Advent első hetének péntekén Dallos Tamás püspöki szertartó atya mutatott be hajnali szentmisét a Székesegyházban.
A roráté szentmise homíliáját teljes egészében közöljük:
„Krisztusban Szeretett Testvéreim!
Folytatva a Rómaiakhoz írt levélben található felsorolásban megkezdetteket, ma arra az instrukcióra figyelünk és gondolunk, amely így hangzik: legyetek a tisztelet dolgában egymással versengők. (Róm 12,10)
Mivel most lehetőségünk van rá, hogy ezt a mondatot kiragadjuk eredeti szövegkörnyezetéből, szeretnék elvonatkoztatni attól, hogy Isten, egymás, önmagunk vagy a világ iránti tiszteletre gondol-e a szerző – már csak azért is, mert a Szentírás egy másik helyén, Péter első levele egészen rövidre zárja ezt a kérdést, amikor így fogalmaz: mindenkinek adjátok meg a tiszteletet!
A tiszteletről, mint arról a cselekedetről szeretnék gondolkodni, amelyet a mindennapjaink során egyes személyek vagy értékek iránti nagyrabecsülésünk jeleként gyakorlunk, úgy, hogy ez sokszor nem csak szavakban, gondolatokban, hanem valóban a külső cselekedeteinkben is megjelenik.
Amikor manapság körülnézünk a világban, sajnálatos módon azt láthatjuk, hogy már nem az a kérdés, ami ebben a gondolati mottóban szerepel, vagyis, hogy ki kit előz meg a tiszteletadásban, – ha úgy tetszik, ki a gyorsabb, ki a leleményesebb a másikkal szemben – hanem egyáltalán az, hogy ebben a világban, mindennapjainkban, kapcsolatainkban megtaláljuk-e még nyomokban a tisztelet erényét.
Az elmúlt években jelentős mértékben tapasztaljuk, hogy ez a fogalom milyen súlyosan elhasználódott társadalmi életünk számos területén. De ez nem csoda, hiszen nehéz tiszteletről beszélni, amikor a szabad verseny, a saját pozíciónk bármi áron való megtartása túllépett a gazdaság körén. Nehéz tiszteletről, mint erkölcsi kategóriáról beszélni, akkor, amikor egy olyan világban élünk, amelyben mindenkinek megvan a külön bejáratú etikája. Mindenki felhatalmazza magát arra, hogy értékelje és eldöntse mi a jó és mi a rossz, ezáltal képlékennyé válik mindenféle közös alap. Ezek után ki kell mondanunk, hogy a tiszteletlenség korában élünk, ahol a mindennapjainkat átjárja a gúnyolódás, és ahol a megalázás nagyon sok ember kedvelt szórakozásává válik, akár virtuális terekben, akár tényleges kapcsolatokban. Egy olyan világban élünk, ahol a tisztelet legfeljebb a fonendoszkópnak szól, de nem az orvosnak. Még számos példát lehetne mondani más foglalkozásokból, emberi élethelyzetekből, de egy valami biztos: Isten nem ilyen világot teremtett! Isten nem ilyennek akarja látni az embert!
Mindenkinek adjátok meg a tiszteletet és a tisztelet dolgában legyetek versengőek egymással. (vö. Róm 12,10)
Ahogy ezeket a sorokat olvassuk, szinte hallani lehet a ki nem mondott felkiáltásokat: én tiszteljem ezt és ezt az embert? Hát mit tett meg érte? Majd, ha rászolgált! Különben is, milyen jellemtelen ember ő, nem érdemli meg a tiszteletemet. Ezek a gondolatok, amik végigsuhannak rajtunk, amikor nem hogy nem akarunk versengeni vagy elsők lenni a tisztelet dolgában, és úgy tekintünk erre az erényre, mint amire rá kell szolgálni. Mintha ezzel megjutalmazhatnánk azt, aki megfelel az elvárásainknak. Mintha csak akkor kötelezne bennünket a Szentírás szava és krisztusi életmódunk a másik megbecsülésére és tiszteletére, ha előbb ő is megbecsül minket!
Ezekre a felmerülő érzéseinkre, gondolatainkra, előítéleteinkre a Jó Isten válasza végtelenül egyszerű: azért tiszteld a másikat és önmagadat is, mert én is tisztellek téged, akár rászolgáltál, akár nem. A Szentírásban ezt a megállapítást olvassuk az emberről az egyik zsoltárban: kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg. (vö Zsolt 8,6) Isten egyetlen ember személyében sem teremtett selejtet. Isten szemében senki sem értéktelen, senki sem érdemtelen. Lehet, hogy néha elveszítjük az irányt és olykor súlyos, visszafordíthatatlan, rossz döntéseket hozunk, elmulasztunk lehetőségeket, elrontunk dolgokat, de Isten számára akkor is értékesek vagyunk!
Máshol pedig azt olvassuk: Isten váltott meg minket Krisztus drága vére árán. Lehet, hogy mi olykor nem sokat adunk egy embertársunkért, de gondolnunk kell arra, hogy Isten egykor nagyon sokat adott értünk. Jézus Krisztus keresztáldozata mindannyiunk számára azt üzeni, hogy mindenki, akivel találkozol az életed során, arra is érdemes volna, hogy meghalj érte. Súlyos kijelentések ezek, de a Szentírás igazságai, amelyekkel jó találkozni, szembe nézni, amikor azt az utat keressük, amelyre Isten hívott meg, és amelyen egyenesen szeretnénk járni. A tiszteletadás ott kezdődik, hogy felismerem magamban a csodát, a szépséget, amelyet Isten elgondolt. Meglátom magamban és a velem szemben álló félben az Isten képére és hasonlóságára teremtett embert és megértem azt, hogy Isten tervének tisztelete, amelyet a világról és benne az emberről alkotott, harmóniát és békét teremt önmagunkban és közösségeinkben is.
Ezért olyan fontos ezeket a szavakat és az útmutatót fontolgatni és magunkkal vinni, megelőzni egymást a tiszteletadásban.
Először arra gondoltam, hogy a nap kezdetén felsorolok néhány példát, hogy hol lenne érdemes elkezdeni, majd rájöttem, hogy az már tulajdonképpen előítéletekre épülne, és csak érvelnék azért, hogy miért kell egy-egy helyzetben egymást tisztelnünk. Ezért nem mondok konkrét példát, hanem arra bátorítom a Kedves Testvéreket, hogy a mai nap kezdetén, amikor ezt a gondolatot magunkkal visszük, engedjük, hogy kibontakozzon a legváratlanabb vagy a legtermészetesebb helyzetekben, kapcsolatainkban, mindenütt, ahol ma megfordulunk. Előzzük meg egymást a tiszteletadásban! Ámen.
