Online ájtatosság-sorozatot tart Felföldi László pécsi megyéspüspök a nagyböjti időben. A triduumot, vagyis a háromnapos elmélkedést március 19-21. között élőben közvetíti az Egyházmegye. Az első alkalommal püspök atya arra mutat rá, hogyan vegyük észre, tegyünk érte és tartsuk meg életünk kincsét!
„Nagy szeretettel köszöntöm a Pécsi Egyházmegye papjait, híveit, szolgálattevőit, minden keresztény testvéremet, a családokat!
Ezekben a napokban lelkigyakorlatot tartottunk volna Szekszárdon, onnan indult volna egy gondolat. Sajnos nem tarthatjuk meg ezeket a találkozásokat, ezért ezt az utat választottam annak érdekében, hogy mégis elinduljon egy üzenet. Az elmúlt időszak után magam is látom, milyen irányba kell mennünk, melyik úton kell elindulnunk együtt az egyházközségekkel, atyákkal, szolgálattevőkkel. Ezen az úton három pontra szeretném irányítani a figyelmet, amelyekről azt gondolom, mindennek a háttere lesz, és melyekből a továbbiakban tudunk építkezni, gazdagodni.
Az emberi élet legfontosabb, legmélyebb részei és legvalóságosabb forrásai a kapcsolatok: Istennel, családdal, keresztény közösséggel. A mai alkalommal erre az alapra figyelünk, az Istennel való kapcsoltra, mert ez valójában az önmagunkkal szembeni hozzáállásunk. Minden további kötődésünk erre épül, mert amilyen a minősége, a valósága az Istennel való kapcsolatunknak, olyan minden másnak is – annyiban értékes, annyiban gazdag és valóságos. Minden szív mélyén ott van e titok megfejtésének a szándéka: kicsoda Isten, ki vagyok én és hogyan tudok erre az isteni valóságra rátekinteni, ezzel találkozni, ebből élni.
Ady Endre egyik különleges megfogalmazása, ahogy szívében feltárja ezt a vágyat. Ezt írja:
Álmom: az Isten
Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni
S az álmom: az Isten.
Vele szeretnék találkozni,
Az álmommal, nagy, bolond hitben
S csak ennyit szólni: Isten, Isten
S újból imádkozni.
[…]
Az emberi szívet nem a nagy gondolatok, nem a különleges prédikációk változtatják meg, hanem az új helyzet, a találkozások, a megélt közösségi- és hitbeli szeretetélmények. Ezért rendkívül fontos, hogy a hitnek ezt a valóságát így lássuk. Erről sokat elmélkedtünk a Hit évében is és sikerült mélyre jutni.
Ehhez kapcsolódóan egy gondolattal élnék:
A hit kapuja, amely bevezet minket az Istennel való életközösségbe és lehetővé teszi a belépést az Egyházba, mindig nyitva áll előttünk. Akkor tudjuk átlépni a küszöbét, ha Isten igéje elhangzik, és a szív enged a kegyelem formáló erejének. Belépni ezen a kapun azt jelenti, hogy életre szólóan útra kelünk Istennel.
A hit egy döntés, egy lépés, egy kilépés a régi, megszokott önmagamból és egy bizalom, mely által rábízom életem vezetését Istenre, hogy azon az úton haladjak, amely a saját életemet és szeretteim életét is mindig többé, szebbé, boldogabbá teszi.
Azt mondja Jézus:
Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet. (Mt 13,44)
Aki őszintén gondolkodott már magában Isten létéről, megélte, hogy Isten, rejtőzködő Isten. De hol van ez a kincs, mi ez a kincs? A szántóföldbe rejtett kincs: Jézus! A szántóföld nem más, mint az a terület, ahol mindennapi életünket éljük, ahol jelen vagyunk, tevékenykedünk. Mindannyiunk életének szántóföldjében el van rejtve ez a kincs, csak néha nem foglalkozunk vele, végezzük a mindennapi munkákat, közben ott van mindenki sorsában, bármilyen körülmények közt él. Ezt felszínre hozni, megtálalni mindenkinek magának kell. Ahogy Jézus mondja: aki megtalálta, eladja mindenét, amije van és megvásárolja azt. (vö. Mt 13,44) Tehát, áldozatot kell hozni érte, rácsodálkozni, dolgozni érte. Ez az a nagy titok, feladat, ami az ember szívén, akaratán és erőfeszítésén múlik. Gyönyörű, de fájdalmas kép a Bibliában, mikor a gazdag ifjú felfedezi ezt a kincset, rácsodálkozik, odamegy Jézushoz és megkérdezi: mit kell tennem? Érzem, értem, hogy mi a lényeg, megtaláltam a kincset, csak felszínre kell hozni. Majd azt válaszolja Jézus: nagyon jó, add el, amid van, kövess engem és a kincsed ott lesz a mennyben! A fiú pedig szomorúan távozott.
