C) Katekumenális fázis

48. A katekumenátus egy többé-kevésbé hosszú képzési időszak, amely a közeli felkészítést, a közvetlen felkészítést és a házasság első éveinek kísérését foglalja magában. Az alábbi útmutatásokat csak iránymutatásnak kell tekinteni és lelkipásztori bölcsességgel kell alkalmazni az adott részegyház konkrét lehetőségeinek figyelembevételével.

Általánosságban az kívánatos, hogy a közeli felkészítés körülbelül egy évig tartson, a pár korábbi hittapasztalataitól és egyházi elkötelezettségétől függően. Miután a házasságra vonatkozó döntés megszületett – ezt az eljegyzés szertartása pecsételheti meg –, megkezdhetik a házasságra való közvetlen, néhány hónapig tartó felkészítést, melyet a házasság szentségébe való voltaképpeni beavatásként kell kialakítani. Ezeknek a szakaszoknak az időtartamát – ismételjük – azon környezet vallási, kulturális és társadalmi adottságainak figyelembevételével kell meghatározni, amelyben élünk, sőt az egyes párok személyes helyzetét is figyelembe kell venni. Az a lényeg, hogy megőrizzük a találkozók ritmusát, hogy a párok hozzászokjanak ahhoz, hogy felelősen törődjenek hivatásukkal és házasságukkal.

Első szakasz: közeli felkészítés

49. A házassági katekumenátus ebben a szakaszban az igazi hívő útkeresés jellegét ölti, melynek során a keresztény üzenetet a katekumenek újra felfedezik, és azt a maga örök újszerűségében és frissességében újra felkínálják nekik.[1] A keresztény hitbe való beavató katekézisen túl újra áttekintjük a keresztény beavatás szentségeit – a keresztséget, a bérmálást, az eucharisztiát – és a kiengesztelődés szentségét. A párok számára állandó vonatkozási pont lesz a Szentírás, különösen a Teremtés könyve, a Próféták, az Énekek éneke, melyek alapvető szövegeket és szimbolikát tartalmaznak a házasság szentségéhez. A házasságra jelentkezőket fokozatosan bevezetjük a keresztény imába – az egyéni, közösségi és párban végzett imába –, hogy szokásukká tegyék az imádkozást, mely nagy segítségükre lesz majdani házaséletükben, különösen a nehéz időkben.[2] Ebben a szakaszban nem szabad elhanyagolni a házastársak sajátos küldetésére való felkészítését, mivel a házasság küldetésre szóló szentség.[3]

50. Segíteni kell a párokat abban, hogy közelebb kerüljenek az Egyház életéhez és részt vegyenek benne.[4] Kedvesen és emberi melegséggel hívhatjuk őket, hogy vegyenek részt az imádságos alkalmakon, a vasárnapi eucharisztián, a gyónási alkalmakon, a lelki elmélyülés programjain, de az ünneplés és a társas együttlét alkalmain is. A javaslatot fokozatosan kell megvalósítani (a személyek konkrét tapasztalatai szerint), hogy minden pár segítséget kapjon ahhoz, hogy jól érezze magát a közösségi élet különböző – liturgikus, karitatív, csoportos – területein, minden erőltetés vagy kényszerítés nélkül, hanem épp ellenkezőleg: úgy érezzék, hogy egy „meg nem érdemelt, feltétel nélküli és ingyenes” irgalomban részesültek azzal,[5] hogy meghívást nyertek, és megkapták annak ajándékát, hogy Krisztus tanítványainak nagy családjához tartozzanak.

51. A közeli felkészítésnek a hitbe való keresztény beavatás újbóli áttekintése mellett a házasság szentségébe való beavatásról is gondoskodnia kell. Ezért alapvető fontosságú, hogy ebben a szakaszban előkészítsünk egy ütemtervet a házassághoz tartozó javak végiggondolásához, hogy a jegyespárok új nemzedékei nagyobb tudatossággal érkezzenek a szentséghez, ismerve a házasság szentségét alkotó lényegi jegyeket, a szentségből fakadó kegyelmeket és a vele járó javakat, hogy így képesek legyenek befogadni ezeket a kegyelmeket és ajándékként fogadni ezeket a javakat.[6]

52. Ebben a szakaszban mélyebben meg kell ismerni mindazt, ami a párkapcsolattal és az azzal járó interperszonális dinamikákkal kapcsolatos. Meg kell ismerni a párkapcsolat „szabályait”, növekedési törvényeit, a párkapcsolatot erősítő és gyengítő tényezőket. Nagy hasznukra lesz, ha többet megtudnak a férfiakra és nőkre jellemző eltérő pszichológiai és érzelmi attitűdökről, eltérő érzékenységekről, a kapcsolatteremtés és kapcsolatápolás eltérő módjairól, a férfi és női lélekre tipikusan jellemző „árnyalatokról”, melyek minden kétoldalú kapcsolatban szerepet játszanak.[7] Alaposan meg kell ismerni és meg kell érteni az emberi személy antropológiai valóságát általában, és különösen a két nemét, melyet Isten teremtett és akart, mert ez alkotja azt az „emberi anyagot”, amely a házastársi kapcsolat alapját képezi. Létezik az emberi személynek egy „igazsága”, valamint a férfinak és a nőnek egy sajátos „igazsága”, melyeket el kell fogadni, mivel mindaz, ami ezekkel az „igazságokkal” szembemegy és semmibe veszi őket, akár a házasságon belül is, kellemetlenséget és szenvedést okoz.[8]

53. Az emberi személy és a házaspár emberi valóságához számos további szempont is kapcsolódik, melyeket mélyebben meg kell ismerni: a házastársi szexualitás emberi dinamikái, a felelős apaság-anyaság helyes felfogása, a gyermeknevelés. A katekézis és a keresztény oktatási programok segítenek megerősíteni a házassággal kapcsolatos igazság megismerését és a személyes lelkiismeret alakítását.[9] Ebben a fázisban értékes segítségükre lesz, ha megismerik olyan házaspárok tapasztalatait, akik már több éve házasok.

