Idén a húsvétra való lelki felkészülés részeként Ferenc pápa Áldott légy enciklikájának szellemében szeretnénk olyan önként vállalható nagyböjti gyakorlatokat ajánlani, melyek nekünk és a körülöttünk élőknek is segíthetnek felfedezni a teremtett világ iránti felelősségünk és istenkapcsolatunk szoros összefüggéseit.
Az Úr szenvedésének vasárnapja /Virágvasárnap/ (március 28.) – A teremtett világ Nagyhete
Az egyház liturgiájában kiemelkedő szerepe van a Nagyhétnek. Olyan egyedülálló időszak ez a liturgikus évben, mely sok elemében megőrizte a legősibb gesztusokat, rítusokat és szimbólumokat. A Nagyhét eredendő és egyetlen igazi célja, hogy a hívő ember és közösség társul szegődjék Jézus Krisztushoz a szenvedésen és a kereszthalálon át a feltámadás felé vezető úton, mintegy az ő életének mintájára – és az Eucharisztiában valamiképp valóságosan is “Krisztussá” – alakuljon. Hitünknek ehhez a legmélyebb, legközpontibb titkához semmit nem lehet hozzáadni vagy átalakítani benne. Így a Nagyhét liturgiája nem olyasmi, amit eszközként fel lehetne használni bármilyen más cél érdekében. A Nagyhét, különösen pedig a Szent Háromnap egyedülálló meghívás arra, hogy átadjuk magunkat Krisztus élete sodrásának, elmerüljünk magában a liturgiában.
Ugyanakkor az is igaz, hogy a hívő közösség az egyház történetének minden korszakában aktuális gondolkodásmódjával tekintett a Passióra, Krisztus szenvedésére, halálára és feltámadására; és mindig megtalálta benne a neki szóló, saját korának igényei szerint időszerű választ, apránként gazdagítva is a szent napok tradícióját olyan elemekkel, melyek egyre mélyebben tárják fel az egyetlen misztériumot. Azért is így kell ennek lennie, mert az evangélium igazi értéke és célja épp az, hogy – mint Isten élő szava Krisztusban – minden kor minden emberi helyzetére választ, megoldást adjon. De ehhez újra és újra friss szemmel, legigazibb, legkonkrétabb kérdéseinket vállalva kell közelítenünk az Igéhez, és hinnünk kell abban, hogy az evangéliumban választ is kapunk rájuk Istentől.
A mai világ egyik legégetőbb kérdése, hogy hogyan lehet az emberiség és a teremtés sorsát alakító valódi erővé az igazságosság, az osztozás és a teremtés iránti felelősség. Így számunkra a Nagyhét olyan kitüntetett alkalom kell, hogy legyen, amikor – a Krisztussal való személyes találkozás mindig érvényes igényén túl – evangéliumi elkötelezettséggel keressük a választ korunknak erre a sajátos kérdésére is. Ha nem akarunk önmagukba forduló keresztények lenni, akkor meg kell kérdeznünk magunktól: mit akar mondani nekünk Isten Krisztus szeretetből vállalt kereszthalálán és feltámadásán keresztül a világ iránti szeretetéről – és arról, hogy tőlünk milyen módon várja ezt a szeretetet.
Ezzel a szemmel próbálunk most rátekinteni a Nagyhét liturgiájának néhány fontos elemére. Egyszerre talán soknak tűnhet az itt felsorolt jó pár gondolat, de haladhatunk az olvasásukban, a szemlélődésben napról napra, részletekben is.
Virágvasárnap Jézus jeruzsálemi bevonulását szemlélve fel kell, hogy tűnjék nekünk az a döntéshelyzet, ami az egyre világosabb különbségből fakad, mely Jézus küldetéstudata valamint a benne hívők vagy őt csodálók Messiás-képe között feszül. Úgy is megfogalmazhatnánk, hogy a “világ” egy saját maga által megálmodott “fejlődés-modellel” rendelkezik, és ebbe szeretné Jézust is elhelyezni. Népük dicsőségét, felszabadulását várják, a győztes király trónra lépését, ellenségeik pusztulását, a jólét uralmának megvalósulását. De ez a jövőkép az evangéliumot hirdető, Istentől érkező és így egy sokkal szélesebb – végtelen – távlatot átlátó Jézus szemével nézve szűklátókörű, kicsinyes, mondhatni: fenntarthatatlan. Mint az annyiszor megmutatkozott már Jézus evangéliumi vitái során: kortársainak elképzeléseiből hiányzik az univerzális szemlélet, sokaknak nem jut hely benne, mint például az idegeneknek, a kicsinyeknek, a kitaszítottaknak..., akiket Isten különlegesen szeret – s így végső soron magának Istennek sem.
