Advent negyedik hetének szerdáján Lápossy Péter iskolalelkész, kisegítő lelkész mutatott be hajnali szentmisét a Székesegyházban.
A roráté szentmise homíliáját teljes egészében közöljük:
„Amennyiben rajtatok áll, lehetőség szerint éljetek békében minden emberrel! (Róm 12,18)
Kedves Testvérek, a Rómaiakhoz írt levél ezen mondatáról gondolkodhatunk a mai reggelen, amely a békességre biztat minket.
Az egész bibliai részlet (vö. Róm 12,9-18), amelyen adventben elmélkedtünk, a testvéri közösségről szólt és ennek különböző szempontjait vizsgálhattuk meg, s ennek egy fontos pontja a békére törekvés. De hogyan lehet törekedni a békére? Lehetséges úgy is, hogy minden nehézséget, problémát, ami békétlenséget szülne, félre teszünk, a szőnyeg alá söpörünk és már békesség van. Viszont ez nem tartós, és valahol érezzük, hogy hazugság. Ugyanakkor azzal is lehet békét teremteni, ha az erősebb kikényszeríti azt, a másik pedig ráhagyja, nem vitatkozik. Ez szintén rossz megoldás. Lehet kompromisszumot kötni, amikor a nehéz kérdésekben mindenki enged valamennyit, mindenki ugyanannyiról mond le a saját javából. Ez már elvezet egyfajta békéhez, viszont nem érdemes itt megállni. A mi békességünk ennél mélyebben gyökerezik, nemcsak emberi békességünkből fakad, forrása Krisztusban van!
Amikor békében tudunk együtt élni valakivel, akkor az Krisztus szeretetéből származik. Általa vagyunk képesek a radikális szeretetre és az alázatra, hogy tudjunk békében élni egymással és minden emberrel – ahogy Szent Pál fogalmaz (vö. Róm 12,18).
Békében élni valakivel – egy külső békesség, amelyről Szent Pál is tanít: igyekezzünk békességben élni egymással! De ez mindig kétoldalú kérdés, hiszen nem csupán rajtunk múlik. A szent is megjegyzi: amennyiben rajtatok áll. Ehhez pedig hozzá tehetjük, hogy amennyiben rajtunk áll, tegyünk meg mindent, hogy békében éljünk egymással.
Ha a másik ember nem akarja, onnantól kezdve nem rajtunk áll a béke. Szent Pál is megjegyzi: lehetőségetek szerint éljetek békében mindenkivel. De még itt is tovább lehet menni, hiszen külső békességünk nagyban függ belső békénktől, és ezt sokkal kevésbé befolyásolják a külső körülmények, a korábban említett külső béke.
Ezért itt tegyük fel a kérdést: Mi akadályozza bennem a belső békét?
Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy sok gyónásban előkerül a békétlenség – családtagokkal, szülőkkel, munkatársakkal szemben. De mi ennek a békétlenségnek a forrása? Fel kell ismernünk, hogy nem a másik ember és nem is a probléma tárgya. A békétlenség belőlünk fakad, magunkkal van gondunk, van bennünk valami, amivel nem tudunk kibékülni.
Úgy is fogalmazhatunk: a békétlenség forrása abból fakad, hogy meg akarjuk változtatni azt, amin nem lehet változtatni, vagy éppen nem változtatjuk meg azt, amire lehetőségünk lenne. Emiatt békétlenségben vagyunk, hiszen olyan valamit akarunk megváltoztatni, amit nem lehet, és ugyanígy akkor is mérgesek vagyunk egy kicsit magunkra, amikor valamin változtathattunk volna, mégsem tettük meg. Ez pedig békétlenséget szül bennem és embertársaimmal szemben. A békesség forrása tehát ezzel kezdődik: igyekezzük elfogadni azt, amin nem tudunk változtatni. El kell fogadnunk, hogy mindaz, ami van, annak szabad így lennie, mert Isten hagyta, hogy így maradjon. Ez békét teremthet bennünk, hiszen forrásunk Jézus, Ő az, aki kibékítette Istent az emberrel, embert az emberrel, embert a világgal. Valamilyen módon vissza akar vezetni a Teremtés könyvének harmóniájához, a Paradicsomba, ahol békességben élt az ember a világgal, másokkal, Istennel.