54. Az emberi személy és a házaspár emberi valóságának ehhez a mélyebb megismerésére irányuló munkához hozzátartozik azoknak az esetleges pszichológiai és/vagy érzelmi hiányosságnak a tudatosítása, amelyek gyengíthetik vagy akár lehetetlenné teszik az önátadás és a kölcsönös szeretet vállalását, amelyet a házastársak egymásnak megígérnek. Az esetleges személyes hiányosságok felfedezése azonban nem kell, hogy a házasélet választásának feladását eredményezze, hanem ösztönzőleg hathat egy komolyabb fejlődési folyamat elindítására, mely elősegíti, hogy az ember elérje a belső szabadságnak és a kellő pszichológiai érettségnek azt az állapotát, hogy örömmel és nyugodtan vállalhassa a házaséletet.[10]

55. Ennek a szakasznak az a konkrét célja, hogy mindegyik jegyespár befejezze házassági hivatásának megkülönböztetését. Ennek lehet eredménye az a szabad, felelősségteljes és jól megfontolt döntés, hogy összeházasodnak, vagy lehet eredménye az a szintúgy szabad és jól megfontolt döntés, hogy lezárják kapcsolatukat, és nem házasodnak össze. Annak érdekében, hogy a házaspár számára „anyagot” kínáljon a megkülönböztetéshez, ez a szakasz nemcsak a házasság teológiáját vizsgálja, hanem a házasélet „gyakorlatával” kapcsolatos számos más szemponttal is foglalkozik: az életre szóló elköteleződésre és a gyermekvállalásra vonatkozó szándék, az esetleges összeférhetetlenségek, a szeretettel és a házasélettel kapcsolatos személyes várakozások és elképzelések. Meg kell értetni velük a különbséget az esküvőre való felkészülés és a házasságra való felkészülés között. A leendő házastársakat fel kell kérni, hogy – külön-külön és együtt – reálisan és őszintén mérlegeljék, hogy az előttük álló házas életút megfelel-e annak, amire vágynak, és amire az Úr hívja őket.[11] Az ilyen mérlegelést, melyet az egyéni és páros lelki beszélgetés keretében is el kell végezni, nem szabad alábecsülni, mivel az egyházi bíróságok tapasztalata azt mutatja, hogy rendkívül törékenyek azoknak az embereknek a kapcsolata, akiknél – hitük és kezdeti lelkesedésük ellenére – hiányoznak a házasságkötéshez szükséges alapvető feltételek: a képesség és az akarat.[12]

56. Minden egyes személyt kísérünk saját útján – melyen törekszik a házasságot átgondolni, igyekszik a házasélet jelentését megérteni –, mindig a tisztelet, a türelem és az irgalom logikáját követve.[13] Az irgalom logikája azonban sosem vezet „az Egyház által felkínált evangéliumi igazság és szeretet követelményeinek”[14] elhomályosításához, és sosem szabad feladni, hogy az emberi szeretetre és házasságra vonatkozó isteni tervet a maga teljes szépségében és nagyságában kínáljuk fel.[15] A legmagasabb és legnemesebb eszmények tűnhetnek úgy, hogy magas igényeket támasztanak és elérhetetlenek, de éppen ezek azok, amelyek legerőteljesebben vonzzák az emberi lelket, s arra ösztönzik, hogy felülmúlja önmagát, továbbá értéket és méltóságot adnak földi létünknek.

57. Ebben a tekintetben az Egyháznak mindig bátran javasolnia kell a tisztaság értékes erényét,[16] bármennyire szöges ellentétben áll is ez a manapság általános mentalitással. A tisztaságot a szeretet hiteles „szövetségeseként”, nem pedig annak tagadásaként kell bemutatni. A tisztaság ugyanis a kiváltságos út ahhoz, hogy megtanuljuk tisztelni a másik egyéniségét és méltóságát, és ne saját vágyainknak rendeljük őt alá. A tisztaság megtanítja a házasulni készülőket az igaz, tapintatos és nagylelkű szeretetre jellemző „időkre és módokra”, és felkészíti őket önmaguk hiteles odaajándékozására, melyet aztán egész életükön át a házasságban kell megélniük.[17] Ezért fontos megmutatni, hogy a tisztaság erényének nem csak negatív dimenziója van – mely mindenkitől megkívánja, hogy élethelyzetének megfelelően tartózkodjon a szexualitás rendellenes használatától –, hanem egy nagyon fontos pozitív dimenzióval is rendelkezik, a másik birtoklásától való mentességgel – testi, erkölcsi és spirituális szempontból –, mely a házasságra szóló hivatás esetében alapvető fontosságú a házastársi szeretet irányítása és táplálása szempontjából, megőrizve azt minden manipulációtól. A tisztaság végső soron arra tanít, hogy – minden életállapotban – hűségesek legyünk szeretetünk igazságához. Ez a jegyespárok számára azt jelenti, hogy önmegtartóztatásban kell megélniük a tisztaságot, házasságkötésük után pedig erkölcsileg helyesen kell megélniük házastársi kapcsolatukat.[18]

Az önmegtartóztatásban megélt tisztaság lehetővé teszi, hogy a kapcsolat fokozatosan egyre mélyebbé és érettebbé váljon. Amikor ugyanis – mint ahogy az gyakran előfordul – a szexuális-genitális dimenzió válik a fő, ha nem az egyetlen dimenzióvá, amely összetartja a párt, akkor minden más szempont elkerülhetetlenül háttérbe szorul vagy elhomályosul, és a kapcsolat nem fejlődik. Az önmegtartóztatásban megélt tisztaság ezzel szemben megkönnyíti a jegyesek számára egymás megismerését, mert azáltal, hogy a kapcsolat nem rögzül a másik fizikai instrumentalizálására, lehetővé teszi a mélyebb párbeszédet, a szív szabadabb feltárását és a személyiség minden – emberi és spirituális, értelmi és érzelmi – aspektusának felszínre kerülését oly módon, hogy a kapcsolat valóban növekedhet, személyes közösségben, a másik gazdagságának és határainak felfedezésével: ebben áll a jegyesség igazi célja.[19] Akkor sem haszontalan a tisztaság erényéről beszélni, ha együtt élő párokhoz szólunk. Ez az erény minden megkeresztelt személyt, minden életállapotban, szexualitásának helyes használatára tanít, és ezért – a házaséletben is – rendkívül hasznos. Házastársakként ugyanis még világosabban kirajzolódik azoknak az értékeknek a fontossága, amelyekre a tisztaság erénye tanít: a másik tisztelete, az odafigyelés, hogy sose vessük alá saját vágyainknak, türelem és szelídség a házastársunkkal szemben a testi-lelki nehézségek idején, szükséges lelkierő és önuralom a házastárs távolléte vagy betegsége idején stb.[20] A keresztény házastársak tapasztalatai ebben az összefüggésben is fontosak lesznek, hogy megvilágíthassuk ennek az erénynek a házasságon és a családon belüli jelentőségét.

