Nyúlné Révfalvi Ildikó kórházlelkészségi önkéntes munkájáról szóló tanúságtételét, tapasztalatainak összegzését adjuk közre arról az időszakról (2019. március 20. és 2020. február 19. között), amikor a járványügyi helyzet a kórházakban a betegek látogatását lehetővé tette.

Nagyon fontos tudatosítani magunkban, hogy nem az emberek térítése vagy hitviták folytatása, hanem a lehetőségek felkínálása (Szentmise, Szentségek, lelki beszélgetés) és az atyák munkájának segítése a feladatunk. Ha emellett időnként sikerül felkelteni valakiben az érdeklődést, az Isten iránti vágyat-az már külön ajándék…

Sokszor előfordul, hogy udvarias elutasítással, ritkábban nyílt ellenségeskedéssel fogadnak. Ilyenkor nagy önuralomra, empátiára van szükség. Mindig figyelembe kell venni, hogy más a „terep”, nem szabad úgy reagálni, ahogy esetleg a „kinti világban” tennénk. Nyilván rosszul esik, tán személyes kudarcnak éljük meg. De nem válaszolhatunk sértődéssel, kioktatással. Ha a beteg megnyílik és elmondja, hogy mi az elutasítás oka-legtöbbször valami régi sérelem-, akkor lehet beszélgetni róla, ha igényli. De a legfontosabb a megértő meghallgatás, hogy kibeszélhesse magából, elítélés nélkül.

DE: volt részem durva, szinte provokatív egyházellenes támadásban-ilyenkor nem szabad beleállni a vitába, jobbulást kívánva el kell köszönni (még ha nehéz is…). Van, amit nem kell, sőt nem is szabad eltűrni! Volt olyan eset, amikor némi humor segített, s a legközelebbi találkozáskor már „normálisan” tudtunk beszélgetni, sőt várt is a beteg, akivel korábban ellentétünk volt.

Ha nem hívővel találkozom, nem fordulok rögtön ki a szobából, meg szoktam kérdezni, szeretne-e azért kicsit beszélgetni vagy nincs-e ellenére, ha én imádkozom érte. Mindig figyelembe kell venni a betegek fizikai-és mentális állapotát, az ő igényük dönti el, meddig mehetünk el a beszélgetésben megterhelés nélkül. Sokszor, érdekes módon magukat ateistának valló vagy hitüktől eltávolodó emberekkel is kialakult már jó hangulatú beszélgetés. Volt, hogy teljesen más témáról, de volt, hogy egyházi kérdésektől érdeklődtek: pl. mi a diakónusság, miért nem elég otthon imádkozni, miért kell gyónni, „mit kaptam Istentől, mindenért magam dolgoztam…” Nem meggyőzni akartam, csak elmondtam az Egyház álláspontját vagy a magam véleményét.

A személyeskedéssel vigyázni kell, soha nem erőltetve, megelégedve azzal, amennyit maga akar megosztani. Ugyanígy magamat sem „tukmálhatom” a betegre, de ha kérik, szívesen elmesélem a saját felnőtt megtérésemet vagy missziós élményeimet. Ezt úgy tapasztaltam, a nem hívők is érdeklődéssel fogadják, sok jó beszélgetés alakult ki így, néha hitbeli kérdéseket is elindítva. Sokszor hallok érdekes, akár megrázó élettörténeteket, ezt diszkréten kell kezelni. Van, aki örül, ha mesélhet (sőt, néha nehéz az „időkorlátot” tartani), de van, aki nem szívesen szólal meg. Ezt tiszteletben kell tartani.

Sokszor tapasztaltam, hogy sokakat a tájékozatlanság tart távol a Szentségektől. Több hozzátartozónak, betegnek elmondtam, mit is jelent a betegek szentsége valójában, amire addig félelemmel tekintettek, a régi berögződött „utolsó kenet” elnevezés miatt. Örömömre ezután többen felvették a betegek kenetét. Egyik legszebb emlékem, mikor egy néni következő találkozásunkkor boldogan újságolta, hogy hívjam fel az atyát, mert csoda történt, segített a betegek kenete és nem kell műteni.

Nagyon fontos az első találkozáskor a figyelem, az empátia. Mikor belépek a kórterembe és bemutatkozom, s valaki elfordul, alvást színlel, tüntetőleg folytatja a rejtvényfejtést, olvasást, mobilozást -már érteni kell a jelekből, s nem erőltetni. Valószínűleg nem kér belőlünk. Nem tudhatjuk az okát, el kell fogadni. Lehet, hogy ez még később változik. Akin érdeklődést látok, hozzálépek, megkérdezem, hogyan szólíthatom. Elég lenne a keresztnév (személyiségjogok), de általában mondja az egész nevét - ez nem szokott gondot okozni. Ez fontos a személyességhez. Hozzá fordulok, miatta vagyok ott, nem csak általánosságban. Azután megkérdezem, honnan való. Ilyenkor nagyon jó, ha tudok valahogy kapcsolódni hozzá: valami személyes élmény, közös ismerős vagy tudom, ki ott a pap… Máris valami közös pont, sokaknak ez némi kapaszkodót, megelőlegezett bizalmat jelent. Főleg az idősebb falusi betegek szoktak ennek örülni („Jé, maga ismeri?... Járt már ott…?”) , s könnyebben megnyílnak. Ha pécsi és hívő, esetleg megkérdezem, melyik plébániához tartozik, ki az atya (ez sokat elárul a vallásgyakorlásról is, hogy tudja-e), s ez is támpontot ad a beszélgetés indításához. Itt is óvatosan, csak amit és amennyit ő maga szeretne elmondani vagy hallani.

Jó érzés, ha valakivel már többször találkozom, ismerősként üdvözöljük egymást. Erre próbálok nagyon figyelni, mert tapasztalom, hogy jólesik neki, hogy emlékszem a nevére, s arra, amit elmesélt.

Szép élményem, hogy találkoztam és beszélgethettem a szolgálat során több nagyszerű, „híres” emberrel, aki betegként szerénységet, alázatot tanúsítva (nem visszaélve a nevével) példát mutatott a szenvedés derűs, imádságos hordozásában (természetesen én sem írok neveket, de szeretettel gondolok Rájuk).

Nagy öröm volt, amikor akadt beteg, aki felolvasást vállalt a szentmisén, amikor evangélikus beteg kért beszélgetést a katolikus pappal, református kántor énekelt, vagy más felekezetűek is eljöttek a misére (volt, aki megkérdezte, hogy neki szabad-e, mert gyermekkorában tiltott volt).

S öröm az is, mikor a nővér később köti be az infúziót (természetesen csak akkor, ha nem sürgős), hogy a beteg részt vehessen a szentmisén.

Olyanra is volt többször példa, hogy csak egy beteg kérte a Szentséget, mégis az egész kórterem együtt imádkozott. Vagy bátorították, aki bizonytalan volt.

Apró dolognak tűnik, de a tolerancia szép példája, amikor a járóképes beteg kimegy a kórteremből, hogy a fekvőbeteg gyónni tudjon.

Őszintén szólva mindig izgalommal, egy kicsit szorongva lépek be a kórterembe - mi vár rám, kikkel találkozom, lesz-e pozitív fogadtatás, vagy csak elutasítás, jól tudom-e kezelni, sikerül-e segíteni valakinek… Sosem lehet előre tudni, bármi megtörténhet.

Éppen ez benne a szép és a kihívás!

Itt is igaz: „Aki kockáztat, annak az Úr nem okoz csalódást” (Ferenc pápa)

Nyúlné Révfalvi Ildikó önkéntes beteglátogató