Pécsett hagyományosan szeptember 1-je a Város Napja, ekkor adják át az elismeréseket azoknak, akik különböző területeken végzett szolgálatukkal hozzájárulnak a helyi közösség fejlődéséhez. A Lyceum-templomban idén is szentmisét mutatott be Főtisztelendő Dr. Kvanduk Frigyes, a Pécsi Egyházmegye általános helynöke, a jelen lévő papság koncelebrálásával.
Homíliájában helynök atya a valódi béke, mégpedig a Jézus által képviselt és hirdetett béke jelentőségéről beszélt, amely teljes életre ad lehetőséget:
„Amikor Jézus elkezdi működését közöttünk, akkor meghirdeti az Isten országát, az Isten szeretetének az erejét. Ez az Ő evangéliuma. Pál azt írja, hogy „a békesség evangéliumát hirdetem nektek”. Valóban, ha nézzük, a Szentírásban, az Újszövetségben Isten országának, illetve a békének a kifejezését, világát, akkor úgy tűnik, hogy ez a kettő fölcserélhető egymással. Tehát a béke, békesség egy egészen különös súllyal szerepel a Szentírásban. Természetesen a béke Jézus életében és az Ő élete nyomán született írásokban nem úgy szerepel, mint valami pszichikai béke, vagy mint a kölcsönös ellentétek közepette kialkudott relatív béke. Ezek is szükségesek, de mind viszonylagosak. Ezekben nem az evangélium békéjéről van szó!
Ha a szívünkbe tekintünk, ha a közös létünkre nézünk, akkor világos számunkra, hogy az életünk mélyén a béke iránti vágy nagyon alapvető. Egyszerűen önmagunkat, saját személyünket, de egymást sem tudjuk igazán elhelyezni a békesség valósága, helyzete nélkül. A béke az ember igazi léte, igazi valósága, igazi helye. Mégis ha nézzük a történetünket, az életünket, nem kell nagy erőfeszítéseket tenni, hogy megállapítsuk, tele van békétlenséggel. Sőt, olyan békétlenségekkel, amelyeknek a feloldását alig-alig látjuk, vagy egyáltalán nem. Megfogalmazhatjuk azt, hogy bár a békesség a mi egyik legalapvetőbb vágyunk, legalapvetőbb emberi helyzetünk, magatartásunk, mégis igen-igen távol vagyunk tőle. Nemcsak, hogy távol vagyunk, hanem ha ezt őszintén vizsgáljuk, akkor az is világos előttünk, vagy legalábbis körvonalazódik, hogy ezt képtelenek vagyunk megteremteni. Természetesen valami keretet tudunk ennek adni, de az alapvető béke, a béke evangéliuma, az alapvető élet utáni vágy, ami a szívünk mélyén húzódik, az túlnyúlik mindezen. Alapvetően túlnyúlik a mi világunk tapasztalati-, de megfogalmazhatjuk azt is, hogy szellemi határain is. Ez egyszerre nagyon nehéz helyzetet teremt a számunkra, ugyanakkor mégis ebben körvonalazódik az ember, az emberi közösség számára valami lehetőség, mert hisz tudunk erről az életről, erről a békéről, bár egészen befejezetlen a szívünkben, a gondolkodásunkban, az elménkben.
Hallottuk a Föltámadottnak a szavát, ahogy ismételten belép a tanítványok közé és azt mondja: Békesség nektek! Ez nem valami olcsó, kegyes szó. Jézustól ez a kegyességi magatartás egészen távol van. Ő nem mond ki mást ebben a pillanatban, mint azt, hogy mi az Ő állapota. Ő egészen benne élt a mi helyzetünkben, a mi viszonyainkban, a mi ellentéteinkben, Ő vállalta az ellentmondások világát — ellentmondás nélkül — egészen a halálig. Életében -—az Isten ajándékozó szeretete révén — létrejött az élet teljessége, a béke valósága. Nem csak körvonalaiban, hanem egész mélységében. Jézus ezzel lép közénk és ezzel ad nekünk esélyt a béke hordozására, művelésére, az együvé tartozás kialakítására.
Sokszor nagyon egyszerűnek tűnik ez az út, ami valójában nem egy program, nem egyfajta módszer, hanem egyszerűen az egész embernek a kérdése. A Föltámadott világa ezt húzza alá: egy egész életen keresztül, az Isten szeretetében tudjuk a mi békénket hordozni és alakítani. Ez egy nagyon nehéz út, ami alól nincs felmentésünk. Erről szól Jézus egész élete és tanítása. Nagyon érdekes az, amit Szent Tamás, a nagy skolasztikus gondolkodó ír a békességről: az igazság alapján történő együttélésnek a rendje. Ez első pillanatban egy nagyon kerek, kész gondolatnak tűnik, azonban sokkal inkább arról van szó, akár az ő gondolkodását, világát nézve, hogy ez egy folyamatos teremtődés, amire késznek kell lennünk.
Legtöbbször mindig másoktól várjuk a békét, másoktól várjuk a rendet. Van ebben valami megfelelőség. Mégis azt soha nem szabad elfelejtenünk, hogy akkor tudunk az igazság és az együttélés útján járni, ha a mi szívünkben készek vagyunk arra, hogy újból és újból megteremtsük annak a békének a jelentőségét, ami a Föltámadottnak a békéje, amelyet nekünk hirdetett és hirdet ma is. Ebben a hirdetésben egy óriási ígéret van. Ez nem egy távoli, több száz, több ezer éves hirdetés. Ez a szó a jelenben hangzik. Abban a jelenben, amelynek a középpontjában ma is Ő van. Ő van a mi történetünk, Ő van a mi szívünk, a mi béke-lehetőségünk középpontjában. Amíg ezt nem tudjuk a szívünkben elfogadni, nem merünk ezen járni, addig nincs béke a környezetünkben. Még ha ezt az utat járjuk, akkor sem egyszerű. De vállalni tudjuk azt a lehetőséget, hogy ez nem egy szélmalomharc, nem egy olyan virág, amelyet elfúj a szél, és amiről pár nappal vagy egy időszak után már nem tudjuk, hogy mi is történt, történt-e egyáltalán valami?
Ez egy olyan béke, amely mindig megadja a mi súlypontunkat, a mi életünknek a súlypontját és egyben az életünknek a lehetőségét. Sokféle helyzet van a történelemben, a mi történetünkben is. Mégis erről a történetről — a Názáreti Jézus békéjének a történetéről, ami a mi szívünk eseményének a világa — nem mondhatunk le, mert akkor lemondtunk önmagunkról is. Ez a béke nekünk reményt, jövőt, lehetőséget, értelmet ad. Kérjük Tőle azt, hogy legyen erőnk, nyitottságunk, bátorságunk ezt a békét befogadni, ennek a békének a mentén élni, cselekedni egymás között.”
A szentmisét a korábbi évekhez hasonlóan a város és térség lakóiért, az itt dolgozó és itt tanuló embertársainkért ajánlottuk fel.