58. Különös figyelmet kell fordítani arra a spirituális módszerre, amelyet a közeli felkészítés szakaszában követni kell. A képzésnek és a beavatásnak ebben az időszakában az elméleti ismeretek átadását olyan spirituális út felkínálásának kell kísérnie, amely magában foglalja az imádság (személyes, közösségi és páros) tapasztalatait, a szentségek vételét, a lelki elmélyedés időszakait, a szentségimádást, a misszionáriusi tapasztalatokat, a karitatív tevékenységeket (a lelkipásztori adottságoktól függően).

59. Ennek a szakasznak a végén és a közvetlen felkészítés szakaszába való belépés jeleként sor kerülhet az eljegyzés szertartására. Ez a szertartás – a jegyesek és a jegygyűrűk megáldásával (ahol ez szokásban van) – csak akkor nyeri el teljes értelmét, ha hittel ünnepeljük és éljük meg, mivel ebben kérjük az Úrtól azokat a kegyelmeket, amelyek szükségesek a szeretetben való növekedéshez és a házasság szentségére való méltó felkészüléshez.[21] E szertartás legmegfelelőbb időpontját személyre szabottan, a kísérők csapatának tagjaival és a felszentelt szolgálattevővel folytatott párbeszéd során kell kiválasztani.

60. Az eljegyzés szertartását, személyes és egyházi értékét tekintve, mindenképpen újra kell értékelni, mint a házasság szentsége felé vezető hívő út jelentős állomását. Ebben a rítusban az Egyház „átadja” a pároknak a jegyesség küldetését, mely a megkülönböztetésben áll. E pillanat rituálissá tételével a párok jobban tudatosítják magukban, hogy a rákövetkező hónapokban az a feladat vár rájuk, hogy belső bizonyosságra jussanak a házasságkötést, illetve azt a személyt illetően, akivel házasságot készülnek kötni. A körültekintő emberi ítéletalkotás és a hit fényében mindenkinek erre a következtetésre kell eljutnia szívében leendő házastársáról: ő az a társ, aki hiteles, hűséges és tartós szeretetkapcsolatban fog élni velem, és akivel együtt fogjuk felépíteni leendő családunkat; ő az a társ, akit az Úr adott nekem, hogy együtt járjuk az életszentség útját, aki velem együtt szülője lesz az általa nekünk ajándékozott gyermekeknek, és akivel egész életemen át megélem házasságunk „küldetését”. Ennek a bizonyosságnak az elérése az a megkülönböztetési „küldetés”, amelyet az Egyház a párokra bíz, és arra kéri őket, hogy azt kellő komolysággal fogadják.

61. Az eljegyzés szertartása „házassági ígéretként” is értelmezhető.[22] Ebből az ígéretből azonban nem következik a házasságkötés jogi kötelezettsége, és mindig megmarad az ígérettevő szabadsága a házassági beleegyezés kifejezésére. Továbbá ezt a szertartást semmiképpen sem szabad összetéveszteni a házasságkötéssel: ezért ajánlatos, hogy az eljegyzést (a házassági ígéretet) vagy a jegyesek különleges megáldását sose kössük össze mise bemutatásával.[23] Az eljegyzés szertartásának felépítése legyen egyszerű és mértéktartó: kezdeti szertartások, Isten igéjének felolvasása, egyetemes könyörgések, az elköteleződés esetleges „jele” (pl. eljegyzési gyűrűk cseréje), áldó könyörgés és a szertartás befejezése. Fontos, hogy kifejezetten megemlítsük a házastársi hivatás témáját, s hogy a szentírási olvasmányok és a párokért mondott imák a házastársi szeretetre összpontosítanak, amelyet Istennek az emberi szívekbe árasztott szeretete tisztít meg, erősít meg, tesz szilárddá és nagylelkűvé.

62. Az a tény, hogy előrehaladásuknak ebben a fázisában a jegyesek „státusza” valamiképpen hivatalos jelleget ölt, igen fontos, sőt a maga társadalmi és egyházi jelentőségében kell szemlélni. Az élettársak számára például segítség lehet kapcsolatuk „objektivizálásában” – melyet némelyikük talán csak személyes és „magán” jellegűnek tartanak – azáltal, hogy azt nyilvános dimenzióval ruházzák fel, amely által egy befogadó közösség részének érezhetik magukat, mely kíséri őket és szívén viseli kapcsolatukat. Ez mindannyiuk számára felhívás annak megértésére, hogy a „házastársak” majdani állapota, amelyre készülnek, messze túlmutat az érzelmi élmények privát szférájára korlátozódó affektív kapcsolaton, és egy új valóságot hoz létre, a családot, melynek alapvető társadalmi és egyházi szerepe van.[24]

63. Összefoglalva, a közeli felkészítés céljai a következők: a) a keresztény hitbe való beavató katekézis és az egyházi élet közelebbi megtapasztalásának felkínálása; b) konkrét beavatás a házasság szentségébe és a házasság lényegi jegyeinek világos megértése; c) a párkapcsolatra vonatkozó témák elmélyítése, valamint a saját pszichológiai és érzelmi hiányosságok tudatosítása; d) a házassági hivatásra irányuló megkülönböztetés első szakaszának befejezése; e) egy spirituális út nagyobb határozottsággal történő folytatása.[25]

Második szakasz: közvetlen felkészítés

64. A házasságkötést megelőző hónapokban zajlik az esküvőre való közvetlen felkészítés.[26] Ennek az új szakasznak a kezdetét egy rövid rekollekcióval és egy szimbolikus tárgy, például egy olyan ima átadásával lehet jelezni, amelyet a jegyesek együtt elmondhatnak, amikor találkoznak.

