Ferenc pápa január 6-án elmondott, vízkereszt ünnepéhez kötődő tanításai megmutatják a dicsőítés mély értelmét, azt, hogy “tudnunk kell hallgatni az isteni Ige jelenlétében ahhoz, hogy képesek legyünk olyan szavakat használni, amelyek nem sértenek, hanem vigasztalnak.”
Debora Donnini – Vatikánváros
A csillag megáll Betlehemben, afelett a hely felett, ahol egy kisgyermek van. A keltről jövő bölcsek leborulnak előtte és imádják Őt. Ez az a központi jelenet, amelyet az evangélium elénk tár vízkereszt ünnepén. Olyan jelenet, amelyet számos másik előz meg benne Heródessel, az írástudókkal és a főpapokkal. Az egyház azonban azt ünnepli, hogy Jézus megmutatja magát a világnak, arról emlékezik meg, hogy “a Betlehemben, Szűz Máriától megszületett gyermek nem csak Izrael népéhez jött, akiket a betlehemi pásztorok szimbolizálnak, hanem az egész emberiséghez, akiket a keletről jött bölcsek testesítenek meg”. Ezt hangsúlyozta Ferenc pápa 2015-ös vízkereszti miséjében, aki évről-évre újabb és újabb részletét emelte ki ennek az ünnepnek, amely olyannyira fontos a hit szempontjából, hogy ténylegesen kitágítja horizontunkat “az egész világ horizontjára emeli, hogy az Úr minden nép számára való ‘megtestesülését’, vagyis a szeretet és Isten egyetemes megváltásnak megtestesülését állítsa a középpontba, emlékeztetett a pápa szintén ebben a 2015-ös, január 6-án elmondott Úrangyala imádságban.
Az egyháznak küldetése van, ezt fejezi ki természetének lényege
Egy fontos dolog, amely a keresztényeket ráébreszti küldetésük értelmére, jegyzi meg Ferenc 2019-es apostoli levelében, az Admirabile signum-ban, az a betlehemi jászol, ahol a három bölcs király szobrocskája összetalálkozik, akik aranyat, tömjént és mirhát hoznak ajándékba. “Látva ezt a jelentet a jászol körül – írja – arra kapunk meghívást, hogy elmélkedjünk azon felelősségünkön, hogy minden kereszténynek evangelizációs küldetése van. Mindannyiunknak a jó hír hordozóivá kell válnunk, hogy a könyörületesség konkrét tetteivel tegyünk tanúságot arról az örömről, hogy találkoztunk Jézussal és az ő szeretetével.” A bölcs királyok tehát, folytatja, “visszatérve hazájukba, egészen biztosan elmesélik ezt a meglepő találkozást a messiással, útra indítva ezzel az evangéliumot az emberek között”.
Ezt a témát a pápa 2016-os vízkeresztkor elmondott miséjében is hangsúlyozta, és kijelentette, az evangélium hirdetése nem egy választás a sok közül, és nem is mesterség.
Az egyház számára az, hogy missziós küldetése van, nem azt jelenti, hogy prozelitizmust folytat; az egyház számára misszionáriusnak lenni egyet jelent saját természetének kinyilvánításával: Isten fénye megvilágosítja az egyházat és az elmélkedik erről a fényről. Ez az egyház szolgálata. Nincs másik út. A küldetés az egyház hivatása: sugároznia kell Krisztus fényét és szolgálatát. Hány és hány ember várja tőlünk ezt a missziós igyekezetet, azért mert szükségük van Krisztusra, szükségük van arra, hogy megismerjék az Atya arcát.
Táplálni a hitet szent ravaszsággal
Ferenc pápa 2014-től fogva – amikor első alkalommal mutatott be misét vízkereszt ünnepén – homíliájában azt hangsúlyozta, hogy a három bölcs király mennyire képes volt oltalmazni a hitet. “Mint bölcs útitársak’ arra tanítanak bennünket, hogy ne elégedjünk meg azzal, hogy életünk “partmenti sétahajókázás”, hanem emeljük fel tekintetünket és kövessük “szívünk” nagy vágyait, azzal a “szent ravaszsággal”, amelyet a bölcsek is képesek voltak akkor használni, “amikor útjukon hazafelé úgy döntöttek, hogy nem töltik az éjszakát Heródes sötét palotájában, hanem más úton térnek haza”.