Krisztus ezzel szemben egy másik utat választ: a szentháromságos kapcsolatokra épülő, személyes szeretetben egyik embertől a másikig haladó, itt a földön lépésről lépésre isteni közösséget megvalósító evangéliumi életformát, „a szeretet kis útját”, ahogy majd évszázadokkal később Lisieux-i Szent Teréz nevet ad neki. Ez az út paradox: sokkal erőtlenebbnek tűnik és látszólag lemondásokkal van tele – azonban épp ez az út az, amely a legszélesebb “communio”-hoz, közösséghez elvezet, és épp ez az, amely boldoggá tudja tenni az embert, nem utolsó sorban tiszta lelkiismeretet ajándékozva neki. Jézus akkor is ezt választja, ha emiatt elfordulnak tőle, megvetik, kinevetik, végül halálra is ítélik... De ennek ellenére győzni fog.
A Virágvasárnap liturgiájához tartozik a passiónak, Jézus szenvedéstörténetének meghallgatása, átelmélkedése is. Valójában az egész Nagyhét a passióval “foglalkozik”, ezért lehetséges, hogy háromszorosan is megjelenik ebben az időszakban a szenvedéstörténet. Egyrészt a Szent Háromnap során lépésről lépésre éljük át azt, csatlakozva Krisztushoz keresztútján, szinte percről percre követve a vele történt eseményeket. Másrészt Nagypénteken, a szenvedés csúcspontján meghallgatjuk az egész történetet, mintegy összegezve a “szent tanulságokat”. De az Egyház már Virágvasárnap, a folyamat kezdetén is elénk tárja mindazt, ami történni fog. (…) (Mindez rámutat arra, hogy) Krisztussal együtt lépve be e világ konkrét fájdalmaiba, olykor kilátástalan helyzeteibe, bátran és reménnyel nézhetünk szembe a valósággal. „Krisztussal átölelni a világot félelem nélkül, minden ellentmondásával együtt” – fogalmazza meg a keresztények igazi hivatását Maria Voce, a Fokoláre mozgalom jelenlegi elnöknője.
Nagycsütörtökön az Egyház leggazdagabb titkát ünnepeljük az Eucharisztiában. Nevezhetnénk ezt a szentséget, annak alapítását akár „második megtestesülésnek” is. Jézus immár emberi tudatosságának teljességével, isteni művének összefoglalásaként és megpecsételéseként újra a teremtett világ szeretete mellett dönt. Mintegy meghosszabbítja test szerinti jelenlétét köztünk a világ végéig, az új ég és új föld teremtéséig. Egyértelmű tanúságtétel ez arról, hogy a világ, Isten kedves kezemunkája: JÓ. Sőt, azáltal, hogy Krisztus anyagi „belépési pontot” választ, alapít itt a világban, mely ráadásul az idők során a szentmiséken keresztül megsokszorozódik, elindít egy olyan folyamatot, melynek igazi jelentőségét még talán nem is értjük igazán. Mind az ortodox teológia (lásd pl. egy mai görög teológus, Ioannis Zizioulas: „A teremtés mint Eucharisztia” c. művét!), mind a modern katolikus lelkiségek nagy hangsúlyt fektetnek a világban való isteni jelenlét és a világ „átistenülése” gondolatára. (…) S ha rendszeres áldozóként élvezzük annak gyümölcseit, hogy Krisztus saját magát adja nekünk táplálékul, előbb-utóbb érzékennyé kell, hogy váljunk arra, hogy közben mi magunk ne éljünk olyan életformát, amellyel elvesszük a kenyeret embertársaink elől.
Nagypénteken csúcspontjára ér a szenvedéstörténet. Az emberiség a végsőkig elmegy önzésében és makacsságában – Krisztus pedig végsőkig menően, a halálig szeretve vállalja az ember, a teremtmény sorsát. A kereszthalál: teljes lemondás, elszakadás mindentől az Atya és az emberek iránti szeretetből. Jézus nem csak az egyéni emberi fájdalmat éli át a maga legnagyobb mélységében, hanem az egyetemes emberi sötétséget is, egészen addig, hogy megtapasztalja azt az élethelyzetet, amikor az ember Istentől elhagyottnak érzi magát. (“Éli, éli, lámmá szabaktáni – Istenem, Istenem, mért hagytál el engem?”- Mt 27,46) Pusztán emberi erővel nem volna lehetséges egy ilyen sötét, félelmetes úton elindulni sem, nemhogy végigmenni. Krisztus azonban biztos Isten szeretetében, és nemcsak tudja, hanem megtapasztalja és tanúsítja, hogy az előrefelé vivő út vezethet a lemondáson, a kiüresedésen keresztül is. Ami igaz a megváltás nagy művére, igaz mindennapi „kis halálainkra” is. A világ körülöttünk fél a lemondástól, elképzelhetetlennek tartja feladni azt, amit „életnek” ismer. Csak mi, Krisztus kereszthalála által megváltott tanítványok tanúskodhatunk arról, hogy a veszítés, a halál nem feltétlenül pusztulás, hanem lehet az élet megújulásának kiindulópontja is. Krisztus „halálosan szereti” ezt a világot, halálával tanúskodott erről. Mi, az ő tanítványai mire vagyunk hajlandók érte?