65. Érdemes felidézni a felkészülés eddigi főbb tartalmait: hangsúlyozni kell, hogy a szabadságnak (a pár tagjaiban és életében) elengedhetetlenül meg kell lennie, ugyanígy teljesen tudatában kell lenniük a meghozandó döntésükkel vállalt kötelezettségeknek, melyek a házasság lényegi jellemzőihez (felbonthatatlanság, egység, hűség, termékenység) kapcsolódnak, és amelyek a pappal való, kánonjogilag előírt beszélgetések konkrét témáját képezik.[27] Ugyanakkor a házasság tanbeli, erkölcsi és spirituális vonatkozásairól is beszélni kell. Ily módon hasznosan vissza lehet térni a házasság szentségébe való – a közeli felkészítés megelőző fázisában már elvégzett – beavatás lényegi pontjaihoz, vagy pedig a házasság szentségét ténylegesen mint a „házasság evangéliumát” lehet bemutatni azon párok számára, akik nem vettek részt korábbi felkészítő alkalmakon.[28] Különböző körülmények miatt ugyanis előfordulhat, hogy néhány házasulni kívánó pár csak most lép be a katekumenális folyamatba, és hogy a közvetlen felkészítés az egyetlen konkrét lehetőség számukra, hogy a házasság szentségéről minimális képzésben részesüljenek. Számukra célszerű lenne néhány külön találkozót szervezni a felkészítő lelkipásztori csapattal, hogy érezzék a törődést, a figyelmet, és közösen elmélyítsék a házasság melletti döntés néhány személyesebb szempontját, a pár helyzetének megfelelően (akiknek esetleg már vannak gyermekeik és hosszú ideje együtt élnek), és hogy bizalmi, szívélyes, baráti kapcsolatot alakítsanak ki a kísérő házaspárokkal. Ugyanakkor célszerű, hogy ezek az „új” párok – akik nem voltak ott a közeli felkészítés alkalmain – a csoporttalálkozókon is részt vegyenek, hogy a viszonylag rövid idő alatt is már érezzék, hogy befogadták őket az egyházi környezetbe.

66. Ezért legyen részük kifejezetten a jegyespárok számára szánt lelki élményekben (Isten igéjének hallgatása, a szentségek ünneplése, személyes és közösségi ima), hogy mindig az Úrral mint az egész keresztény élet forrásával való találkozás kerüljön a középpontba. Mindig szükség van ugyanis arra, hogy a házasság pusztán szociológiai szemléletén túllépve megértessük a házasságban rejlő kegyelem misztériumát, és általánosabban, a keresztény élet egész lelki dinamikáját, mely a házasság alapját képezi.

67. Hasznos lesz tehát újra meghirdetni a megváltó Krisztusról szóló kérügmát, aki megment bennünket az ember életét szüntelenül fenyegető bűn valóságától. A házastársaknak sosem szabad ugyanis elfelejteniük, hogy végső soron a bűn az, ami szerelmüket igazán veszélyezteti.[29] Minden pszichés nehézségnél vagy tökéletlenül működő kapcsolati dinamikánál sokkal súlyosabb az Istentől való eltávolodás, mely az emberi szívben a lezárás és az önzés spirálját indítja el: ez nem engedi megélni az igazi szeretetet, mert megakadályozza a mások iránti nyitottságot, a tiszteletet, a nagylelkűséget. Ezért ahhoz, hogy napról napra növekedhessünk a kölcsönös szeretetben, elengedhetetlen, hogy a kegyelem segítségével úrrá legyünk a bűnön, mely „ott leselkedik” szívünk ajtajában (Ter 4,7), továbbá, hogy Isten bocsánatát kérjük, aki a kiengesztelődés szentségében nekünk ajándékozza minden bűnnél erősebb szeretetét.[30]

68. Az esküvő közeledtével jó, ha a párok tudatosítják magukban, hogy nem nézői, hanem Krisztus nevében kiszolgáltatói lesznek a házasság szentségének. Ezért fontos, hogy sok időt szenteljünk a párok liturgikus felkészítésének, melynek az a célja, hogy teljesen megértsék az esküvőhöz tartozó mozzanatok és gesztusok jelentését.[31] A házasságkötés szertartása egy egész pedagógiai programot tartalmaz, mely magában foglalja az antropológiai dimenzió (az emberek élete), a bibliai dimenzió (Isten terve a családdal), az egyházi dimenzió (a család küldetése az Egyházban és a világban) és a lelki dimenzió (a megtérés útja és válasz a Lélek működésére) gazdagságát, és így valamiképpen az ebben a szakaszban követett útvonalat jeleníti meg. A jegyespárokat fel kell világosítani annak a „szentségi jelnek” a rendkívüli értékéről, amelyben életük immár házasként hamarosan részesedik: az esküvő szertartásával az Egyházat szerető Krisztus állandó szentségévé válnak. Ahogy a felszentelt papok arra kaptak meghívást, hogy „pap Krisztus” „élő ikonjává” váljanak, úgy a keresztény házastársak arra, hogy a „vőlegény Krisztus” „élő ikonjává” váljanak. A szavaknál is inkább a házastársak életmódja és egymással való érintkezése az, amelynek a világ számára azt a nagylelkű és teljes szeretetet be kell mutatnia, amellyel Krisztus az Egyházat és az egész emberiséget szereti.[32] És valóban, sok-sok keresztény házaspár van, aki ezt a rendkívüli tanúságtételt nyújtja a világnak: olyan odaadóan szeretik egymást és gyermekeiket, olyan nagyfokú hűségre, türelemre, megbocsátásra és együttérzésre képesek, hogy kapcsolatuk hátterében egy „természetfeletti forrás” sejthető, egy emberileg megmagyarázhatatlan „többlet”, mely szüntelenül táplálja szeretetüket, hogy az már-már hősiesnek tűnik.[33]

69. Az esküvő időpontjának közeledtével ügyelni kell arra, hogy a jegyeseket bevonjuk a mise olvasmányainak kiválasztásába, s azt is megbeszélhetjük velük, hogy a szertartás más részeinél a lehetséges változatok közül melyiket szeretnék (pl. a bevezető szertartás különböző formái, a nászáldás könyörgései, a hívek könyörgésének változatai, az énekek stb.). Az egyik szempont, amelyet még jobban ki kellene emelni, annak tudatosítása, hogy az esküvő során a Szentlélek új kiáradása történik, mely a keresztségben elkezdődő kegyelmi dinamizmusba illeszkedve új jelleget ad a keresztségtől kezdve belénk oltott isteni szeretetnek, amely most a „hitvesi szeretet” jellemzőit veszi fel. A Léleknek ezzel az új kiáradásával a házastársak szíve megújul, és hitvesi szeretetük egy olyan szeretet felé irányul, olyan szeretetté alakul, amely az isteni szeretet mélységét és kimeríthetetlen erejét hordozza magában, vagyis „isteni hitvesi szeretetté” válik.[34] A litániában segítségül hívott szentek is közbenjáróként működnek e kiáradásban.[35] Nagy segítség lenne a házaspárok számára, ha korunk házas szentjeinek/boldogjainak a segítségét kérhetnék, akik már ismerik, mit jelent férjnek és feleségnek, apának és anyának lenni, valamint az ifjú házasok számára fontos szent közbenjárók segítségét, hogy növekedjen a házas életállapot méltóságának megbecsülése az egyházi közösségben, és a hívők jobban megértsék e szentség szépségét és erejét az üdvrendben.