Sok szomorú, összetört, célvesztett, elsüllyedt emberi sors mögött ez van: rátalált a kincsre, megtalálta a családban, fiatal házasként, meglátta a maga életindíttatásában, felragyogott a hivatásban. De sokszor az ember valamiért nem akar áldozatot hozni, lemondani dolgokról érte. Nem lehet odaadni mindent, amink van ezért a kincsért verejték, fájdalom nélkül. De, amikor látjuk, hogy mégis miért akarjuk átlépni a hit kapuját és elindulni Istennel, akkor képesek leszünk vállalni a lemondásokat.
Sokan veszni hagyják az életnek ezt a mindent meghatározó kincsét – a hitnek, az életnek, a családnak, a hivatásnak a kincsét. Ez a hit mélysége és valósága: amikor az ember megtalálja a kincset, felnyílik a szeme és a hit gazdagsága – mint az élet legnagyobb és legszebb gazdagsága – tárul elé.
Átlépve a hit kapuján elindulunk Istennel. Az út egyik szakasza, hogy higgyem, érdemes elindulni, érdemes rábízni magam, érdemes komolyan venni a hívó szót: jöjj, kövess engem! (vö. Mt 19,21) Nem véletlen, hogy János az örök élet, az üdvösség meghatározását adja, s a főpapi imában ezt mondja:
Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és a kit elküldtél, a Jézus Krisztust. (Jn 17,3)
Megismerni, rácsodálkozni és utána rábízni magam. Ennek a hitnek életet adó, átformáló ereje és öröme van. Amikor elindulunk ezen az úton, s amire nagyon oda kell figyelnünk ma a következő ige:
„Ti vagytok a föld sója. […] Ti vagytok a világ világossága.” (Mt 5,13-14)
A hitet nem csak magamért kapom, nem csupán a saját életem szolgálatára, hanem a továbbadásra. A fény mindig ajándékoz, a só mindig többé, gazdagabbá, tartósabbá teszi azt, amire ráhintjük, ahol jelen van. Ezt a hitet nekünk kell továbbadni! Sokan csak azért nem találtak rá a hit kincsére, mert senki nem adta át nekik, senki nem tárta eléjük: ez az, ami benned van. Ezért kell ezt a hitet a családi asztalnál, a templom oltáránál megélni, a közösségek szeretettalálkozásaiban átadni, megmutatni, segíteni felszínre juttatni a másik szívében! Ezért fontos Jézus megkísértésre mondott üzenete:
Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik. (Mt 4,4)
Ezt a hitet táplálni kell, nap mint nap erősíteni, jelen lenni benne, ahogy Jézustól halljuk:
Ha kitartotok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket. (Jn 8,31-32)
Ez az igazság erősíteni akar! Mindennapi életünkben is ott vannak Isten csodálatos szeretetjelei; amelyek segítenek bennünket, hogy a szeretet ne múljon ki; amelyek életben tartják a hitet és a remény lángját. A köztünk tevékenykedő, a bennünk munkálkodó Isten jelei vezetnek, erősítenek, tanítanak bennünket! Az emberi élet mélyének legnagyobb kérdéseit mindenki csak magának teheti fel: ki az Isten és ki vagyok én? Erre vezet rá az Úr, hogy megtalálva a kincset hiteles, éltető választ adjon. Nagyon szép Sámuel meghívása, amikor meghallja szíve mélyen a szólító erőt, ami vonz, hív, és ezt mondja: Szólj, hallja a te szolgád! (1Sám 3,10) Mindenki meghallja időnként ezt a belső hívó szót!
Hol vagyok? Honnét jöttem? Hova akarok menni? Hogy alakul a sorosom, szeretteim sorsa? Ezekre merjük azt mondani, amit Sámuel: Szólj, hallja a te szolgád! (1Sám 3,10) Mert az imádság csendjében Isten megszólít és megmutatja a maga szeretetét, az igazságét és én felfedezem ennek a hitnek a teljességét, majd elindulok Istennel. De közben segítem a rám bízottakat, a mellettem lévőket, akik jó szívvel keresik Isten igazságát, és szeretettel akarnak elindulni vele, átlépve a hit kapuján.
Szent-Gály Kata ezt a belső hitet, megérintettséget, amely most ott lehet minden szívben, így fogalmazza meg:
A kegyelem
Te soha többé nem leszel nyugodt,
S nem lesz tiéd a nyárspolgári béke,
Mert beléd hullott az Isten vetése,
És azt kitépni nem lehet,
Vagy nem mered,
Mert érezed, hogy éned jobbik része.
Azt megteheted, hogy soha se kapálod,
Hogy letaposod a kihajtó ágat,
Hogy nem öntözöd,
-de Harmat is van,
és néha, akaratlan
meglep.
És valahogy elindul benned
Egy gondolat, egy szó, egy meglátás, egy semmi –
S amit már kezdtél elfeledni,
Vagy letagadni, duzzad, újra él.
A gyökér,
A mag,
Beléd szövődik és szállá fakad,
És vakmerő kalandra bátorít:
Kilépni önmagadból,
Az átlagosból
-komolyan venni azt amit hiszel.
Tulajdonképpen mért nem kezded el?
