A Laudato si’ év záróhetében a Pécsi Egyházmegye honlapján és Facebook oldalán a teremtésvédelmi világnapok kapcsán figyelmet szentelünk az éves ünnepnapoknak és a kiemelt természetvédelmi témáknak. Negyedik írásunk is ehhez fűződik: december 11-ről, a hegyek világnapjáról emlékezünk meg.
„E beszéde után mintegy nyolc napra történt, hogy kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni. Míg imádkozott, külseje teljesen átváltozott, ruhája fehér lett és ragyogó.” (Lk 9,28-29)
A hegy a Szentírásban mindig az Istennel való találkozás helye. Hiszen magasan van, gyakran felhők is borítják, mi emberek pedig Istent ösztönösen „fent” keressük, és a felhő az isteni valóság rejtettségét, misztériumát idézi fel. Ezek a jelképek sűrűsödnek Jézus színeváltozásának jelenetében is. Ugyanakkor a mai ember számára a hegy sokszor a természet még megmaradt érintetlenségének a szimbóluma is. Ha módunk van elmenni „a hegyekbe”, attól azt reméljük, hogy ki tudunk szakadni a mindennapok zakatoló, egészségtelen taposómalmából, és testünk-lelkünk felszabadul, fellélegzik. De nem mindegy, hogyan tesszük ezt: csak a magunk javát, örömét, egészségét keressük ott is, és közben – talán nem is tudva – romboljuk a természetet? (Péter ötletét sem hagyja jóvá Jézus, hogy „építkezni” kezdjenek, berendezkedjenek a színeváltozás helyszínén – ennek értelme sem volna.) Vagy pedig inkább alázattal járunk „a hegyen”? Ez utóbbi magatartás Istennel kapcsolatban is sokkal többre taníthat bennünket. Keressük a természetben az igazi találkozást Istennel, éljük át teremtményi voltunkat és a testvériséget a többi teremtményekkel, hallgassunk el a Teremtő alkotásának szépsége és bölcsessége előtt, és nyíljunk meg az Ő számára!
„Annak hangsúlyozása, hogy az ember Isten képmása, nem feledtetheti velünk, hogy minden teremtménynek megvan a maga szerepe, és egyik sem felesleges. Az egész anyagi világ Isten szeretetnyelve, irántunk érzett mérhetetlen szeretetéről beszél. A talaj, a víz, a hegyek: minden Isten simogatása. Istenhez fűző személyes barátságunk története mindig konkrét földrajzi térben zajlik, amely egyedülálló személyes jellé válik, és mindannyian őrzünk emlékezetünkben olyan helyeket, amelyekre visszaemlékezni nagyon jó hatással van ránk. Ha valaki hegyek között nőtt fel, vagy gyermekként leült a patak mellé inni, vagy lakónegyedének egyik terén játszott, amikor visszatér ezekre a helyekre, késztetést érez, hogy visszatérjen régi önmagához.
Isten írt egy csodaszép könyvet, »amelynek betűi a világon élő tömérdek teremtmény«. A kanadai püspökök találóan fogalmazták meg, hogy egyetlen teremtmény sem marad kívül Isten e megnyilvánulásán: »A legszélesebb panorámától a legjelentéktelenebb életformáig a természet az ámulat és a félelem folyamatos forrása. Továbbá folyamatos kinyilatkoztatása az isteninek.« Japán püspökei pedig rendkívül szuggesztív dolgot mondtak: »Aki felismeri, hogy minden teremtmény saját létezésének himnuszát énekli, az boldogan él Isten szeretetében és reményben.« A teremtésnek ez a szemlélése lehetővé teszi, hogy minden dolgon keresztül felfedezzünk egyfajta tanítást, amelyet Isten közölni akar velünk, mert »a teremtés szemlélése a hívő számára egyúttal egy üzenet meghallgatása, egy paradox és csendes hang meghallása.«” (Laudato si’ 84-85)
Forrás: teremtesvedelem.hu