70. Nagyon hasznos lehet egy egy-kétnapos lelki elvonulás (rekollekció) néhány nappal az esküvő előtt. Bár irreálisnak tűnhet, tekintettel az esküvő megszervezésével kapcsolatos megannyi teendőre, mégis, ahol megvalósult, nagy haszonnal járt. A közelgő ünneplés miatti kapkodás elvonhatja ugyanis a jegyesek figyelmét arról, ami a legfontosabb: a szentségben való részesedésről, a találkozásról az Úrral, aki eljön, hogy „belakja” emberi szeretetüket, s betöltse azt isteni szeretetével. A „teendők” miatti túlzott aggódás elvonhatja a figyelmüket, és a hónapok óta tartó lelki felkészülést is háttérbe szoríthatja. Ezért egy rövid lelki elcsöndesedés az esküvő előtt segíthet újra a lényegre összpontosítani, levenni szemüket a másodlagos dolgokról, és az Úr felé fordítani, aki azért jön, hogy találkozzon a jegyesekkel, és beteljesítse azt a hivatást, amelyre meghívta őket. Ha tényleges lelki elvonulás (rekollekció) nem lehetséges, akkor egy rövidebb imaalkalom (például egy „imavirrasztás” jellegű esti találkozó) is célravezető lehet. A konkrét javaslatnak mindenesetre figyelembe kell vennie a párok konkrét világi kötelezettségeit és valós lehetőségeiket arra, hogy az esküvő előtt időt szenteljenek erre az elvonulásra, hogy a javaslat ne legyen eleve megvalósíthatatlan.

71. Nagyon fontos, hogy az esküvőt megelőzően – az említett lelki elvonulás vagy „imavirrasztás” keretében, vagy akár más környezetben – a kiengesztelődés szentségéhez járuljanak.[36] A tapasztalat azt mutatja, hogy Isten bocsánatának fogadása – adott esetben az addigi életet alaposabban áttekintő gyónás, ún. életgyónás révén is – mindennél jobban felkészíti a jegyeseket arra, hogy befogadják a kegyelmet, amelyet Isten a házasság szentségében tartogat számukra, mivel ez a gyónás eltávolítja a „magukkal hurcolt” erős bűntudatukat, belső békét ad, lelküket Isten kegyelme és irgalma felé irányítja, és minden felé, ami igazán számít, s ekképpen elvonja figyelmüket az esküvő merőben anyagi vonatkozásairól. A házasságkötés alkalmával történő gyónás – néha évekig tartó „menekülés” után a kiengesztelődés szentségétől – sokak számára a szentségek vételéhez való visszatérés alkalma. Ahol lehetőség van rá, gyónással egybekötött közösségi bűnbánati liturgiát is tarthatunk, bevonva a jegyesek családtagjait, a tanúkat és másokat, akik esetleg részt kívánnak venni rajta, hogy az isteni irgalom ajándéka a jegyesek származási családjaira is kiáradjon, melyek mindig rászorulnak a családtagok közötti kiengesztelődésre és az egységben való fejlődésre. Így mindazoknak segítünk, akik az esküvőn részt vesznek, hogy ezt az eseményt a megfelelő lelkiállapotban éljék át.

72. A szülők, a tanúk és a legközelebbi családtagok bevonása egy esküvő előtti közös imába, a gyónási alkalmon kívül is, nagyon szép program lehet mindenki számára, hogy összegyűljenek az új pár körül; a jegyesek számára, hogy fogadják a szülői áldást, ahogyan az a Szentírásban hagyomány (vö. Tób 10,11–13; 11,17); a rokonok és barátok számára annak megértésére, hogy ők képviselik és teszik láthatóvá az egyházi közösséget, mely az új családot az Egyház nagyobb családjába befogadja, és amely felelősséget érez az ifjú pár támogatására.

73. Összefoglalva, a közeli felkészítés céljai a következők: a) a házasság tanbeli, erkölcsi és spirituális vonatkozásainak felidézése (az előírt kánoni beszélgetések tartalmainak kifejtése is); b) az Úrral való találkozás spirituális tapasztalatainak átélése; c) felkészülés a házasságkötési szertartáson való tudatos és gyümölcsöző részvételre.[37]

 

[1] „A házassági felkészítő tanfolyamokon elengedhetetlen a keresztény hitbe való beavató katekézis újbóli elővétele, amelynek tartalmát nem szabad magától értődőnek tekinteni, vagy mintha azt a jegyesek már elsajátították volna. Ezzel szemben a keresztény üzenetet legtöbbször teljesen újra fel kell fedezniük azoknak, akik megrekedtek az elsőáldozás vagy – jobb esetben – a bérmálás hittankönyvének valamely elemi fogalmánál” (Ferenc pápa: Beszéd a Rota Romana Bíróság által a házasság és a család témájáról szervezett egyházmegyei tanfolyam résztvevőihez, 2018. szeptember 27.).

[2] „A házasságra való felkészítés időszakában […] azt kell előtérbe helyezni, ami lényeges: a Szentírást, melyet közösen, tudatosan újra fel kell fedezni; az imádságot, a liturgikus imádságot, de az »otthoni«, családban megélendő imádságot is; a szentségeket, a szentségi életet, a gyónást […], melyben az Úr lakást vesz a jegyesekben, és felkészíti őket arra, hogy valóban »Krisztus kegyelmével« fogadják el egymást” (Ferenc pápa: Általános kihallgatás. Katekézis a családról, 16. rész: A jegyesség, 2015. május 27.).