Manapság nagyon fontos, hogy tápláljuk hitünket. Tudnunk kell másfelé menni, elkerülni a sötétséget és a szirének vonzását, a világiasságot vagy épp a ma oly jellemző modernitást, hogy Betlehem felé tudjuk venni utunkat, oda, ahol a periféria egy házának egyszerűségében, egy hittel és szeretettel teljes anya és apa között napként ragyog fel a magasból, a mindenség királya. A bölcsek példáját követve, kis fényeinkkel keressük az isteni fényt, és gondozzuk hitünket.
Fedezzük fel, hogy Isten erejét könyörületességnek hívják
A vízkersztkor elmondott homíliákban gyakran visszatér a fény témája, kezdve annak a csillagnak a fényétől, amelyet a bölcsek követnek hosszú útjukon, amelynek felén és egyben végcélján egy kis gyermeket találnak. Mindezt azért, mutat rá Ferenc pápa 2017 január 6-án elmondott homíliájában, hogy kimozdítsa őket az “Isten iránt érzett nosztalgiájukból” és nagyobb merészségre vezesse őket, arra, hogy felfedezzék “azt az Istent, aki azt akarja, hogy szeressék, de a szabadság és nem a zsarnokság égisze alatt; azt akarja, hogy fedezzék fel ezt az ismeretlen – de mégis vágyva vágyott – királyt, aki nem aláz meg senkit, nem tesz rabszolgává senkit, és nem tesz rabbá sem senkit. Azt akarja, hogy felfedezzük, hogy Isten ott akart megszületni, ahol nem számítottak rá, ahol talán nem is akarták, hogy megszülessék, vagy ahol tagadják, hogy megszülethet.
Fel kell fedezzük, hogy Isten tekintetében van helye annak, aki megsebesült, aki megfáradt, akivel rosszul bántak, akit elhagytak: hogy az ő erejét és az ő hatalmát úgy hívják, hogy könyörületesség”. Másfelől ott van Heródes alakja, aki “nem képes imádni”, mert “nem volt képes felhagyni önimádatával, azzal, hogy minden vele kezdődik és végződik”.
Közöny, félelem vagy tapintatos keresés
Az elkövetkező években Ferenc tovább mélyítette vízkereszt ünnepének jelentőségét. Míg a 2018-as ünnepi szentmisén azt hangsúlyozta, hogy a mai világban az ember inkább hajhássza a könnyen fellobbanó felületes dolgokat, a “sikert, a pénzt, a karriert, az elismerést és az örömöt” – amelyek “meteorként” egy “ pillanatig ragyognak, majd gyorsan megsemmisülnek” – miközben “az Úr csillaga” nem mindig villámlik, de mindig jelen van”, addig ugyanabban az évben szintén vízkereszthez kötődő Úrangyala imádságon arra buzdított, hogy valamilyen módon döntsünk arról, miképp viszonyulunk Jézushoz: a bölcsek óvatos keresésével, a főpapok és az írástudók közönyével, akik ismerték a teológiát, vagy Heródes félelmével.
Az egoizmus képes elhitetni velünk, hogy fenyegetésnek fogjuk fel Jézus eljövetelét saját életünkbe. Ezért megpróbáljuk elnyomni vagy elhallgattatni Jézus üzenetét. Amikor az ember saját ambícióit, a kényelmesebbnek tűnő távlatokat, a rosszra hajlást választja, akkor Jézus akadálynak tűnik. Másfelől azonban mindig jelen van a közöny kísértése is. Még ha tudjuk is, hogy Jézus a megváltó – a miénk, mindannyiunké – ,szívesebben élünk úgy, mintha nem lenne az: ahelyett, hogy összhangban élnénk saját keresztény hitünkkel, a világ hercegeit követjük, akik uralkodási hajlamukat, hataloméhségüket, gazdagság iránti vágyuk kielégítését hajkurásszák.
