erőforrás volt számomra, hogy egy támogató közösség részeseként végezhettem ezt a tevékenységet. A rendszeres találkozások, képzések, zarándoklatok, lelkigyakorlatok beteglátogató társaimmal mindig megújították bennem a lendületet és a készséget.

A beteglátogatás egyedülállóan szép szolgálat, ugyanakkor lelkileg igénybe veszi a beteglátogatót. Nem egyszerű közel menni embertársunk testi -lelki szenvedéséhez, ez engem is megérint, én is részesülök az ő szenvedéséből. XVI. Benedek pápa a Spe Salvi enciklikájában, ami a keresztény reménységről szól ezt írja: „Elfogadni egy másik embert, aki szenved, azt jelenti, hogy magamévá teszem az ő szenvedését, az övé az én szenvedésem lesz. De éppen azáltal, hogy a szenvedés megosztottá válik, hogy egy másik ember is jelen van benne, a szeretet fénye behatol a szenvedésbe."

Jézus keresztútján is találkozunk segítő személyekkel, mint pl. Mária (ld. hozzátartozók), cirenei Simon (ld. egészségügyi dolgozók) és ott van Veronika -  ide sorolnám a saját szolgálatomat a betegek között. Gyakran elgondolkodtam, hogy Veronika jelenléte a keresztúton nem tudta megszüntetni Jézus szenvedését, mégis, azért az apró, de bátor szolgálatért Jézus hálás volt, és biztos vagyok benne, hogy erőt merített ebből az egyszerű,  együttérző gesztusból. 

Ami Veronika esetében igaz volt, tudniillik, hogy többet kapott Jézustól, mint amit ő adni tudott, ezt én is gyakran megtapasztaltam a betegek között. Én is sok szenvedő, hálás arcot őrzök a lelkemben, akiknek pillanatnyi enyhületet hozott az én látogatásom, és felbecsülhetetlen értékű a bizalom, amivel ők megajándékoztak engem.

Nagyon sokszor átélhettem, hogy a puszta jelenlétem, Isten jelenlétére emlékeztet, megerősítve a betegekben Istenbe vetett bizalmukat, reménységüket. 

Találkoztam olyan beteggel, aki szorongatott helyzetében jelet kért Istentől, hogy nem hagyja őt magára, és meg is kapta ezt a jelet, de oly megrendítő volt számára, hogy még a saját tapasztalatának sem mert hinni. E kétségei közepette léptem be a kórterembe, és amint meglátott, elpárolgott lelkéből a kétely.  Könnyekkel a szemében mesélte el Istenélményét. A látogatásom az általa kért és kapott jel folytatása volt, mintegy szemmel látható bizonyítéka annak, hogy Isten közel van hozzá szenvedésében. 

Egy másik, nem kifejezetten vallásos beteg az életveszélyes beavatkozás után megmenekülés-tapasztalatát kissé burkoltan fogalmazva így mondta el: „majdnem elmentem a maga Főnökéhez”. Jelezve, hogy értem kire gondol, spontán, csak ennyit válaszoltam: igen, Ő mindannyiunk életének Ura. Megrendült könnyek gurultak ki a beteg szeméből, ami felért egy hitvallással...

A beteglátogatói szolgálat hatékonyságát nem igazán lehet mérni, mert ezek a lelkek mélyén történő dolgok. Mégis,  Isten gondoskodik arról, hogy megerősítsen a szolgálat során. Néha a legváratlanabb pillanatban küld egy jelet, pl. egy ápoló által, aki észreveszi és jelzi nekem, hogy egy súlyos betegnek szüksége van a segítségemre, mert mintegy utolsó kívánságként a Te Deumra vágyik, de nincs már hangja ahhoz, hogy ezt önállóan elénekelje. Nagy megtiszteltetés egy ilyen megrendítő helyzetben valakinek az imádság, a dicsőítés és a hálaadás hangjává válni... 

Vagy egy másik beteg, a csodás  felépülését követően,  megkeres és hálája kifejezése mellett arra kér, hogy folytassam ezt a szolgálatot, mert az ő gyógyulását nagy mértékben segítették ezek a látogatások, és szeretné, hogy más szenvedő embereknek is része lehessen ebben. 

De olyan beteg is volt, akit hosszasan, figyelemmel „csak” hallgattam, és a végén megkönnyebbült lélekkel egyszerűen így fogalmazott: „Nekem ez a beszélgetés  százezer forintnál is többet ért.”

És nekem?

Nekem a kórházlelkészség keretében végzett munka kimondhatatlanul értékes időszak volt az életemben! Ezt egyben biztatásnak, bátorításnak is szánom, mindazoknak, akik már most látogatják a betegeket, vagy ezután szeretnék ezt megtenni.  Számomra az jelentette a legtöbbet a kórházi lelkigondozói szolgálatomban, hogy újra meg újra megtapasztaltam: a kórház egy kitüntetett hely, ahol nagy eséllyel lehet találkozni Istennel.

Máté Mária Magdolna Teréz ferences nővér