[3] „Annak a döntésnek, hogy valaki »megházasodik az Úrban«, misszionáriusi dimenziója is van, ami azt jelenti, hogy szívében készen áll arra, hogy – Isten áldásával és az Úr kegyelmével – mindenkiért éljen. A keresztény házasok ugyanis mint házasok részesednek az Egyház küldetésében. […] Az Egyháznak ahhoz, hogy mindenkinek felkínálhassa a hit, a szeretet és a remény ajándékát, szüksége van a házasoknak a szentség kegyelméből táplálkozó, bátor hűségére is! Isten népének szüksége van arra az útra, amelyet hitben, szeretetben és reményben járnak, mindazzal az örömmel és erőfeszítéssel együtt, amit ez a házasságban és családban járt út magával hoz” (Ferenc pápa: Általános kihallgatás. Katekézis a családról, 13. rész: A házasság II., 2015. május 6.); vö. Familiaris consortio, 50; Amoris laetitia, 121.

[4] „Hasonlóképpen világossá vált, hogy szükség van a házasságra közvetlenül előkészítő sajátos programokra, amelyek az egyházi életben való részvétel igazi tapasztalatai, és elmélyítik a családi élet különféle szempontjait” (Amoris laetitia, 206).

[5] Amoris laetitia, 296–297.

[6] „A házasság közvetlen előkészítésének különböző formái vannak, és minden helyi egyház maga határozza meg, hogy melyikkel tud jobban gondoskodni a megfelelő képzésről, úgy, hogy ugyanakkor nem távolítja el a fiatalt a szentségtől. […] Egyfajta »beavatás« ez a házasság szentségébe, amely eljuttatja hozzájuk azokat az alkotóelemeket, melyek szükségesek ahhoz, hogy a legjobb felkészültséggel fogadják a szentséget, megfelelően felkészülve a családi életre” (Amoris laetitia, 207).

[7] „A jegyesség az az időszak, amikor a két személynek alapos munkát kell végezniük szeretetükön, közös, egymással megosztott, mélyreható munkát. Felfedezik egymást lépésről lépésre: vagyis a férfi »kitanulja« a nőt azáltal, hogy kitanulja ezt a konkrét nőt, a menyasszonyát; a nő pedig »kitanulja« a férfit azáltal, hogy kitanulja ezt a konkrét férfit, a vőlegényét. Ne becsüljük alá e tanulási folyamat jelentőségét: ez egy szép feladat, és maga a szeretet kívánja meg” (Ferenc pápa: Általános kihallgatás. Katekézis a családról, 16. rész: A jegyesség, 2015. május 27.).

[8] Vö. Amoris laetitia, 133–141.

[9] „A részletes közelebbi előkészület, mely az életkornak megfelelő katekézissel együtt úgy is felfogható, mint egy katekumenátus, magában foglalja a különleges szentségi felkészítést, mintegy újra felfedezteti a szentségeket. Feltétlenül szükséges a keresztény házasságra készülőknek ez az újbóli katekézise, ha azt akarjuk, hogy a szentséget megfelelő erkölcsi és lelki felkészültséggel fogadják és éljék meg. A fiatalok vallási oktatását az alkalmas időben és az igényeknek megfelelően nyújtott, házastársi életre szóló felkészítésnek kell kiegészítenie. Ebben a felkészítésben a házasságot úgy kell bemutatni, mint a férfi és a nő állandó törődést igénylő, személyes kapcsolatát, és arra kell biztatni a fiatalokat, hogy a házastársi szexualitás és a szülői felelősség kérdéseit mélyebben átlássák, a témával kapcsolatos legfontosabb orvosi és biológiai ismeretek megszerzésével. Emellett meg kell ismerkednünk a gyermeknevelés helyes módszereivel, valamint azokkal a feltételekkel, amelyekre a család rendezett irányításához szükség van” (Familiaris consortio, 66); vö. Család Pápai Tanácsa: Felkészítés a házasság szentségére, 35.

[10] Vö. Család Pápai Tanácsa: Felkészítés a házasság szentségére, 36.

[11] „A már formálisan jegyben járók felkészítése közben – ha idejében kapcsolatba kerülnek a plébániai közösséggel – alkalmat kell adni számukra, hogy felismerjék az összeférhetetlenségeket és a kockázatokat is. Ily módon ráébredhetnek, hogy értelmetlen a kapcsolat további erőltetése, máskülönben az előre látható kudarcnak nagyon fájdalmas következményei lesznek. Az a probléma, hogy a kezdeti káprázat arra késztet, hogy sok mindent eltitkoljanak vagy bagatellizáljanak, figyelmen kívül hagyják a különbözőségeket, és így csak elodázzák a nehézségeket. A jegyeseket ösztönözni és segíteni kell abban, hogy kimondják, mit várnak egy esetleges házasságtól: mit gondolnak a maguk módján a szeretetről és az elköteleződésről, mi az, amit a másiktól várnak, miféle közös életet szeretnének megtervezni. Az ilyen beszélgetések hozzásegíthetnek annak belátásához, hogy igazában kevés az érintkezési pont, és hogy a kölcsönös vonzódás önmagában nem elegendő az egység fenntartásához. Nincs mulandóbb és kiszámíthatatlanabb dolog a vágynál, és soha nem szabad biztatni egy házasság megkötését, ha nem mélyültek el más motivációk is, melyek megadják e szövetség stabilitásának valós lehetőségeit” (Amoris laetitia, 209).

[12] A ius connubii (a házasságkötéshez való jog) nem „olyan szubjektív igény, amelyet a lelkipásztoroknak egy merőben formális elismeréssel ki kell elégíteniük, függetlenül a konkrét egybekelés tényleges tartalmától. A házasságkötéshez való jog feltételezi, hogy az ember képes a házasságra és szándékában áll azt ténylegesen megkötni, tehát a házasság lényegére vonatkozó igazságban, ahogyan azt az Egyház tanítja. Senki sem tarthat igényt házasságkötési szertartásra. A ius connubii ugyanis a valódi házasság megkötéséhez való jogra utal. Nem tagadnánk meg tehát a ius connubii-t ott, ahol nyilvánvaló, hogy gyakorlásának feltételei nem állnak fenn, vagyis ha a házasságkötéshez szükséges képesség nyilvánvalóan hiányzik, vagy ha az akarat olyan célt tűz ki maga elé, amely ellentétben áll a házasság természetes valóságával” (XVI. Benedek pápa: Beszéd a Rota Romana Bíróság törvénykezési évének megnyitása alkalmából, 2011. január 22.).

[13] „Irgalommal és türelemmel kell kísérni azok növekedésének szakaszait, akik napról napra gyarapodnak, teret hagyva az Úr irgalmának, aki arra késztet, hogy tegyük meg a lehetséges jót” (Amoris laetitia, 308); vö. Amoris laetitia, 295.