Arany, tömjén és mirha
“Ahhoz, hogy megtaláljuk Jézust alternatív útra kell lépnünk, az övére, az alázatos szeretet útjára”, mondta Ferenc pápa azon a szentmisén, amelyet a vatikáni bazilikában mutatott be 2019-ben, vízkereszt ünnepén. Itt azonban a három király ajándékának jelentősége mellet is megállt. Az arany, amelyet a legértékesebb elemnek tartunk, arra emlékeztet, hogy az Istennek kell adni az első helyet, akit imádunk. De ahhoz, hogy ezt megtegyük éreznünk kell, hogy nem vagyunk önnállóak. Tehát a tömjén, amely az Úrral való kapcsolatot szimbolizálja, az imádság, de – magyarázza a pápa – ahhoz, hogy a tömjén illatozzon el kell égetni, ahogy az imádsághoz is, ha tetszik egy kis időt el kell “égetni”, vagyis az úrnak kell áldozni.
És ezt tényleg meg kell tenni, nemcsak a szavak szintjén. A tettekre térve, itt a mirha, az a kenőcs, amelyet akkor használtak, amikor szeretettel kenték meg Jézus testét, miután levették a keresztről. Az Úr értékeli, amikor gondoskodunk a szenvedéstől megpróbált testekről, az ő leggyengébb testéről, azokéról, akik lemaradtak, azokról, akik csak kapni tudnak, és nem tudnak adni érte semmit cserébe. Isten szemében értékes a könyörület, az ingyenesség az iránt, aki nem tudja azt viszonozni. Isten szemében értékes az ingyenesség. A véget érő karácsonyi időben ne mulasszunk el szép ajándékot készíteni a mi királyunknak, aki nem a világ fényűző színpadán jött el mindannyiunkhoz, hanem Betlehem fényes szegénységében. Ha készítünk ajándékot, az Ő fénye fog ránk ragyogni.
Imádni, hogy szeretni tudjunk
Azt, hogy mi a bölcsek imádatának értelme, a pápa a tavalyi homíliájában magyarázta el, amikor azt vizsgálta, hogy mit jelent konkrétan ez a tett, amely az alázathoz, a hálaadáshoz, a gyógyuláshoz köthető, amelyet az Úr bennünk visz végbe:
Imádni és a lényegre térni: ez az az út amelyen méregtelenítjük magunkat sok haszontalan dologtól, függéstől, amelyek elaltatják a szívet és megmérgezik az elmét. Imádás közben tulajdonképpen megtanulja az ember, hogy mit utasítson vissza, amit nem kell imádni: a pénzt, a fogyasztást, az öröm istenét, a siker istenét, saját istenített énünket. Imádni, és kicsinnyé tenni magunkat Isten jelenlétében, hogy előtte felfedezhessük, hogy az életben a nagyság nem a birtoklásban van, hanem a szeretetben. Imádni és felfedezni, hogy testvérek vagyunk a szeretet misztériuma előtt, amely legyőz minden távolságot: a jó forrásból meríteni azt jelenti, hogy megtaláljuk Istenben a felebaráthoz való közeledéshez szükséges bátorságot. Imádni azt jelenti, hogy megtanulunk hallgatni az isteni Ige jelenlétében, azért, hogy megtanuljunk olyan szavakat mondani, amelyek nem sebesítenek meg, hanem vigasztalnak.
Gyógyító megtapasztalás
De a pápa 2020-as, vízkeresztkor elmondott, az Úrangyala imádságához kapcsolódó elmélkedésében érinti a bölcsek által Betlehemig megtett hosszú utat és visszatérésüket. Ez utóbbit arról az oldalról világítja meg, hogy a visszatérés azután a találkozás után történt, amely mélységében változtatta meg őket:
Isten megtapasztalása nem bénít meg, hanem felszabadít; nem börtönöz be, hanem útnak indít, létünk megszokott helyeire vezet. A helyek ugyanazok, és ugyanazok is maradnak, de mi, miután Jézussal találkoztunk, nem vagyunk ugyanazok, mint korábban. A Jézussal való találkozás megváltoztat, átalakít. Máté evangélista hangsúlyozza, hogy a bölcsek “másik úton tértek vissza”. Az angyal figyelmeztetésének következtében arra kényszerülnek, hogy utat változtassanak, hogy ne találkozzanak Herodessel és hatalmi ármánykodásával. Minden Jézussal való találkozásunk arra indít, hogy utat változtassunk, mert tőle jó erő származik, amely meggyógyítja a szívet, és elválaszt a gonosztól.
Az tehát, hogy más úton kell elindulnunk az új év elején, ebből a találkozásból fakad.
Forrás: Vatican News
