Advent harmadik hetének szerdáján Dallos Tamás püspöki szertartó atya mutatott be hajnali szentmisét a Székesegyházban.
A roráté szentmise homíliáját teljes egészében közöljük:
„Krisztusban Szeretett Testvéreim!
Az édesanyák bizonyára jól tudják, hogy nincs a földön szebb hang annál, mint amikor gyermekük a világrajövetel pillanatában felsír, képletesen jelezve ezzel: megérkeztem, az élet a világra született, a tüdőm jól működik. Az új élet születését ez a gyönyörű emocionális jelenség kíséri, és emberekként mindannyian tudjuk, hogy születésünk első felsírásától fogva az egész életünk során megszámlálhatatlanul sokszor csordul le arcunkon újra és újra a szemeink mellett lévő könnymirigyek átlátszó, sós nedve, a könnyünk. Nem csak akkor fakadnak ki könnyeink, amikor hagymát kell pucolni, hidegben vagyunk vagy fizikai fájdalom ér bennünket, hanem akkor is, amikor olyan erőteljes érzelmeket élünk át, mint a szomorúság, a részvét, a harag vagy éppen az öröm, a boldogság, vagy az áhítat. Azért szerettem volna erre a jelenségre utalni az elején, mert a mai hajnali órákban a Római levél tegnap elhangzott fél mondatának párját kaptuk elmélkedésünk tárgyául (vö. Róm, 12,15). Tegnap Nyúl Viktor pasztorális helynök arról beszélt a homíliában, hogy mit jelent együtt örülni az örvendezőkkel, ma pedig ennek a mondatnak a második felével Pál apostol arra hív: és sírjatok a sírókkal! (vö. Róm 12,15).
Megannyi élethelyzetben találkozunk a sírással. A Római levél idézett gondolata azonban pontosabban behatárolva, azokra a helyzetekre utal, amikor az ember könnyei nem az öröm és a siker könnyei, hanem a fájdalommal teli, keserves sírásé. Hasonlóan az Ószövetség egyik leginkább szívbemarkoló jelenetéhez, amelyet Jeremiás próféta így ír le: Ezt mondja az Úr: Jajszó hallatszik Rámában, sírás és keserves jajgatás: Ráchel siratja fiait és nem akar vigasztalódni fiai miatt, hiszen már nincsenek többé (vö. Jer 31,15). Az emberi szenvedés, a megélt mélység legsötétebb pontja ez, amikor valami olyan fájdalom tölt el, hogy sírásunkban, szomorúságunkban már vigasztalódni sem akarunk. Ezt éljük át akkor, amikor elveszítünk valamit vagy valakit, aki különösen fontos volt számunkra. Ez az érzés kerít hatalmába, amikor ott állunk szeretteink halálos ágyánál vagy ravatalánál; amikor egy természeti katasztrófa egy pillanat alatt porig rombolja felépített, szeretett otthonainkat; amikor egy betegség visszavonhatatlanul elveszi az egészségünket. De ezt érezzük akkor is, amikor rádöbbenünk, hogy egy szenvedély vagy rossz szokás a hetek, hónapok, évek alatt hatalmas bűnné terebélyesedett, elvette tőlünk a szabadságot, az életet, a méltóságot. Rádöbbenünk, hogy milyen kiszolgáltatottak vagyunk, hogy milyen mély pontra lehet jutni az élet során. Érzelmek, konfliktusok, örömök és sebek sokasága kíséri életünket, amelyekből könnyek fakadnak. Az ilyen élethelyzetben kapjuk feladatul: sírjatok a sírókkal! (vö. Róm 12,15).
Nagyon szép, hogy nem azt mondja a szerző: legyetek okosak, tanácsadók, ha valaki sír, ti tudjátok megmondani, hogy mit kellett volna jobban csinálni. Azt sem mondja, amit – valljuk be – sokszor elkövetünk hibaként, hogy a másik baját realizálva felülértékeljük saját problémánkat, hogy nekünk még nagyobb gondjaink vannak, neki nincs is oka a sírásra… De ezekben a megtört élethelyzetekben nincs helye az okoskodó szónak és az emberi bölcselkedésnek. A vigasztalan fájdalom mellett állva tapintatra van szükségünk.
Ferenc pápa néhány éve egy katekézis alkalmával a következőket mondta: „Ahhoz, hogy a reményről beszéljünk a vigasztalan előtt, előbb részt kell vennünk a vigasztalanságában; ahhoz, hogy akár egy könnycseppet is letöröljünk, előbb rész kell vennünk a sírásban. Szavaink csakis ezáltal lesznek képesek arra, hogy egy csepp reményt adjanak.”
Ezekben a mélységes és bátorságunkat próbára tevő élethelyzetekben azonban azt is jó látni, hogy nem csak a fizikailag mellettünk állók vannak ott a nehézségeinkben. Isten üzenete számunkra, hogy ezekben a helyzetekben nem vagyunk egyedül. Mint ahogy Megváltó Jézusunk sem volt egyedül, amint „Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól” (Zsid 5,7). Az emberiség minden könnye benne van és meghallgatásra talált az Ő könnyes imádságaiban. A feltámadás bizonyosságából megszülethet a válasz, a mi legnagyobb vigaszunk is: a tudat, hogy „Isten letöröl a szemükről minden könnyet” (Jel 7,17). Így lesznek a mi életünk könnyei a reménység magvai; könnyek, melyekről tudjuk, gondviselő Isten feljegyezi, tömlőibe gyűjti (vö. Zsolt 56,9) és nem feledi azokat.
Merjünk egymás mellé állni, akkor is, amikor nincsenek szavak! Amikor ott vagyunk a fájdalom mélységében valaki mellett, akkor maradjunk csendben, hirdessük a reményt a könnyeinkkel, egy néma simogatással, egy öleléssel, vagy ha ezt sem tudjuk megtenni, akkor a csendes közelségünkkel, arra gondolva, hogy amint a megosztott öröm dupla öröm, úgy az ember megosztott fájdalma már csak fél fájdalom.
Örüljünk az örvendezőkkel és sírjunk a sírókkal! (vö. Róm 12,15) Áman."