[14] Amoris laetitia, 300.

[15] „Az Egyház semmiképpen nem mondhat le a házasság eszménye teljességének, Isten tervének a maga nagyságában való képviseletéről: »A megkeresztelt fiatalokat buzdítjuk, hogy ne bizonytalankodjanak, szemközt azzal a gazdagsággal, amelyet a házasság szentsége nyújt szeretetterveikhez, legyenek erősek a Krisztus kegyelméből kapott támogatástól és a lehetőségtől, hogy teljesen részesedhetnek az Egyház életében.« A langyosság, a relativizmus bármilyen formája vagy a túlzott tisztelet akkor, amikor ezt előadják, hűtlenség volna az evangéliummal szemben, és az Egyház fiatalok iránti szeretetének is a hiánya volna. A rendkívüli helyzetek megértése soha nem jelenti a teljes eszmény fényének elrejtését, sem a Jézus által az embernek felkínált értékek csorbítását. Ma a tönkrement házasságok pasztorációjánál fontosabb a házasságok megszilárdítására, és ezáltal a szakítások megelőzésére irányuló lelkipásztori erőfeszítés” (Amoris laetitia, 307).

[16] „Emlékeztetnünk kell az erények fontosságára. Közöttük a tisztaság a személyek közötti szeretet hiteles növekedésének értékes feltétele” (Amoris laetitia, 206); „A tisztaság a birtoklástól való mentesség az élet minden területén. A szeretet csak akkor valódi szeretet, ha tiszta. A birtokolni akaró szeretet végül mindig veszélyessé válik, bebörtönöz, megfojt, boldogtalanná tesz. Maga Isten is tiszta szeretettel szerette az embert, szabadon hagyva arra, hogy hibát kövessen el és szembe forduljon vele. A szeretet logikája mindig a szabadság logikája” (Patris corde, 7).

[17] „Nem hiányozhat ebben az időszakban a tisztaságra és a szeretetre mint önmagunk odaajándékozására való tisztességes és bátor nevelés sem. A tisztaság nem a szeretet lerombolása, hanem a hiteles szeretet feltétele. Ha ugyanis a házastársi szeretetre való hivatás a házasságban való önátadásra irányuló hivatás, akkor ahhoz, hogy valóban odaadhassuk magunkat, szükséges, hogy előtte birtokba is vegyük magunkat” (Család Pápai Tanácsa: Felkészítés a házasság szentségére, 24).

[18] „A tisztaság erényének különböző életállapotuk szerint kell ékesítenie az embereket: egyeseket a szüzességben vagy az Istennek szentelt cölibátusban, hogy könnyebben és osztatlan szívvel szentelhessék magukat egyedül Istennek; másokat az erkölcsi törvények által meghatározott módon aszerint, hogy házasok vagy egyedülállók-e. A házas emberek arra kaptak meghívást, hogy a házastársi tisztaságot éljék; a többiek a tisztaságot az önmegtartóztatásban gyakorolják. […] A jegyesek arra hivatottak, hogy a tisztaságot az önmegtartóztatásban éljék meg. E próbának alávetettségben fedezzék fel a kölcsönös tiszteletet, a hűség és a remény – Istentől megkapják egymást – begyakorlását. Tartsák fenn a házasság idejére a gyengédségnek azokat a megnyilvánulásait, melyek a házastársi szeretet sajátosságai. Segítsék egymást kölcsönösen abban, hogy növekedjenek a tisztaságban” (Katolikus Egyház katekizmusa, 2349–2350).

[19] „Bizony vannak párok, akik már régóta együtt járnak, mély intim kapcsolatban vannak, talán együtt is élnek, de igazából nem ismerik egymást. Furcsának tetszhet, de a tapasztalat ezt mutatja. Ezért itt az ideje, hogy újraértékeljük a jegyességet mint egymás kölcsönös megismerésének és a közös életterv kialakításának időszakát” (Ferenc pápa: Általános kihallgatás. Katekézis a családról, 16. rész: A jegyesség, 2015. május 27.).

[20] Vö. Katolikus Egyház katekizmusa, 2348–2350.

[21] Vö. Római rituále. Áldások könyve, Szent István Társulat, Budapest, 2012, 202. és 212. pontok.

[22] „A házassági ígéretet, […] vagyis az eljegyzést, a részleges jog szabályozza, amelyet a püspöki konferencia határoz meg, figyelembe véve a szokásjogot és a polgári törvényeket, ha ilyenek vannak” (CIC 1062. kánon).

[23] Vö. Római rituále. Áldások könyve, 198.

[24] „A család esetében a kapcsolatok törékenysége különösen súlyossá válik, mert a társadalom alapvető sejtjéről van szó; a család az a hely, ahol meg lehet tanulni a különbözőségben való együttélést, a másokhoz tartozást, és ahol a szülők átadják a hitet gyermekeiknek. A házasságot egyre inkább csupán az érzelmi elégedettség egyik formájának tekintik, mely tetszés szerint bármi mással helyettesíthető és módosítható. Ezzel szemben a házasság társadalomnak nyújtott szolgálata felülmúlja az érzelmesség és a párra tartozó szükségletek szintjét. Ahogyan a francia püspökök tanítják: a házasság »lényege szerint nem a szerelem mulandó érzéséből születik, hanem a jegyesek vállalt elkötelezettségének mélységéből, akik elfogadják, hogy teljes életközösségre lépnek«” (Evangelii gaudium, 66).

[25] Vö. Család Pápai Tanácsa: Felkészítés a házasság szentségére, 45–46.

[26] „A házasság szentségének megünneplésére való közvetlen felkészítésnek az esküvő előtti utolsó hónapokban és hetekben kell történnie” (Familiaris consortio, 66).