Nagyszombat az egyházi év legcsendesebb napja: ezen a napon nincs szentmise, de még áldoztatási liturgia sem, minden hallgat; az Egyház sírban fekvő Megváltója mellett virraszt, a feltámadás ígéretének reményével. (A “nagyszombati” szertartás valójában a liturgikus logika szerint már a Húsvétvasárnaphoz tartozik.) A sírban fekvő Krisztus – a „semmit sem cselekvő” Megváltó. A látszólagos eszköztelenségben valósul meg a leginkább teljes értékű cselekvés: a megváltás. Jézus ezzel is tanít és tanúskodik: sírban nyugvása által eggyé válik a teremtmények végletes korlátozottságával. Felébreszti lelkiismeretünket, hogy ne a cselekvés mindenhatóságában, a növekedés mindenekfelettiségében bízzunk – főleg ne a „korlátlan növekedésében”. A növékedésnek az anyagi világban nagyon is vannak határai. Az igazi növekedést az a fordulat hozza meg, amikor elkezdjük evilági helyett szellemi, lelki síkon keresni a kiteljesedést. Ez a lépés mindjárt fel is szabadít az anyagi növekedésre sarkalló önpusztító kényszerek alól.
Krisztus „alászállása a holtak közé” a Nagyszombat misztikus tartalmának kifejezése. Azt a hitbeli meggyőződést foglalja magában, hogy Jézus nem csak saját korának, de nem is csak az utána következő nemzedékeknek megváltója, hanem az egész emberiségnek, mindazoknak, akik az emberi nem kezdetei óta éltek, küzdöttek és haltak meg. Nem tudjuk pontosan elképzelni, leírni, mit is jelent mindez; miképp részesültek a megváltásban azok az embertársaink – például a bibliai ősatyák vagy a próféták –, akik korábbi nemzedékek során voltak az Úr tanúságtevő szolgái. Nem tudjuk, hogyan képzelhetnénk el a találkozást például Ábrahám és a feltámadt Krisztus között. De az biztos, hogy ennek a találkozásnak be kellett következnie.
Arra is tanít minket mindez, hogy alázattal tekintsünk saját ismereteinkre, felfogóképességünkre, tudásunkra és tudományunkra. Léteznek mélyben, láthatatlanul történő lényegi események, melyeket nincs módunk, eszközünk mérni, igazolni vagy akár megérteni, mégis hatalmas jelentőségük lehet. Csak a hit adhat kulcsot a kezünkbe, hogy az ezekre nyíló ajtó feltáruljon előttünk, és ezekkel számolva alakíthassuk evilági magatartásunkat. Nagyszombat annak a kérdésnek feltételére ösztönöz bennünket: Tudok-e, merek-e, vagyok-e elég bátor nem-hatalmas lenni? Tudok-e együtt-cselekvővé válni Istennel: megtenni a lépéseket, amik rám tartoznak és rábízni azt, ami Rá tartozik?
Húsvét, a feltámadás kirobbanó örömünnepe nem csak Krisztus „felemeltetése”, hanem az egész teremtés megdicsőülése is. A feltámadt Krisztussal találkozva a tanítványok felismerik nem csak saját megváltásukat, hanem az anyagi valóság öröklétre rendeltségét is. „Új eget és új földet teremtek” – ígéri az Úr már az Ószövetségben (Iz 65,17); de ez az ígéret, melynek a feltámadásban megkezdődött a beteljesülése, nem a jelenlegi anyagi valóság eltörlését, megsemmisítését, még kevésbé lebecsülését jelenti, hanem épp ellenkezőleg: mindannak „átistenülését”, ami ezen a földön igaz, jó, szent – végső soron, egy szóval: szeretet volt. Krisztus feltámadása nem szétválasztja, hanem véglegesen összeköti az eget és a földet, és azt hirdeti nekünk: van remény, mégpedig nem csak a túlvilágon, hanem itt a Földön is; de ez a remény persze „odaátra” mutat, sőt onnan fakad, és épp ezáltal tesz bátorrá minket teljes szívvel élni ebben a világban, ezért a világért.
Cikksorozatunk végére értünk. Áldott Húsvétot kívánunk mindenkinek!
Forrás: teremtesvedelem.hu