Gondoljunk Izaiás jövendölésére, amikor a farkas legelészik a báránnyal. Ezt a képet érdemes tovább nyitni és emlékezni arra, hogy ennek a bibliai szövegnek a végén van egy fontos megjegyzés: Sehol nem ártanak, s nem pusztítanak az én szent hegyemen. Mert a föld úgy tele lesz az Úr ismeretével, mint ahogy betöltik a vizek a tengert. (Iz 11,10)
Vagyis a békének a forrása Isten! A bennünk lévő béke forrása is Ő! Amikor pedig Krisztusra tekintünk, mint emberre, látjuk, hogy benne ott van ez a béke, hiszen egész életében Isten akarata szerint cselekszik és ez mérhetetlen békével tölti el. Emlékezhetünk arra a szentírási képre, amikor Jézus a vihar közepén békében alszik a bárkában. Ez egy szimbolikus kép, mely szerint Jézusban béke van a viharban is, a kereszten is, mert tudja, hogy ez az Atya akarata – még akkor is, amikor úgy érzi, elhagyta Őt, a kezébe helyezi lelkét, mert egészen közel van hozzá és az akaratához. Nekünk is legyen ez a békénk alapja, hiszen életünk Isten kezében van, Ő tudja, hogy létezünk!
Egyszer kaptam egy kártyát, amelyen XXIII. János pápa szavai voltak olvashatók: Isten tudja, hogy létezem és ez elég nekem!
Isten tudja, hogy létezünk, hogy vagyunk neki és ez szilárd alapot ad békességünknek is. Ő akarta, engedte, hogy éppen itt legyünk, pont ezt éljük át. Ez erőt adhat a nehézségek leküzdésében, hiszen ebben a pillanatban is velünk van. Amikor pedig durvák vagyunk, abban bizonytalanságunk megfogalmazódik meg: ki is vagyok, mi a célom? Ilyenkor visszatekinthetünk életünk legvégső alapjára és céljára, hogy forrásunk a Szentháromságos Istenben van. Ez biztos alap! Isten gyermekeiként életünk végső célja a vele való teljes közösség. Minden olyan pontról, ami bizonytalanná tesz, vissza lehet tekinteni erre az alapra és ez békével tölthet el, segíthet túllépni, túllendülni minden Isten erejére támaszkodva.
A szeretet és a béke kapcsolatára gondolva pedig a szeretetparancsra tekinthetünk: szeressük Istent! Ahogy Szent János fogalmaz: a szeretet lényege, hogy Isten előbb szeret minket! Ez visszavezet oda, hogy békénk alapja Isten, aki előbb szeretett minket és azt az embert is, akivel talán békétlenségben vagyok. Az emberi szeretet azonban kettős irányú, ahogy Jézus fogalmaz: szeresd felebarátodat, mint önmagadat.
A szeretetünkben ott kell lennie a helyes önszeretetnek, ami az embertársak szeretetének az egyensúlya. Ehhez szükség van a belső békére és arra, hogy előtérbe helyezzük a másikat, lemondjunk saját kényelmünkről, illetve engedjük meg, hogy minket is szeressenek és mi is szeressük önmagunkat.
Békességünk belső alapja tehát Istenben van, belőle meríthetünk erőt minden békétlenségünkben. Legyünk a béke emberei! Bár azt mondja Szent Pál: amennyiben rajtunk áll. De én azt gondolom, hogy ha valaki igazán a belső békével tud közeledni mások felé, akkor ez hat a környezetére is. Jézus így tanít: Ha azonban egy házba beléptek, legelőször ezt mondjátok: Békesség ennek a háznak! Ha ott a békesség fia lakozik, megnyugszik rajta a békességetek, ha pedig nem, reátok száll vissza. (Lk 10,5-6)
Tehát, ha békével közeledünk mások felé, akkor az kihat rá. De ha ő nem tudja befogadni Krisztus békéjét, az ettől függetlenül jelen van Isten szeretetében. Ámen.