[27] Érdemes ezeknek a beszélgetéseknek a tartalmát kifejezett katekézis tárgyává tenni, hogy amikor ezekre a beszélgetésekre sor kerül, a párok ne puszta formalitásként éljék meg, hanem a házastársi kötelezettségek szabad és felelősségteljes vállalásának fontos alkalmaként. Ebben a tekintetben jó, ha szem előtt tartjuk XVI. Benedek szavait: „A pár valódi házasodási szándékának megállapítására szolgáló eszközök közül kiemelkedik a házasság előtti vizsgálat. A vizsgálat célja elsősorban jogi: a megbizonyosodás arról, hogy a házasság érvényes és megengedett megkötésének nincs akadálya. A jogi azonban nem jelent formalizmust, mintha ez egy bürokratikus lépés lenne, amely egy formanyomtatvány kitöltéséből áll, az előírásokat követő kérdések alapján. Épp ellenkezőleg, ez egyedülálló lelkipásztori alkalom – amelyet teljes komolysággal és figyelemmel meg kell becsülni –, amikor a lelkipásztor egy tisztelettudó és szívélyes beszélgetés keretében igyekszik segíteni az illetőnek, hogy komolyan szembenézzen önmaga igazságával, konkrétabban pedig a házasságra irányuló emberi és keresztény hivatásának igazságával. A beszélgetés, melyet mindig külön-külön kell folytatni a menyasszonnyal és a vőlegénnyel – anélkül, hogy a párral folytatott egyéb beszélgetések hasznosságát csökkentenénk –, a teljes őszinteség légkörét igényli, annak tudatában, hogy elsősorban maguknak a házasuló feleknek az érdeke és lelkiismeretben kötelessége, hogy érvényes házasságot kössenek” (XVI. Benedek pápa: Beszéd a Rota Romana Bíróság törvénykezési évének megnyitása alkalmából, 2011. január 22.).

[28] Vö. Amoris laetitia, 59–66.

[29] Vö. Katolikus Egyház katekizmusa, 1606–1608.

[30] „E szentségnek különleges hatása van a családi életre: miközben a házastársak és az összes családtagok a hit által megértik, hogy a bűn nem csupán az Istennel kötött szövetséggel ellenkezik, hanem a házastársak szövetségével és a család közösségével is, találkoznak Istennel, „aki gazdag irgalomban” (Ef 2,4), s aki – mivel a bűnnél erősebb szeretettel szeret – megújítja és tökéletesíti a házastársi szövetséget és a családi közösséget” (Familiaris consortio, 58).

[31] „A közvetlen előkészületben fontos tanítani a jegyeseket arra, hogy mélyen éljék át a házasságkötés szertartását, hogy érthessék és átélhessék annak minden mozzanatát. Emlékeztetünk arra, hogy egy ilyen nagy elkötelezettség, mint ami a házassági beleegyezésben történik, és a testek házasságban beteljesedő egyesülése, megkeresztelt felek esetében csak úgy értelmezhető, mint Isten – megtestesült és a szeretet szövetségében Egyházával egyesült – Fia szeretetének jele. A megkereszteltekben a szavak és gesztusok a hitet kifejező nyelvvé válnak. […] A jegyesek olykor nem fogják fel a beleegyezés teológiai és spirituális súlyát, amely megvilágítja az összes utána következő gesztus jelentését. Nyilvánvalóvá kell tenni, hogy a „míg a halál el nem választ benneteket egymástól” szavak nem korlátozhatók a jelen pillanatra, hanem a jövőt is magában foglaló teljességet hordoznak” (Amoris laetitia, 213–214).

[32] „A szentség nem »dolog« vagy »erő«, mert valójában maga Krisztus az, aki elébe jön a keresztény hitvestársaknak. […] A keresztény házasság jel, amely nemcsak azt mutatja meg, hogy Krisztus mennyire szerette Egyházát a kereszten megpecsételt szövetségben, hanem ezt a szeretetet jelenvalóvá is teszi a házastársak közösségében. Egy testté egyesülve megjelenítik Isten Fiának nászát az emberi természettel. […] Jóllehet a férj-feleség és a Krisztus-Egyház párok közötti viszony »tökéletlen analógia«, mégis arra hív, hogy kérjük az Urat, árassza ki szeretetét a házastársi kapcsolat korlátai között” (Amoris laetitia, 73).

[33] „A kenyérszaporítás csodája jut eszembe: az Úr meg tudja szaporítani a ti szereteteteket is, és mindennap meg tudja adni nektek a friss és finom szeretetet. Végtelen tartalékai vannak! Azt a szeretetet adja nektek, amely kapcsolatotok alapja, és minden egyes napon megújítja és megerősíti. Sőt még nagyobbá teszi, amikor családotok gyermekekkel gyarapszik” (Ferenc pápa: Beszéd a házasságra készülő jegyespárokhoz, 2014. február 14.).

[34] Vö. Katolikus Egyház katekizmusa, 1624. pont: „E szentség epiklézisében a házastársak úgy fogadják a Szentlelket, mint a Krisztus és az Egyház közötti szeretet közösségét. Ő a szövetségük pecsétje, szerelmük állandóan áradó forrása, az erő, mely megújítja hűségüket.” Vö. Amoris laetitia, 120. A házasságkötés szertartásában több epiklézist is találunk, idézünk is néhányat (az Ordo celebrandi matrimonium második hivatalos vatikáni kiadása alapján készült magyar fordításból, mely 2006. december 3-án lépett kötelezően érvénybe); az egyetemes könyörgések végén lévő ima: „Urunk, Istenünk, áraszd ki jóságosan szereteted Lelkét erre az új házaspárra, hogy egy szív egy lélek legyenek, és így soha semmi ne válassza el azokat, akiket áldásoddal összekötöttél és eltöltöttél. Krisztus, a mi Urunk által” (251. pont); epiklézis a nászáldásban (első szövegváltozat): „Nézz tehát kegyesen ezekre a testvéreinkre, kik házastársi közösségre lépve a te oltalmazó áldásodat kérik. A Szentlélek kegyelmét küldd le rájuk, hogy szereteted kiáradjon szívükbe, és hűségesen kitartsanak a hitvesi szövetségben” (74. pont); a nászáldásban (másik szövegváltozat): „Most kérünk, terjeszd ki irgalmasan jobbodat N. és N. testvéreink fölé, és áraszd ki szívükbe a Szentlélek erejét. Add, Urunk, hogy szentségi házasságuk egész folyamán a te szereteted ajándékait osszák meg egymással, és miközben kölcsönösen tanújelét adják, hogy közöttünk lakozol, egy szív és egy lélek legyenek” (242. pont).

[35] Az olasz szertartáskönyvben litánia is van (81. pont), a magyar szertartáskönyvben nincs (a fordító megjegyzése).

[36] Vö. Katolikus Egyház katekizmusa, 1622; Család Pápai Tanácsa: Felkészítés a házasság szentségére, 53.

[37] Vö. Család Pápai Tanácsa: Felkészítés a házasság szentségére, 50–58.

2024 június
M T W T F S S
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30